"Ebből nem lehet kijönni" (Tar Sándor író)

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2002/3. (01. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Jelen interjúnk két beszélgetés írásos változata: az elsőt 2000 őszén a debreceni pszichiátriai klinikán, a másodikat 2001 legvégén a Kishegyesi úti "T-lakásban" készítette munkatársunk, Keresztury Tibor. Tar Sándor már a legelején leszögezte: ez a vallomás nem szereplési vágyból, hanem a szerzőhöz fűződő régi barátságára való tekintettel, valamint gyógyszerek hatása alatt született - csak éppen ő nem kap érte nyolcszázmilliót. (A két interjúrészletet csillag választja el egymástól.)

Magyar Narancs: Jobban néztél ki, amikor utoljára láttalak. Csak nem történt valami?

Tar Sándor: Most jövök a pszichológusnőtől, aki itt bent kezel. Arra biztat, hogy próbáljak pozitív dolgokra gondolni. Ez a terápia lényege. Egyet mondjon, válaszoltam, és én rendkívül hálás leszek, és megígérem, hogy onnantól egyfolytában arra gondolok. Egyetlenegy apró pozitívumot, amikor a legjobb barátomat elárultam, amikor a bátyámat agyonverték, amikor alkoholista vagyok, amikor kiütötték a tollat a kezemből, amikor vége a pályámnak, amikor esélyem sincs arra, hogy megéljek, ha innen egyszer kikerülök. Erre persze elhallgatott. Az egyik délelőtti csoporton is elegem lett abból, hogy folytonosan azt kérdezi a terapeuta tőlünk: "Miért iszik?" Nézze, doktornő, válaszoltam, a magunkfajta embereknek két örömforrás van az életében: a szesz és a szex. Ennyink maradt. A szesz is drága, de azt legalább nem kell elvinni moziba, fodrászhoz. Ezért iszunk, kezicsókolom. Foglalkozás után a többiek hosszan veregették a vállamat, milyen jól megfogalmaztam a lényeget. Még szép, gondoltam, mégiscsak író voltam valaha.

MN: Úgy veszem ki, második otthonod, hazai pálya lett neked a pszichiátria.

TS: Ha unom, vagy ha nem bírom tovább az ivást, bejövök. Itt ismernek, a főorvosnő régi olvasóm. Leszedálnak, napokig alszom, nincsenek gondolataim. Hasonló sorsú, megcsúszott emberek közt vagyok, szót értek velük. Már ők is ismernek, befogadtak, noha abszolút újoncnak számítok, és legtöbbjükhöz képest gyenge kezdő vagyok. A szobatársam például huszonhatszor feküdt idebent. A másikat meg ahogy kimegy, postafordultával visszahozzák, mert odakint azt képzeli, soron kívül fel fogják akasztani. Ha túljutok az elvonáson, újságokat olvasok, beszélgetünk. A pszichiátria lakóiban az a közös, hogy az iváson túl általában semmijük sem maradt odakint. Nem várja őket senki, nincs hova menniük. Szeretnének kikerülni, csak nem tudják, hova menjenek. Itt bent nem kell szerepelnünk, mindenki önmaga lehet. Ha kint vagyok, legtöbb tettem pótcselekvés, amiben átmeneti örömöt sem lelek. Ráadásul majdhogynem éhezem: a szó szoros értelmében elvesztettem mindennemű jövedelmemet. Gyéren csordogáló külföldi honoráriumomat elviszi az adó, vonják ott is, itthon is. Lelkileg örök életemre megtörtek az események: ebből nem lehet kijönni. Feladtam az életemet 61 évesen. Ennyi a sztori. A történetnek vége. Leírható tétel, egy emberi roncs, élőhalott vagyok. Nem keresek felmentést sem arra, amit tettem, nem is próbálok magamnak megbocsátani.

*

MN: Mintha túl lennél a nehezén, legalábbis egészségileg, ámbár nem a legjobb éved volt ez.

