Abban, hogy Demján a rendszerváltáskor külföldön próbált szerencsét, egyesek szerint szerepe volt az új politikai elit elutasításának, amely nem volt vevő a "szocialista mintamenedzser" által teremtett értékekre. (Demján 1990 előtti pályájáról lásd összeállításunk első részét: A városalakító, Magyar Narancs, 2002. január 17.) Ezzel szemben az érintett - aki Antall Józseffel jó viszonyban volt - egészen más okokra vezeti vissza a váltást. Az állami szférát mindenképpen ott akarta hagyni, de "unta már a hitelbankot" is. Bár a Bayerische Landesbank és a General Electric egyaránt állással kínálta, ő mégis Andrew Sarlos, a magyar származású észak-amerikai üzletember ajánlatával élt, hogy "élesben" is kipróbálhassa magát.
Kint és bent
1990-ben Sarlos többek között Mark Palmerrel (az Egyesült Államok korábbi magyarországi nagykövete, akivel Demján még bankvezetőként épített ki jó kapcsolatot), Ronald S. Lauderrel (aki az USA diplomáciai kirendeltségének vezetője Bécsben a nyolcvanas évek végén, később a kelet-közép-európai zsidó oktatást támogató alapítványa révén válik ismertté), a szintén magyar származású Peter Munkkal (akit a világ második legnagyobb aranykitermelőjeként tartanak számon, és ő az észak-amerikai kontinens egyik legnagyobb - magánkézben lévő - ingatlanfejlesztő cégének, a TrizecHahnnak az elnöke) létrehozza a Közép-Európai Fejlesztési Társaságot (CEDC), amelynek Demján lesz a vezetője évi 300 ezer dolláros fizetéssel. Mivel nem akar alkalmazott lenni, a fizetés helyett a cég vagyonnövekményéből kér részesedést. Az indulást követően hamar kiderül: a tulajdonosok és az újdonsült vezérigazgató külön nyelvet beszélnek. Míg az utóbbi a volt szocialista államoktól várta a legígéretesebb fejlődést, "gazdái" számára Európa legkeletibb része Hegyeshalomnál véget ért.
A nézeteltérések miatt Demján alig egy évvel később Kanadába, Torontóba helyezi át székhelyét, ahol Sarlossal közösen, kölcsöntőkéből megalapítja és vezeti a befektetési tanácsadást zászlajára tűző Közép-európai Befektetési Társaságot (CEIC Holdings). A cég elsősorban a FÁK-országokban és a Távol-Keleten aktív, vezetője az évtized közepéig kevés időt tölt idehaza. Olyan munkákban vesz részt, mint a Kamaz privatizációja (lásd Kamazkor című keretes anyagunkat), de a CEIC-nek jól működő - főként mezőgazdasági jellegű - érdekeltségei vannak a "magyar őshazában", a tatár és a baskír köztársaságokban is. ("Szovjet" kapcsolatai révén Demján 1991-ben az Ikarus megmentőjeként is fellép, ám az ügylet végül nem vezet a várt eredményre - lásd A következő buszom című keretes írásunkat.)
Demján személyes gyarapodása szempontjából a külföldön töltött éveket tartja a legeredményesebbnek (a Kamaz-ügylet haszna révén sikerül saját lábára állnia), noha a tanácsadásból hamar elege lett. Azzal együtt is, hogy megvolt erre az igény, s a kelet-európai térségre kíváncsi befektetők nem sajnáltak 20 ezer dolláros óradíjat fizetni a "magyar csodabogárnak" - emlékezik vissza. ´ azonban 1995-ben inkább hazatér, és Andrew Sarlossal karöltve (és a TrizecHahn bevonásával) az új építésű ingatlanok piacán jelenik meg. Elsőként az 52 ezer négyzetméteres, Szabadság téri Bank Center irodaház megvalósítójaként tűnik fel, amelynek finanszírozásában állítólag egy tekintélyes összegű és kedvező hitel folyósítása erejéig az ingatlan egyik későbbi bérlője, az OTP Bank is szerepet vállalt. Ez idő tájt épült az újpalotai bevásárló- és szórakoztatóközpont, az 56 ezer négyzetméter alapterületű Pólus Center is. Ez egyesek szerint a tipikus példája annak, amikor valaki elmegy a világba, lát valami érdekeset, és azt egy az egyben átülteti a hazai viszonyokra.