TS: Hétszer feküdtem a kórházban hosszabb-rövidebb ideig, és amikor itthon voltam, kétszer döntöttem úgy, hogy befejezem. Halálosan meguntam az ivást is, elegem lett, hogy az egyetlen célom az életben, hogy lehetőleg állandóan kába legyek. Úgy terveztem, kiugrom innen, az első emeletről, és megpróbálok úgy fordulni, hogy a fejem szétloccsanjon majd a betonon. Fel is álltam a párkányra, aztán rugaszkodás közben megcsúszott a lábam, visszaestem a radiátorra, három bordám eltörött. Dührohamot kaptam, találtam egy pengét, és kaszabolni kezdtem vele a csuklómat. Gyengültem, vártam, hogy vége legyen. De várakozás közben eszembe jutott, hogy az alkalomra való tekintettel egy utolsó felest csak el kéne fogyasztanom, nehogy még a végén szomjan haljak. Egy hosszú ujjú inget rágomboltam a sebre, lementem a kocsmába, bekaptam a felest, a vér már csak csöpögött, aztán kisunynyogtam észrevétlenül. Otthon aztán elájultam szépen, de rám törték az ajtót a cimborák - felfedezték a vércseppeket a kövön. Húsz éve oda járok, tudják, hol lakom. A kórházban aztán aláírtam egy papírt, hogy öngyilkos ebben az életben soha többé nem leszek.

Másodszor beszedtem a lakásban fellelhető altató- és nyugtató-hegyeket: mindig van bőven, évtizedek óta nem tudok aludni. Hát, most két és fél napig aludtam, aztán felébredtem, hogy rettenetesen kell hugyoznom, és nagyon éhes vagyok. A szomjúságról már nem is szólva.

MN: Azok mentettek meg, akik a hírek szerint éppúgy elfordultak tőled, mint sokan az írótársaid közül, mondván, hogy spiclikkel nem iszunk?

TS: Ez egyáltalán nem igaz, meg lehet kérdezni. A Paksiban úgy ismernek, hogy közülük való vagyok. Kizárólag az alapján minősítenek, hogy fizetek-e nekik, vagy elfogadom-e a meghívásukat. Az értelmiség egy része fordult el tőlem, az, amelyik igazán soha nem is fogadott be, mivelhogy proli, melós, outsider vagyok. 1999 őszén biztos voltam, hogy az értelmiség, az írótársadalom ezen része kicsinál, lenulláz, hogy soha többé nem jelenik meg egyetlen sorom. A kocsmai társaim szemében - ha hallottak is róla - én ugyanaz vagyok. Az elvonások alatt például sohasem próbálnak rávenni, hogy igyak, mi több, megegyezésünk alapján, nyomatékos kérésemre még a pultos sem szolgál ki, bárhogy is szeretném alkalmanként. Tavaly továbbá meghalt az anyám, akit éveken át gondoztam, etettem és mosdattam, műveltem hatalmas kertjét a legrosszabb állapotomban is. Saját pusztulásomat láttam az övében, én is meghaltam vele egy kicsit. Harmincéves kapcsolat után a barátnőm elhagyott egy fiatalabb, problémamentesebb férfi miatt, miután lenyúlt tőlem minden pénzt, amit tudott. Tetőztek a megélhetési gondjaim: három éve se fizetést, se segélyt, se semmit nem kapok. Többször elutasították a jövedelempótló támogatásomat: egy fűthetetlen, 17 négyzetméteres panelgarázs miatt, melyben egy lejárt jogosítvány áll mindösszesen. Nem vagyok szociálisan rászorult. Megpróbáltam rokkantnyugdíjaztatni magam, de a zárójelentéseimen szereplő depresszió és szekunder alkoholizmus ehhez is kevésnek bizonyult. Folyamatosan nézem az újságban az álláshirdetéseket: minden otthon végezhető, könnyű munkára azonnal jelentkezek, de a legtöbb helyről választ sem kapok. Jelentkeztem egy telephelyre udvarosnak is, kétszobás szolgálati lakást adtak volna, gondoltam, az enyémet meg kiadom, de egy fiatalabb pályázó kellett nekik, érthetően, hozzáteszem. Úgy maradok életben, hogy a sógorom néha evvel-avval támogat; mélyen szégyellem, hogy rájuk szorulok. Hát, mit mondjak, ahhoz képest, hogy az elmúlt évtizedben tizenhárom, komoly összegekkel járó díjat kaptam, egy csöppet megváltozott a helyzetem. De hát ez érthető. Csak nehezen elviselhető. Nincs más választásom, ki kell bekkelni valahogy a nyugdíjig.