A Peter Munkkal közösen finanszírozott ingatlan átadása 1996 végén ismét ráirányítja a reflektorfényt az év vállalkozója címet is elnyerő Demjánra, aki egyesek szerint "nem az a fajta, aki ellök egy mikrofont". Miközben a Pólus-modell sikeresen fut nemcsak az országban (Kecskeméten és Barcson is épül egy-egy "kispólus"), hanem a szomszédos államokban is (Pozsonyban 2000 végén nyílt meg az 58 ezer négyzetméteres Polus City Center Bratislava), Demján és Munk egy 40 milliárd forintos vállalkozásra adja a fejét. Ennek eredménye a rekordidő alatt felépült, 91 ezer négyzetméteres West End City Center, amelynek fejlesztője a Polus Investment Co. Inc. és a TrizecHahn 151 millió forintos alaptőkével létrehozott, fele-fele arányban tulajdonolt cége, a TriGránit Rt., kivitelezője pedig az 1996 végén alapított, Demján többségi tulajdonában lévő építőipari társaság, az Arcadom Rt. (Azt követően, hogy a pénzügyi szolgáltatások és a magánbiztosítások terén meghatározó szerepű American International Group - AIG - közép-európai pénzügyi alapja részesedést szerzett a Polus Investment Co. Inc.-ben, utóbbit a ciprusi bejegyzésű TAP Investment Ltd. váltotta a TriGránitban, a tulajdoni arányok megbolygatása nélkül. Demján és az AIG mellett a TAP tulajdonosai közé tartozik az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank - EBRD - is.)
Az ingatlanszakma nemzetközi szövetségének nívódíjpályázatán a kereskedelmi létesítmények között első helyet szerzett West End egyébként Demján első olyan létesítménye, amelyet az építészszakma nem utasít el csípőből. A Skála "odavetett doboza" után (a hatalmas betonplacc közepén terpeszkedő budai Skálát építészkörökben ma is előszeretettel illetik a "soha el nem évülő városrendezési bűntény" szerkezettel) a West End megformált épületegyüttes, illeszkedik a Nyugati pályaudvarhoz, továbbá megszületett általa a Váci út "másik" oldala, amit korábban csak egy koszos téglafal jelentett. A beruházás komoly nagyságrenddel járult hozzá a főváros infrastruktúrájának fejlesztéséhez, hiszen ennek során valósult meg a Ferdinánd híd régóta halogatott felújítása.
A Bank Center, a Pólus Center és a West End építése során Demján szerint már nem volt szükség az áfészos és a skálás időkből való trükkökre, amikor nem egy létesítményt a szükséges engedélyek megérkezése előtt vettek birtokba. Az erőltetett tempójú kivitelezés miatt az eljárások sokszor ki voltak centizve - a West End esetében például szintenként kaptak építési engedélyt -, de minden legálisan zajlott. Az elmaradhatatlan apró stiklikből azért akadt néhány (Demján ma sem tagadja, hogy nincs ellenére, ha egy utat szabálytalanul kell megépíteni), a Bank Center például egyik napról a másikra másfél szintet nőtt, egyes hírek szerint a tetőtéri irodákból nyíló kilátás zavartalansága érdekében.
A környék kiskereskedelmén eret vágó West Endet amúgy az építtető TriGránit Rt. értékesíteni kívánja, de gazdát cserél a budapesti és a pozsonyi Pólus is. Demján Sándor - aki, akárcsak áfészelnökként, Skála-vezérként és az MHB élén, ismét a más pénzével sáfárkodott - semmi meglepőt nem lát abban, hogy az ingatlanfejlesztők eladásra építenek. Más kérdés, hogy szerinte Magyarország Európai Unióba történő belépésekor lehetne kihozni a maximumot az ingatlanokból, ám befektetőtársai már most szeretnék zsebre tenni a hasznot, mivel újabb projektek után néznek. Demján állítja: nem érez különbséget a saját és a más pénzével történő befektetés között; miután mindkettőnél a megtérülés a fontos, ezért már a Skálára is úgy tekintett, mint a saját tulajdonára.
Fent és feljebb
Bár vallja, hogy magánemberként a történelmi szociáldemokrata irányzat áll hozzá közel (felesége nagyapja a második világháború előtti szociáldemokrata párt egyik prominens személyisége volt), Demján Sándor politikai kötődését többen univerzálisnak mondják, igaz, pozitívumként említik, hogy nem vált "kijáróemberré". Mindig jó viszonyban van az aktuális kurzussal, amit ő úgy fogalmaz meg, hogy "nem szabad politikailag odakozmálni". Jóllehet igyekszik egyenlő távolságot tartani, néha nem rejti véka alá a véleményét. 1998 tavaszán például azért állt ki a Fidesz programja mellett, mert azt sokkal inkább vállalkozóbarátnak érezte, mint a szocialisták túlzottnak vélt óvatosságát. A Fidesz-kormány hivatalos álláspontjával szemben ugyanakkor változatlanul hatalmas fegyverténynek, a gazdaság talpraállításában kikerülhetetlennek tartja a Bokros-csomagot. A két nagy párt gazdaságpolitikáját lapunknak így jellemezte: "A szocialisták legnagyobb erénye az volt, hogy az ideológiájukkal ellentétes programot vittek véghez. A Fidesz értéke nem a gazdaságpolitikában van, hanem hogy megcsinálnak egy szociáldemokrata programot, amelynek része a minimálbér emelése, a lakásépítés, az oktatás és a családtámogatás. Lehet, hogy ezt politikai számításból teszik, de az MSZP ennek a programnak a megfogalmazásáig sem jutott el."
A szocialista többségű kormány regnálása idején Demjánt hírbe hozták a Xénia-láz Egyesülettel, miután az együttműködést alakított ki a Pólus Centerrel. "Az újpalotai szórakoztató- és bevásárlóközpont máig rengeteg gyerekprogramnak ad helyet, ezek között elfért az Űrgammák ifjú sztárjainak fellépése is" - mondja Demján, aki jó ötletnek tartotta a sorozatot. Azt viszont cáfolja, hogy anyagilag támogatta volna az egyesületet, amely ügyének jó néhány első vonalbeli szocialista politikust is megnyert.
Az MSZP prominenseit az 1994-es kormányváltás után Demján egészen természetes módon közelítette meg - emlékszik vissza a párt belső életének egyik ismerője. Nem volt szükség külön alkukra, az "átkosból" létező kapcsolatrendszer révén Demján mindig tudta, kihez fordulhat - noha rúgott azért öngólt is. Hiábavalónak bizonyultak például az egyik kereskedelmi rádiófrekvencia (a Danubius Rádió) megszerzéséért tett erőfeszítései, ahol többek szerint a magabiztosságán vesztett rajta. Pontosabban azon, hogy elhitte: lejátszotta a szükséges politikai játszmákat, és ezért nem akart annyit fizetni, amennyit kellett volna. Demján másképp interpretálja a Danubius-fiaskót: meggyőződése, hogy politikai döntés született. Mint mondja, a rádió túlértékelt volt, s ő nem hajlott arra, hogy egy bizonyos szintnél magasabbra tegye a lécet. Döntését igazolni látszanak a kereskedelmi rádiók masszív veszteségei.
Jobb üzletnek bizonyult a Polus Center és a Szerencsejáték (SZJ) Rt. közös "bulija", a Pólus Center melletti üres, kihasználatlan területen 1998-ban fél év alatt felépült tévéstúdió. Jóllehet a saját műsorainak gyártásához biztos hátteret kereső SZJ Rt. tíz évre vállalta a műsorgyár kapacitásainak nagyarányú lekötését - ily módon biztos bevétellel kecsegtetve a beruházót -, a stúdiót működtető társaságot birtokló két Demján-érdekeltség 1999 októberében eladta a céget a Mahir Rt.-nek - miközben a gyártási infrastruktúra továbbra is Demján egyik érdekeltségének tulajdonában van, azt a Szerencsejáték Rt. csupán bérli.
Akadnak, akik szerint a jelenleg "150 százalékos" kihasználtsággal működő stúdió elpasszolása alapozta meg Demján és a Fidesz jó viszonyát, ámbár azt sem szabad elfelejteni, hogy az Etyeken felnőtt vállalkozó és az alcsúti születésű kormányfő egyazon vidékről való. Mindenesetre tény, hogy az üzletember vitorlájából a kormányváltás sem fogta ki a szelet. A roppant centralizáltan szervezett Fidesz egész más megközelítést igényel, mint az MSZP, elvégre az előbbinél kizárólag a főnökkel lehet üzletet kötni. Demján persze éppúgy beszélő viszonyban van Medgyessy Péterrel, mint Orbán Viktorral, tehát nem jönne zavarba, ha áprilisban fordulna a kocka.