MN: A BM-től meg csak nem kérheted, ugyebár, hogy érdemeidre való tekintettel szorult helyzetedben segítsenek.

TS: Nem, noha ott ülnek a rendőrségen ma is szép számban a foglalkoztatóim közül, már amelyik nem lett milliomos vállalkozó. Az összekötő tisztemet a lebukásom után megpróbáltam megkeresni, de őt a föld nyelte el. Lett volna pedig egy magvas beszélgetésünk. Megesküdött, soha nem fognak napvilágra jutni a jelentéseim, feldolgozzák, beépítik őket, nem lehet bajom. Ehhez képest egy az egyben, szó szerint továbbította az általam legépelteket. Ettől függetlenül Jánosnak (Kenedi - a szerk.) el akartam mondani ´89 után az egészet, de állandóan halogattam, nem bírtam a szemébe nézni, nem tudtam, hogy kezdjem el. Aztán a Jelenlétbeli közlés után már csak azt az ÉSben is publikált levelet írhattam neki.

MN: Most már itt az ideje, hogy elmondd végre a beszervezésedet körülvevő titkot. A leleplezésed napjaiban a fél ország azon kombinált, mivel zsaroltak, mivel vettek rá, hogy szolgálatukba lépj, s rendszeresen besúgd a legbizalmasabb barátaidat. Volt a tippek közt ott minden: homoszexualitás, bűncselekmény, pedofília...

TS: Nagyjából benne van a válasz az egyik neves filmrendezőnél lévő forgatókönyvben, de azért mindent ott sem mondtam el. Neked sem fogok mindent elmondani, élni szeretnék még ugyanis. Beszervezésem előtörténete a következő. Mint közismert, 1967 és 1970 között az NDK-ban dolgoztam, s amellett alapszervezeti titkár voltam (mellesleg négy emberből állt az alapszerv). Mikor hazajöttem, megpróbáltak hírszerzőnek beszervezni, ebből még kihátráltam valahogy. Később újra megkerestek, hogy engem, a melósok között élő egyszerű technikust áthelyeznének a Göcsbe (Magyar Gördülőcsapágy Művek - K. T.) külkereskedelmi osztályvezető-helyettesnek. Mint kiderült, ez is hírszerzői állás lett volna, a svéd kooperációról kellett volna jelentéseket szállítanom. Ezt sem vállaltam, és ezt már egyáltalán nem vették jó néven - valamiért kellettem nekik, fogyott a türelem. 1974-ben újabb egy év NDK következett: ez alatt lenyomozták a múltamat, és sikerült rajtam fogást találniuk. 1956 novemberében a kétnapos sztrájk idején a debreceni gépipari technikum kollégiumában laktunk, fiatal, felfegyverzett, éretlen gyerekek. Egyébként senki egy lövést se adott le azokból a fegyverekből; mikor jöttek, leadtuk, mondván, a játéknak vége. A sztrájk alatt nem volt fűtés, összezsúfolt vaságyakon kettesével-hármasával húztuk ki az éjjeleket, hogy egymás hegyén-hátán ne fázzunk olyan rettenetesen. Én egy lelencfiúval feküdtem egy ágyban, aki korábban is a barátom volt. Már akkor is vonzottak az elesettek, a szegények, a nyomorultak, mivel én sem voltam sokkal különb. Ez a fiú később öngyilkos lett. Amikor mint ellenforradalmi tűzfészket, szétverték a kollégiumot, néhányan a srácok közül fegyvereket dugtak el, sosem lehet tudni alapon, s később, mikor ápolónőképző lett a helyből, természetesen megtalálták az összeset. Felkutatták, bekasztlizták a tetteseket. A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok, miattam lett öngyilkos az a gyerek, másrészt hogy úgy úsztam meg a számonkérést, eddig, hogy én súgtam be a fegyverrejtegető társaimat. Mint közölték, már az egyik elég, hogy egy életre tönkretegyenek. Mellesleg az akció, a fegyverek elrejtése idején nem is voltam a kollégiumban, ez okmányokkal is könnyen bizonyítható.