Az üzletembernek többen is felrótták, hogy az érdekeltségébe tartozó Arcadom Rt. azért volt hajlandó olcsón megépíteni a Nemzeti Színházat a Lágymányosi híd tövében, mert ennek fejében egyfelől egy másik Trigránit-leánycég jó áron jutott hozzá a Nemzetivel szomszédos tizenegy expótelekhez (lásd Expó, ami nincs című keretes írásunkat), másfelől pedig az ezekre az ingatlanokra tervezett épületeket (Modern Művészetek Múzeuma, Hagyományok Háza, Nemzeti Filharmónia, több ezer fős konferenciaközpont, szállodák, szabadidőközpont, iroda- és lakóépületek) tekintélyes állami támogatással húzzák fel. (Az építésre magánberuházás ad ugyan fedezetet, de a létesítmények elkészülte után a kulturális tömböt az állam tízéves részletekben visszavásárolja.) Hogy az ország e pici része jó kezekben van, azt a miniszterelnök szavai is alátámasztják ("ami ott, Dél-Pesten történik, az aszerint halad, ahogyan azt valamikor mi elgondoltuk").
A feltevésekre Demján kurtán reagál: "mi mindent annyiért építünk meg, amennyibe az valóban kerül", s büszke arra, hogy "nem vetkőztette le a Nemzeti kormánybiztosát". Az Arcadom erejét és versenyelőnyét abban látja, hogy a vállalat iszonyú ütemben dolgozik, ami jelentősen csökkenti a költségeket, miközben kritikusai az építőcég őrült tempóját nem oknak, hanem okozatnak vélik. Szerintük Demjánt szorítja a cipő: azért épít gyorsan, mert így hamarabb kezdhet a finanszírozásra felvett hitelek törlesztésébe. A Nemzeti átadását még ebbe a ciklusba betervező Fidesznek pedig a legjobbkor jött egy hasonló tempót diktáló kivitelező, akiről többen úgy vélik: a millenniumi városközponttal saját koronáját fényezgeti.
Demján elismeri, hogy a Lágymányosi híd tövében épülő épületegyüttes nem a legjobban megtérülő befektetés, hiszen ha erre törekedett volna, akkor kizárólag luxuslakásokra koncentrál. Ugyanakkor úgy véli: a regionális központi szerepre törekvő Budapestnek kell hogy legyen megfelelő infrastruktúrája. Számára ebben az az üzlet, hogy amennyiben az ötlet beválik, hasonlókat építhet a környező országokban, akárcsak a "klónozott" Pólus Center esetében.
Többen Demján és a miniszterelnök jó kapcsolatának tudják be, hogy az üzletember szó nélkül lenyelte, amikor a francia Bouygues elhappolta az Arcadom elől a leégett Budapest Sportcsarnok helyén építendő létesítmény kivitelezési jogát - ráadásul úgy, hogy az Arcadom már megnyerte a bontásra kiírt pályázatot, s a lapok is biztos befutóként kezelték a neves brit stadionépítő társasággal szövetkező céget. Demján ezzel szemben azt mondja: tévedett, aki elhitte, hogy le van vajazva az ügy. Pedig a végeredményt tekintve az Arcadommal történő szerződés jóval előnyösebb lett volna az államnak - teszi hozzá. Azt is elfogadta, hogy a legnagyobb hazai kiállításokat szervező Hungexpo Rt. privatizációja meghiúsult: a cég magánosítási pályázatára érkezett egyetlen értékelhető ajánlatot a TriGránit nyújtotta be. A kormányváltás miatt az ÁPV Rt. sokáig halogatta a döntést, végül érvénytelenítette a pályázatot.
Demján a kezdetektől fogva szinte rögeszmésen ragaszkodik a sok lábon álláshoz (a már említett CEIC, a Pólus-csoport és a TriGránit mellett érdekelt az ipari beruházásokat finanszírozó Euroinvestben is, amely többek között a Bakony Erőmű Rt. gazdája, de voltak média- és reklámvállalkozásai is), ami nézetei szerint az ésszerű kockázatvállalás és a talpon maradás alapfeltétele, ezért nem fél a kudarcoktól sem, amikben amúgy bőven volt része. A Danubius Rádió elvesztésén, illetőleg a tervezés korai fázisában megrekedt televíziós elképzeléseken túl az ukrán határ mellé elképzelt vámszabad területről, az afféle "miniatűr Hongkongról" szőtt álma is szertefoszlott az orosz válság miatt, s első nekifutásra 1997-es internetes vállalkozása, a Fair Business Line Kft. sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. (A két másik Demján-érdekeltséggel összevont utóbbiból a hírek szerint az internet helyett egyéb informatikai feladatok ellátására szakosodott cég alakul.)
A szőlősgazda
Hobbiszinten foglalkozik a borászattal, aminek alapjait Etyeken vetette meg (lásd Szülőfalvak című keretes írásunkat). Az etyeki chardonnay mellett a badacsonyi olaszrizlinget is a favoritjai közé emelte, amikor Bartha Ferenccel, az MNB egykori elnökével (aki 1997 óta a TriGránit Holding Rt. elnöke) közösen megszerezte a Balaton-felvidék legjelentősebb pincészetét, a Badacsonyi Pincegazdaság Rt.-t. A tőkehiányos cég fejlesztésére a minőségi nedűk iránt elkötelezett, valamint a történelmi borvidék értékeinek újrafelfedezését célul kitűző üzletember a magánvagyonából áldoz, igaz, a badacsonylábdihegyi és a szigligeti pincészet akár idegenforgalmi befektetésre is alkalmas. A két éve a Tihanyvin Rt.-t is megszerző Demján 2001-ben új alapokra helyezett marketingstratégiával igyekszik belopni cégének termékeit a borbarátok szívébe: a badacsonyi társaság igazgatóságának élére egy Habsburg főherceget választottak, akinek jól csengő nevét "vették kölcsön" a pincegazdaság muzeális borainak népszerűsítéséhez.
A korábban kisebb csapatokban kapusként szereplő Demján (aki a nyolcvanas években kétszer is nemet mond a labdarúgó-szövetség elnöki székére) előbb az etyeki futballélet nagyvonalú támogatójává válik: többmilliós, modern öltözőt építtetett, ahol nemegyszer fordult már meg az etyekivel egy bajnokságban játszó felcsúti focicsapat leghíresebb szélsője is.
A skálás időkből magával hozott "nézd meg, mit csinál a maszek kicsiben, és azt csináld meg nagyban" elvet is szem előtt tartva aztán a magyar futball megmentőjeként tűnik fel. Jóllehet egyesek úgy vélik, a pozíciót népszerűségéhsége vállaltatta el vele, a Hivatásos Labdarúgó Alszövetség elnökeként komoly (állami és magán)pénzek mozgósításában lehet része, az azonban csak hosszú évek múlva derülhet ki, hogy ez milyen hatással lesz a mára presztízse javát elvesztő hazai futballra. Azt mindenesetre leszögezi: klubtulajdonos nem akar lenni, s nem vesz részt a stadionépítésben sem. Nem zárkózik el viszont az elől, hogy - ha lesz rá lehetősége - anyagiakat áldozzon a 2012-es budapesti olimpia megrendezésére.
Demján ismertté vált tervei között szerepel egy, a Ferihegyi repülőteret a Nyugati pályaudvarral összekötő gyorsvasút építése is, amelynek a műszaki megvalósíthatósági tanulmánya már elkészült. Az ötlet létjogosultságát kevesen vitatják, azt azonban többen kifogásolják, hogy a főváros igazi tranzit pályaudvarának, a Keletinek a neve fel sem merült a lehetséges belvárosi végállomások között. Érthetőbb a helyzet annak tudatában, hogy Demján korántsem tekinti befejezettnek a West End City Center beruházást; annak ugyanis újabb fejezete lesz a teljes hosszukban, a Dózsa György útig lefedett sínek fölötti park, a sugárúttá átalakított Podmaniczky utca, vagy a határait a Ferdinánd hídig kitoló állatkert. Mindehhez azonban a TriGránit állami részvételt igényel.
A jótékonykodást sem megvető Demján (lásd Adomány ok című keretes írásunkat) érthetően büszke rá, hogy Budapesten talán az ő nevéhez fűződik a legtöbb létesítmény. Kritikusai azzal támadják, hogy "korbáccsal nem lehet várost építeni", a vérmesebbek egyenesen a mall-kultúra által képviselt ízlésterror egyik védjegyének tartják. Az általa tető alá hozott létesítmények megítélése ízlés dolga, abban viszont biztosak lehetünk, hogy ezeket unokáink is látni fogják.