MN: Ha e beszélgetés körülményeiről mondanál valamit.

TS: 1976-ban a hazai szamizdat előzményének számító Profilban Kenedi Jancsi révén megjelent a díjnyertes szociográfiám, miután a Mozgó Világból az Alföldi Nyomdában ki lett cenzúrázva. Nem sokkal utána a gyári (akkori és későbbi munkahelye a Medicor - K. T.) rendőrségi összekötő felkeresett otthon - lázasan feküdtem, tele gyógyszerekkel -, hogy fáradjon már velem, Tar elvtárs, be a rendőrségre, van egy kis probléma, valami gyári lopás, nem nagy ügy. Az épületben kinyitott egy ajtót, előre engedett, csak mikor becsukta, akkor vettem észre, hogy ő kint maradt. Aztán - a rendőri szakzsargonnal szólva - kézrátétel történt; a bal fülemre azóta is nagyot hallok. Mire magamhoz tértem, már fésültek, majd átvittek egy másik helyiségbe, lelöktek egy székre, velem szemben a parancsnok III/III-as helyettese, B. L. őrnagy ült, és mosolygott. Mögötte a falon Felix Dzserzsinszkij arcképe díszelgett, az életben nem felejtem el. Innen csak két ajtón lehet kimenni, Tar elvtárs, közölte, miután ismertette az előbb említett vádpontokat. A baloldali ajtón, mutatott rá, amelyik a börtönbe vezet, vagy azon, amelyiken bejött ide hozzánk, ehhez viszont alá kell azt írnia, amit most diktálni fogok. Mert, folytatta, nem csak az van, hogy homoszexuális és ellenforradalmár vagyok, ez magánügy, míg ki nem derül, ugyebár, de a fő bűnöm, hogy én felelős beosztású művezetőként, alapszervezeti titkárként ilyen Kenedi- és Csalog-féle jöttment, ellenzéki csőcselékkel tartom a kapcsolatot. Előtte a Profil feküdt az asztalon, sorolta a büntetési tételeket. Rám nézett és megkérdezte: Na, Tar elvtárs, akkor hogy legyen? Diktálhatom?

Máig emlékszem, mi futott át akkor az agyamon. Senki nem ismert, ez volt életem első publikációja, és ez sem nyomtatásban, hanem egy írógépen sokszorosított cikkgyűjteményben, miközben még azt sem tudtam, mi az a szamizdat. Nem mondta volna be a Szabad Európa, ha eltűnök vagy börtönbe kerülök. Ültem összeverve, megsemmisülve, megalázva, és hallgattam, ahogyan az őrnagy sietősen elhadarja: a belső ellenséget elítélem, s hithű kommunistaként vállalom, hogy jelentéseket írok a III/III számára, ha velük találkozom. Én leszek a helyi összekötője, fűzte hozzá B. őrnagy, majd bemutatta az aláírás után bejött, hátam mögött álló civilt: neki fog majd Budapesten esemény után jelenteni. Emlékszem, hogy ez az ember a BM-es mellett egy lapkiadó vállalatos igazolványt is felmutatott - nem mintha az változtatott volna valamit a dolgokon.

MN: Hogy zajlott a munkakapcsolat?