Csák Csongor
Kamazkor
A CEIC első igazán nagy dobása a Kamaz szovjet autógyár privatizációja volt. Demján arra vállalkozott, hogy a több mint másfél százezer főnek munkát adó monstrum 800 millió dolláros hitelét két év alatt visszafizeti. Ezt akkoriban sokan képtelenségnek tartották, dacára annak, hogy a tehergépkocsik iránti kereslet óriási volt: mivel a vevők több évet is vártak a járművekre, a hivatalos 25 ezer rubeles árnak a feketepiaci a nyolcszorosa is lehetett. A szocialista hiánypszichózist jól ismerő Demján azt ajánlotta a vevőknek, hogy vásároljanak 25 ezer rubel névértékű részvényt 200 ezer rubelért, aminek fejében öt éven át egy-egy teherautót kapnak. Az üzlet busás hasznot hozott, olyannyira, hogy Demján - aki állítja: úgy érezte, erkölcstelenül sokat keresett az üzleten - mecsetet, pravoszláv templomot, munkásszállót építtet a Káma-parti városnak, Naberezsnije Cselninek.
A következő buszom
A tőkehiányos Ikarusba Demján a Volvót próbálta meg stratégiai tulajdonosnak becsábítani, ám ezt az elképzelést a privatizációs szervezetnél leszavazták. Az Ikarus-Atex házasság sikertelenségét többen arra vezették vissza, hogy a tőkét és a biztos megrendelések ígéretét hozó szovjet konzorcium (amelynek tőkéjét Demján állítólag a szovjet anyaghivatal raktáraiban "elfekvő" készletek értékesítéséből teremtette elő) és a szintén tulajdonos magyar államot képviselő vagyonügynökség "megvezették" egymást. Utóbbi az rt.-be nem csupán az Ikarus eszközeit, a gyártási licencet és az ingatlanvagyont vitte be, hanem a társaság piaci értékét jócskán meghaladó adósságot is. Ezzel szemben az Atex által beharangozott távol-keleti tőke nem érkezett meg, így a buszgyár végül állami segítséggel kerülte el a felszámolást.
Expó, ami nincs
Az Antall-kormány által tervbe vett világkiállítás alaphipotézise az volt, hogy a pesti oldali ingatlanfejlesztésekből fedezik a Duna budai oldalán (ahol manapság a Műegyetem és az ELTE új épületei növögetnek) az expó területének kialakítását. Ennek érdekében a pesti részen fel kellett számolni a ferencvárosi rakodó-pályaudvart. Az iparvágányokkal tűzdelt, elhanyagolt terület mintegy hatmilliárd forintot felemésztő szanálását az állam a MÁV nyakába varrta. A próbálkozás eredménytelennek bizonyult, a túlságosan külső fekvésű telkek a kutyának se kellettek, főleg, miután a Horn-kabinet lefújta az expót. A TriGránit kizárólagos tulajdonában álló Duna Sétány Kft. végül 2,38 milliárd forintért jutott hozzá 11 telekhez a 12-ből, miután az utóbbin a Nemzeti Színház épült fel.
Szülőfalvak
A gyerekkort megtestesítő Etyeken és környékén (Gőbölön, Alcsúton) a több hektár szőlő és a pincék mellett mára kiterjedt birtoka, horgásztava, erdői vannak, s állítólag megvette a kőbányát is csupán azért, hogy azt senki ne üzemeltethesse (az ottaniak biztosak benne, hogy Demjánnak eltökélt szándéka "Etyekre nyugdíjba vonulni", amit az érintett nem is cáfol). A kapcsolat szorosságára utal, hogy ötmillió forintot költött a település egyik nevezetességének, a Magyar-kútnak a helyreállítására. A korai távozás is közrejátszik abban, hogy egyáltalán nincs kapcsolata szülőfalujával, a romániai Börvellyel; jelenleg is ott élő rokonai gyakorlatilag csak a televízióból ismerik híressé vált unokatestvérüket. A helyi alpolgármester szerint a település vezetői több alkalommal is látogatóba invitálták Demjánt, ám visszajelzést nemigen kaptak.
Adomány ok
A karitatív célokra gyakran áldozó Demján motivációját részben magyarázzák gyermekkori élményei. Nem véletlen, hogy a szegény gyerekek támogatását a szívén viseli, de a saját nevét viselő alapítvány például a magyar nyelv és kultúra tekintélyének visszaállítását tűzte ki célul. Részben neki - rajta kívül pedig a már említett Andrew Sarlosnak és Fejér W. Bélának, a Gresham-palotát felújító Gresco Rt. vezetőjének - volt köszönhető az anyagi feltételek megteremtése ahhoz, hogy Nagy Imre köztéri szobrot kapott Budapesten.