TS: Senkit nem ismertem Pesten, egyszer-kétszer voltam Csalognál és Berkovitsnál, de gyakorlatilag csak Kenedi lakásába jártam: az ott elhangzottakról és a vendégeiről kellett jelentenem. A beszervezésen is jelen levő pesti összekötőmmel a Nyugatinál levő Bonbon presszóban találkoztam a látogatásaim után - beszámoltam élőszóban, de állandóan kevesellte: azt kérte, célzottan kérdezzek, úgy több információt hozhatok. A későbbiek során többször utalt rá fenyegetésképpen, hogy Kenedi környezetében más beépített embereik is vannak, akik engem is figyelnek, és azonnal jelentik, ha netán elhallgatok valamit. Itt szartam be először nagyon, hisz én megpróbáltam minél kevesebbet kérdezni valóban, amire fényt deríthetett a keresztbefigyelés. Folytonosan presszionált, búcsúzáskor ezután is minden alkalommal megjegyezte: kicsit több tehetséget várnánk el magától az irányított kérdezésben, Tar elvtárs, ha már elintéztük, hogy a Medicor költségén futárként havonta Pestre mehet!

Másnap aztán mindig eljött a lakásomra B. őrnagy, és előtte le kellett gépelnem a jelentésemet. Egy idő után feltűnően otthonosan mozgott nálam, lévén a lakásom "T-lakásnak" minősíttetett: olyan titkos objektumnak, mely más informátorokkal is fedett találkahelyként üzemelt. Hiába tiltakoztam ellene: kulcsuk volt, feljártak, amíg én a gyárban voltam, gyakran ott töltötték a délelőttöket. Ezt egy szomszéd árulta el, aki látásból ismerte az őrnagyot, mert polgári alkalmazottként ő is ott dolgozott. Nem kaptam levegőt, azt hazudtam neki, hogy B. távoli rokonom - azért van kulcsa, hogy ide hozza a kurvákat, meg akivel nem akarja, hogy a rendőrségen találkozzanak. Láttam rajta, nem hitte el. Ma már tudja az igazságot. Amikor felfedeztük a nyomokból, hogy a barátnőm lakásán is jártak, nyomatékkal tiltakoztam ez ellen is, természetesen teljesen hiába. Kárpótlásul két nap alatt lett telefonom - előtte évekig hiába kérvényeztem. Meg elmondták, hogy apámnak csontvelőrákja van: az orvosokat hiába kérdeztem, a rendőröktől kellett megtudnom, hogy hamarosan el fogom veszíteni. Ez az információ volt a honorá-riumom. Egy idő múltán B. őrnagy javasolta, munka közben igyunk valamit, hogy oldódjon a hangulat, ne legyünk ilyen merevek. Onnantól figyeltem rá, hogy mindig legyen otthon alkohol. Egyszer-kétszer ő is hozott, a cseresznyét szerette. Összeszoktunk. Ma sem gyűlölöm: a munkáját végezte, gyűlölni különben is képtelen vagyok, legfeljebb haragudni tudok. Csak azt a nagy, végső átverést tudnám elfelejteni, hogy egy az egyben továbbította a jelentéseimet, miáltal az egész gyalázatos szerepem kiderült. Azt nem tudom neki megbocsátani.

MN: Kicsit furcsa nekem ez a nagy megértés, tekintve a testvéreddel történteket.

TS: 1982-ben meghalt a bátyám. Ő rendőr volt, sofőrnek jelentkezett annak idején, a katonaság után, aztán egy idő után beöltöztették a sofőröket is. Lakást ígértek neki, beöltözött. Tudni kell, hogy mi nagyon hasonlítottunk egymásra. A holttestet Kőbánya-Kispesten a vonat alá dobták, de számos körülmény alapján egész biztos, hogy nem baleset volt, még csak nem is ott halt meg a helyszínen: valahol nagyon megverték - túl jól sikerült. Otthon, a faluban (Hajdúsámson - K. T.) már aznap este arról beszélt mindenki, hogy agyonütötték, az ingázók látták is a tetemet. Kérdeztem az összekötőimet: kik voltak a tettesek. Követeltem, segítsenek kideríteni, mondják meg az okokat és büntessék meg a felelősöket. Semmit nem segítettek. Elaltatták, elsimították az ügyet.

Innentől már nagyon féltem. Rádöbbentem, bármi megtehető bárkivel. Ez a tudat volt az egészben annak idején a legrettenetesebb. A beszervezésemet követő nap rúgtam be először az eszméletlenségig, de innentől már tényleg nem bírtam máshogyan. Csak arra vigyáztam, nehogy a kocsmában eljárjon a szám. Mindennapos rettegés lett úrrá rajtam, hisz a bátyám meggyilkolása nekem szóló fenyegetésnek is volt tekinthető. Lehet, ez csak képzelődés, de máig nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy tévedésből, helyettem őt kapták el. Nem mertem kiszállni, noha innentől egyetlen vágyam az volt, hogy ez az egész ügy valahogy befejezhető legyen. ´87-ig mégsem volt bátorságom, hogy ez ügyben lépéseket tegyek. Közben felvetették, fűzzük szorosabbra a kapcsolatot. Vesznek szőnyeget, képeket a falra, fizetést is kapok. Azt feleltem, nem akarok rendőr lenni, akkor eleve azt a pályát választottam volna. Aztán eljött az a pillanat, amikor eljutottam addig, hogy én ezt most bármi áron befejezem.

1987-ben alkoholos májgyulladással kórházba kerültem. Teljesen besárgultam. Harminckét napot töltöttem a fertőző osztályon, volt időm gondolkozni a lehetőségeimen. Úgy döntöttem, nem csinálom tovább. Volt már nevem, ismert író voltam: most már mi bajom lehet. Nem verhetnek agyon anélkül, hogy ennek híre, következménye ne legyen. Mikor kikerültem, abbahagytam a pesti utazásokat. Elmondtam az őrnagyomnak telefonon, hogy innentől vége van, és hogy kicseréltem a zárakat. Nem szólt rá semmit. Elengedett. Nem kerestek többé, sokat hallott zsargonjuk szerint "megfejték" az informátorukat. ´88-ban a pártból is kiléptem, ám mindettől persze nem lett nyugodt a lelkiismeretem. Máig azt kérdezem önmagamtól: miért nem voltam erősebb? Hogy lehetett ezt megcsinálni velem? S noha senkit nem vertek meg, vittek el, rúgtak ki az állásából miattam - sőt ebben az időszakban kezdték visszakapni az útleveleiket, egy mostani miniszter apósa akkoriban lazított a szorításokon -, ebből soha életemben nem bírok már tisztán kikerülni, jól tudom.

MN: Miért nem álltál elő a sztoriddal 90 után, mielőtt az egész történet kiderült? Sokkal jobban tudtál volna kijönni belőle.

TS: Hát az azért nem olyan egyszerű dolog. Kiállni és bejelenteni: a rendszer besúgója voltam, emberek, elárultam a legjobb barátomat, köpjetek le, tegyétek tönkre a karrieremet. Ki állt elő önként evvel? Ki leplezte le magát saját akaratából a rendszerváltás után, vagy akár az én lebukásom óta? Hányan voltak ilyenek? Pedig nem én voltam az egyetlen III/III-as ügynök ebben az országban, megkockáztatom. Tudnám sorolni az ismert neveket. De nem fogom, különösen nem az írókét és művészekét, mert tudom, ez az egyik legsebezhetőbb társaság. Mert nem kellett feltétlenül írásos jelentéseket készíteni, általában megelégedtek szóbeli beszámolókkal. De az én összekötőm túlbuzgó volt, más területről helyezték ebbe a beosztásba, és produkálni akart. Sikerült neki.

MN: Mit éreztél, amikor a dolog napvilágra került?

TS: Frankfurtban (a nemzetközi könyvvásáron, ahol 1999-ben Magyarország volt a vendég - K. T.) kezdtem el sejteni valamit, fagyos volt a légkör körülöttem valahogy. Busszal kellett mennem, nem fértem fel a repülőre, nem volt szobám, a katalógusba rossz időpontra írták be a programjaimat. Hazajöttünk, nem sokkal utána robbant a bomba, jöttek az újságcikkek, Eörsié és a többieké. Tudomásul vettem: a pályám csúcsán végem, és ezt csakis magamnak köszönhetem. Jöttek a gyalázkodó levelek és küldemények, köztük egy szárazvirágból kötött csokor, melynek közepére egy hatalmas műfasz volt beállítva, mellette levél: "Jól csináltad, nagyon ügyesen működtél, kiválóan leplezted eddig magad, még találkozunk." És persze nagyon sok mellettem kiálló levél az íróktól; olyanoktól, akik megértették, hogy az ember élete során kerülhet olyan helyzetbe, amikor kizárólag rosszul dönthet, más választása nincs. Sokan írtak olyanok is, akikkel semmilyen kapcsolatom nem volt addig, nem is ismertük egymást személyesen.

Az első napoktól kezdve sokat segített Kenedi, pedig ő az egyedüli ember, aki joggal gyűlölhetne. Rajta kívül az egész múltammal nem ártottam senkinek. El tudta fogadni, hogy nem jószántamból, hanem félelemből tettem, amit tettem, hogy zsarolható voltam, gyáva és kiszolgáltatott. Biztatott, hogy minél hamarabb kezdjek el írni, csak úgy juthatok túl valamiképp lelkileg a történteken. Hát, talán ez volt a legnehezebb. Újrakezdeni. Jól tudtam ugyanis, ezután nem tudok ugyanúgy írni, mint azelőtt. Egyszerűen nem lehet. Akkor se lehetne, ha nem derült volna ki ez az egész - én már soha nem leszek ugyanaz. Régen többnyire improvizálva írtam a novelláimat - most ez nem megy. Állandóan résen vagyok, mintha örökösen figyelnének, szemmel tartanák a kezemet. Nehezen megy az írás, nehezen tudom kezelni a rögeszméimet.

MN: Azért a nagyregény - tőled tudom - szerencsére befejezéséhez közeledik.

TS: Az említett négyszáz lapos filmforgatókönyvre támaszkodva közelesen tényleg befejezem a személyes múltamat feldolgozó, önéletrajzi ihletésű regényemet. A szerződés szerint a címét sem árulhatom el: arra az állapotra utal, amikor az ember totálisan összeomlik, nem lát semminemű kiutat. Főhőse egy íróvá, majd besúgóvá lett parasztfiú; sorsán át azt próbálom körüljárni, hogyan válik akarata ellenére sebezhetővé valaki. Éppen ez volt a rendszer lényege ugyanis, hogy bárkit függő helyzetbe lehetett kényszeríteni. Hangsúlyozom, bárkit, csak rólam ez nyilvánosan ki is derült. Mások belehaltak, megint mások káeftékben, a politikában vagy épp ugyanott, az apparátusban élik jól fizetett, gondtalan életüket. A regényről magáról nem mondanék többet: egy hosszabb részlete nemsokára az Alföldben lesz olvasható (egy másik meg a jövő heti Narancsban), a könyvhétre pedig a Magvetőnél talán megjelenik.

MN: Hogyan telnek mostanság a napjaid?

TS: Az altatók dacára hajnalban kelek, lemegyek a boltba, veszek két zsemlét. Csak egyet eszek - azért veszek kettőt, mert egyet venni szégyellek. Beveszem a temérdek gyógyszeremet. Ha van erőm kimozdulni, bemegyek a piacra sétálni, szeretem a forgatagot, az ottani hangulatot. Havonta beballagok a Szív utcára, a munkanélküli-központba, lejelentkezek. Maga még mindig nem kap semmit? - csodálkozik minden ízben az alkalmazott. Nem, válaszolom. Máshová nem járok, nem megyek. Régen se mentem sehova, ha nem volt feltétlen muszáj: sokakat megbántottam evvel, pedig csak azért rejtőztem és mondtam le minden programot, hogy ne kelljen arról is jelentenem.

Otthon elolvasom az újságokat, szortírozom az álláshirdetéseket. Általában a Tesco kifőzdéjében ebédelek, az van hozzám a legközelebb, adnak rizset szafttal, ilyeneket, s ezen túl a barátommal folytonosan kutatjuk a környékbeli olcsó helyeket, ahol háromszáz forintból meleg ételt ehetünk. Ha nincs ennyink, eszünk zsíros kenyeret. Mióta a barátnőm elhagyott, sosem főzök: nincs annál kiábrándítóbb és fájdalmasabb, mint amikor magának főz az ember, teljesen egyedül. Vacsora helyett szakácskönyveket olvasok. Talán lesz most egy új kapcsolatom, de csak akkor - ez a kőkemény feltétel -, ha teljesen tiszta vagyok, és erről papírt is hozok. Ez most éppen, úgy tűnik, megoldható: a rendszeres pszichiátriai kontrollokon vért is vesznek, hogy kiderítsék, ittam-e a gyógyszerekre, be kell-e fektessenek. Délután többnyire dolgozom, a regényt javítgatom, ám nagyon sokszor meddő minden szándék, igyekezet: a központi idegrendszerre ható gyógyszerektől néha zavart, kába vagyok, láthatod. És akkor már csak az elalvásig kell kitartanom. Fantomlét, vagy ahogy korábban mondtam: másállapot. Nem tudom, hogy mennyit érek, nem tudom, hogy ki vagyok.

Tudod, ebben az én rémtörténetemben a tehetetlenségen és a félelmen túl ez volt számomra mindvégig a legrettenetesebb: hogy sosem tudtam, tudhattam azt, mennyit érek igazán. Mi az, amit magamnak, mi, amit a BM-nek, és mi, amit az ellenzéknek köszönhetek. Egyetlen pillanatig nem lehettem biztos benne, hogy tényleg nekem szólnak-e a sikerek, hogy valóban jól írok-e, vagy pusztán ebben is a cég nyom, támogat. Egy idő után végképp összezavarodott bennem, hogy a díjaimat akkor most az ellenzék vagy az elhárítás járja-e ki. Egyszer felhívtak a barátaim Pestről, hogy kaptam egy egy hónapos párizsi ösztöndíjat. Másnap jött az összekötő, s azt mondta, tudnak róla, ők két hónapost akartak adni, de csak ennyi sikerült. Aztán persze nem mentem sehova. Ez a helyzet rosszabb volt mindennél, hisz ezáltal sosem tudtam megítélni az írói teljesítményemet. Most meg, a történtek fényében, már végképp nem tudom, ki az a Tar Sándor, s mennyit érnek az általa leírt mondatok.

 

Előzmények

Egyedülálló közlemény jelent meg a Budapesti Jelenlét című folyóiratban 1999 nyarán. Berkovits György "Hajdú" besúg című írásában a Történeti Hivatal róla szóló aktáinak áttanulmányozása után azonosította egykori besúgójának személyét. Néhány hónappal később, 1999. november 12-i számában levélváltást közölt az Élet és Irodalom. 1999. október 30-án Debrecenből keltezett, Kenedi Jánoshoz címzett levelében Tar Sándor magyar író bevallotta, hogy éveken át besúgó volt; jelentései - Berkovits és mások mellett - legkivált éppen Kenediről, a demokratikus ellenzék egyik vezéralakjáról szóltak, arról az emberről, aki fölfedezte és íróvá avatta őt. Válaszlevelében Kenedi biztosítja Tart, hogy megbocsát, nem tartja bűnösnek: "A bűnös az a politikai rendszer volt, amely felmosórongyot csinált egy emberből. (...) Az áldozat Te vagy, Sanyi" - summázta mondandóját Kenedi. A levelezést heteken át tartó szenvedélyes vita követte, többek közt Eörsi István, Haraszti Miklós, Kis János, Kornis Mihály, Kukorelly Endre, Márton László, Tamás Gáspár Miklós, Ungváry Rudolf kommentálta a történetet. Tar Sándor mindmáig hallgatott.

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2002/3. (01. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra