Egyoldalú banki szerződésmódosítások korlátozása

Erős oldalszél

  • Mészáros Bálint
  • 2009. augusztus 13.

Belpol

Elképzelhető, hogy hosszú, bonyolult, magyaros csavarokkal és bohózatokkal tarkított folyamat végén mégiscsak sikerül valamelyest korlátoznia az államnak a pénzügyi szolgáltatók erőfölényét. És még az is kiderülhet, hogy a bankok sem törnek a vesztünkre.

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) 2006 novemberében kiadott ajánlásában többek között ez szerepel: "A pénzügyi intézmény az egyes konkrét díjelemekhez, kamatokhoz kapcsolva határozza meg azokat az okokat, eseményeket, amelyek bekövetkezésekor él a díjváltozást eredményező egyoldalú szerződésmódosítási jogával. Az ok, esemény bekövetkezésének egyértelműen megismerhetőnek kell lennie." Ehhez képest 2009 közepére idáig jutottunk: "Elég volt Magyarország és a magyar nép tönkretételéből, legyen vége a törvényesített és intézményesített lízing- és kamatemeléseknek. Azonnal állítsák le a lakás-devizahitelesek, a vállalkozói devizahitelesek további kisemmizését! Amíg én élek, nem leszünk az önök cselédei. Fiaink, unokáink nem lesznek a saját hazájukban az önök bérmunkásai, rabszolgái a volt saját földjeiken." A régi, jól bevált fordulatokat júliusban Karsai József szocialista képviselő alkalmazta a bankokra, de több szocialista képviselő is felszólította a pénzintézeteket, hogy fejezzék be a gátlástalan árdrágítást, különben rettenetesen szigorú törvényeket terjesztenek be a megrendszabályozásukra. Bajnai Gordon miniszterelnök pedig abban maradt a múlt hónap közepén a bankvezetőkkel, hogy szeptember végéig nem változtatnak egyoldalúan a szerződéseiken, addigra meg - ha már az épp emiatt hozott törvénymódosítással ezek szerint nem sikerült - csak kitalálnak valamilyen megoldást közösen.

Az általános vélekedés szerint a hazai bankok úgyszólván kizsigerelik (főleg a kisebb érdekérvényesítő képességű lakossági) ügyfeleiket, és betegre keresik magukat, míg anyabankjaik odahaza ezt bezzeg nem tehetik meg. Az itteni bankok jövedelmezősége ugyanakkor a 2003-as csúcs (az államilag támogatott lakáshitelezés tetőpontja) óta nagyjából a felére esett vissza, 2008-ra erősen közelítve a nyugat-európai átlagos szinthez. A trend alakulásához nyilván hozzájárult a verseny élénkülése és az állami intézkedések hatása is (kamattámogatás mérséklése, kamatadó, banki különadó stb.). A magas profitszint persze abból a tulajdonosi igényből is fakad, hogy a bankprivatizáció óta eszközölt befektetések, fejlesztések mielőbb megtérüljenek - az 1994 óta eltelt évek öszszegzett nyeresége a válság előtti időszakra még nem érte el az uniós bankok hasonló intervallum alatt realizált profitját. Ráadásul az elmúlt évben a magyar adófizetőknek nem került eurómilliárdjaikba a hazai bankok megsegítése - és ha ezt is belevesszük az egyenlegbe, akkor a magyar ügyfelek öszszességében igen jól állnak nyugat-európai sorstársaik többségéhez képest. Mindeközben viszont az is igaz, hogy a magyarországi bankokat az uniós átlagnál jóval nagyobb költségszint és kamatmarzs alkalmazása jellemzi, tehát a kevésbé hatékony működés árát simán az ügyfeleikre tudják terhelni. Erre idáig a bankok csak a vállukat vonogatták: Magyarországon szinte minden szektor rosszabb hatékonysággal működik (az állami közszolgáltatásokat pedig már említeni sem érdemes), miért pont ők lennének a kivételek. Ettől még persze teljesen jogos az a törekvés - elsősorban a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) részéről -, hogy a természetes érési folyamatot lassító tényezőket kiiktassák, tovább erősítsék a bankszektor szereplőinek versenyét, és az emiatt csökkenő költségeket a fogyasztói árak is tükrözzék (a hitelkamatokban, különféle díjakban).

Nagyon egyoldalú

E kényelmes banki működést lehetővé tevő "módszer" volt (legalábbis mostanáig) a bűvös egyoldalú szerződésmódosítások rendszere - elsősorban is a hitelszerződéseknél, hiszen azokból a legnehezebb kiszállniuk az ügyfeleknek. A hitelintézeti törvény annyit írt csak elő, hogy a pénzintézet akkor módosíthatja egyoldalúan, az ügyfél számára kedvezőtlenül a szerződést, ha meghatározott feltételek, illetve körülmények esetére ezt előre egyértelművé teszi. Ezt a pénzintézetek megtették, az üzletszabályzataikban gyakorlatilag korlátlan lehetőséget biztosítottak maguknak, szélsőséges esetben akár üzletpolitikai vagy nyereségességi megfontolásokra hivatkozva. A közszájon forgó hatalmas rablásra persze nem volt módjuk, hiszen a "bedőlő" ügyfélnél veszélyesebb nincsen, ráadásul egy mohó szereplőnek hamar rossz híre kél - különösen egy bizalmi alapon működő versenypiacon. Az adós az egésszel úgy szembesül, hogy a bank érthetetlen okokból néha emeli a törlesztőrészletet, majd az ügyfél vadul erősödő forintról olvas a hírekben, de a csökkenés már nem, vagy nem olyan mértékben, vagy csak sokára jut el hozzá.

Már eleve gyanús az egyoldalú szerződésmódosítás intézménye is, hiszen a szerződésnek az a lényege, hogy a felek csak közös elhatározásból piszkálhatnak bele. A 20-25 éves kölcsönszerződések bebetonozásának azonban nagy ára volna. Ha a bankok nem építhetnék be utólag a kamataikba, díjaikba az időközben megnövekvő költségeket (nyargaló infláció, változó tartalékképzési előírás, az államcsőd rémképe miatti forrásköltség-emelkedés, és még ezernyi lehetőség), akkor veszélyeztetnék a betétesek pénzét, súlyosabb esetben a bankrendszer stabilitását (a pénzügyi közvetítő rendszer nélkülözhetetlenségéről épp manapság láthatunk élő bemutatót). Ha pedig mindezen kockázatokat évtizedekre előre meg kellene becsülniük, az égbe szökő kezdő kamatokat jelentene. De persze a mai helyzet sem optimális, amikor a banküzem belső kockázatait is jórészt az ügyfelekkel fizettetik ki: a szerződésekben az adósok vállalják a kamatok és legkülönbözőbb díjak bank általi módosíthatóságát, amit aztán a hitelező az általános szerződési feltételek változtatásával érvényesít is.

A célt sajnos csak elméletben egyszerű elérni: a bankok kizárólag a rajtuk kívül álló okokból bekövetkező költségemelkedéseket érvényesíthessék, és a kedvező változásokat is haladéktalanul vezessék át a törlesztőrészletekbe; a továbbiakban pedig tessék a termékekkel és a hatékonysággal versenyezni. Két megoldás lehetséges. Az egyik értelmében csak a piaci mechanizmusok maradéktalan érvényesülését kell elérni, a verseny majd leviszi az árakat, hiszen ha a fogyasztók tájékozottak, és nem nehezítik meg nekik a szolgáltatóváltást, akkor átmennek az olcsóbb bankhoz. A másik elképzelés szerint mindez kevés, mert a szolgáltatók erős pozíciója lehetővé teszi (piactorzító összejátszás nélkül is) a kamatok viszonylag magas szinten tartását. Ezért az állam dolga eltántorítani a pénzintézeteket a nem objektív okokból történő egyoldalú szerződésmódosításoktól.

Talán másodszorra

A cikk elején említett három évvel ezelőtti PSZÁF-ajánlás is ezért kívánta a bankokat jobb belátásra bírni: javasolta, hogy csak gondosan részletezett piaci okokból módosítsanak, ezeket előre rögzítsék, csak valós költségeket fedezzenek vele, és adott esetben ugyanígy díjcsökkentést is alkalmazzanak; ha pedig a jelentős hátrányt elszenvedő ügyfél elmenne, ingyen tehesse azt meg. A PSZÁF kérése azonban nem hatotta meg az érintetteket. A Gyurcsány Ferenc által felkért, Várhegyi Éva vezette szakértői bizottság 2006 decemberében azt indítványozta (természetesen az átlátható árazás, a termékek összehasonlíthatósága, a pénzügyi kultúra erősítése és a bankváltás költségeinek csökkentése mellett), hogy a bankok lehetőleg önszabályozás keretében vessék alá magukat szigorúbb módosíthatósági feltételeknek - ha ez nem megy, akkor jogszabályban kell korlátozni a fogyasztói kiszolgáltatottságot. A GVH idén februárban publikált ágazati vizsgálatában megállapította: hiába az egyértelmű jelzések, a felügyeleti és ombudsmani ajánlások, az egyedi versenyfelügyeleti beavatkozások, a "példátlan mértékű fogyasztói kiszolgáltatottságot" bizony csak jogszabály-módosítással lehet megszüntetni. Ma már az elvvel az ágazati érdekképviselet sem vitatkozik. "A fogyasztóvédelem erősítése az egész unióban fontos irányzat, a GVH igen helyesen Magyarországon is megvalósítja ezt a törekvést. Hiszen a nagy szolgáltatóknak a kisfogyasztókkal szemben - korántsem csak a bankszektorban - aszimmetrikus a viszonyuk, ezért elvben, ha a szabályozó és felügyelő hatóságok nem lépnek be ebbe a kapcsolatba, nem kizárt az erőfölény kialakítása" - mondta a Narancsnak Felcsuti Péter, a Bankszövetség elnöke.

Apró gond, hogy a nemes cél eléréséhez eleddig nem sikerült rátalálni a hogyanra. Ahhoz ugyanis, hogy az állam elkezdje szétválogatni az indokolt és indokolatlan díjemeléseket, vizsgálnia kellene a bankok árképzését, egyenként megnézni a költségek emelkedését, el kellene döntenie, hogy azok melyik díj mekkora mértékű emelését teszik lehetővé. Az efféle árszabályozás viszont versenypiaci szereplők esetén nem lehetséges. Így fordulhatott elő, hogy a tavaly decemberben beterjesztett, idén márciusban elfogadott, augusztus 1-jétől hatályos törvénymódosítás igen talányosan fogalmaz. Eszerint akkor lehet lakossági vagy mikrovállalkozással kötött kölcsönszerződésen egyoldalúan, az ügyfél számára hátrányosan módosítani (kivéve, ha referenciakamathoz kötött kamat változik), "ha a szerződés a módosítandó kamat-, díj- vagy költségelemre kihatással bíró ok-okozati feltételek megváltozása esetére ezt lehetővé teszi". A banknak kell bizonyítania, hogy a szerződés ezt megengedi, valamint a módosítást el kell küldeni a felügyeletnek. Az árszabályozás csapdáját tehát sikerült elkerülni, de sokkal beljebb nem jutottak az ügyfelek. A bankok (miután értelmezési segítséget sehonnan nem kaptak), összeültek, és minden eszükbe jutó olyan feltételt felsoroltak, amely később esetleg "ok-okozati" hivatkozásként felmerülhet: a reklámköltségek emelkedésétől a munkanélküli-ráta növekedéséig. A botrányt a pénzintézeti vezetők tanácstalanságukkal magyarázták, Bajnai Gordon "helyenként cinikus" indoklásokról beszélt, a tetszőleges fórumbejegyzések más kifejezéseket használtak. A miniszterelnök ezután állapodott meg a törvény hatályba lépésének szeptember végéig történő elhalasztásáról, ameddig is a kormány, a bankok, a GVH és a PSZÁF öszszehoz valamiféle magatartáskódexet. Az viszont még mindig nem egyértelmű, hogy a kötelező önkéntes szabályozás mégis miként fogja megoldani az indokolatlan és az indokolt emelés megkülönböztetését. Legtöbben például az egyik legarcátlanabb hivatkozásnak minősítették azt az emelésre jogosító magyarázatot, ha a banki alkalmazottaknak emelkedik a fizetésük. Holott továbbra sem tudható, hogy melyik hatóság és hogyan dönti el, vajon ez nem bankon kívüli tényező-e, ha a fizetésemelésre a közalkalmazotti béremelés miatt, a jó szakemberek elvándorlását megakadályozandó került sor.

Mindenki együtt

Nagy Zoltán, a GVH elnöke az Inforádiónak azt nyilatkozta, hogy várhatóan a kódex fogja értelmezni a törvényt, és például elképzelhető egyfajta - idővel akár bővíthető - feketelista szerepeltetése is, hogy mire hivatkozva nem szabad egyoldalúan módosítani. Betartatását pedig a nyilvánosság erején kívül egy, a hitelnyújtók és a hitelfelvevők képviselőiből álló fórum is kikényszeríthetné, ahol a szankció az ügyfél kártalanítása is lehetne. A Pénzügyminisztérium információink szerint valamiféle minimumkövetelmények és a módosítás elé állított alapvető korlátok beemelésében bízik, melyek később megjelenhetnének a bankok belső szabályzataiban. A PSZÁF nem tartja elképzelhetetlennek, hogy az egyoldalú szerződésmódosítások nyilvánossá tett véleményezésén kívül akár ún. hatósági szerződéseket is köthet a bankokkal, s az ezekben foglaltak megszegésekor a szerződés végrehajtható határozatnak minősül. A Bankszövetség elnöke ésszerű megoldásnak tartaná, ha a sokféle belső szabályzathoz (hitelezési, eszköz-forrás menedzselési, kockázatvállalási, üzletfolytonossági, IT-stratégiával kapcsolatos szabályzat stb.) hasonlóan a bankoknak lenne árképzési szabályzatuk is. Ezt a felügyelettel kellene engedélyeztetni, és Felcsuti Péter szerint a hatóság el fogja tudni érni a szabályzat betartatását is. "A PSZÁF kétévente átfogó ellenőrzést hajt végre minden banknál, bekéri az összes szabályzatot, és ha nincs megelégedve, akkor véleményezi azokat. A vezetői levélnek nincs kötelező érvénye, de nem nagyon illik, és nem is szokás ellenállni neki, senki sem szeretne konfliktust a felügyelettel. A levelet elküldi a bank tulajdonosának is, és az őt felügyelő hatóságnak is. Elég morális ereje van ahhoz, hogy nyomást tudjon gyakorolni."

A bírságolásnál puhább eszközök eredményességére amúgy valóban vannak jó példák. Pusztán a felügyelettel folytatott megbeszélés elég volt például a CIB Banknak ahhoz, hogy a lehetséges szerződésmódosítási feltételek közül törölje a leginkább kritizált pontokat (még a miniszterelnöki konzultáció előtt). A GVH-nak pedig jó szokásává vált, hogy eljárást indít azoknál a bankoknál, amelyek az előtörlesztési díjakat utólag megemelik - a külső feltételek változásával aligha, az ügyfél röghöz kötésével már inkább indokolható módosítást ilyenkor a bankok rendszerint az eljárás vége előtt, önként visszaváltoztatják az eredeti mértékre, és az ügyfeleket kártalanítják.

A legtöbbet mindazonáltal a racionális fogyasztói döntések segítésével, a verseny erősítésével lehet elérni. Ezért a PSZÁF a honlapján olyan, összehasonlítást lehetővé tevő táblázatokat fog közölni, melyekhez a pénzintézeteknek immár kötelező lesz adatot szolgáltatniuk. Igaz, mind a Várhegyi-bizottság, mind a GVH szorgalmazta a THM (teljes hiteldíjmutató) számítási módjának pontosítását is, erről azonban egyelőre nem hallani. Ellenben a bankváltási költségek csökkentésében a magyar törvényhozás jogtörténelmet írt: kedvezőtlen módosítás esetén az ügyfél jogosult ingyen, végtörlesztési díj nélkül felmondani a szerződést (kivéve a referenciakamathoz kötött kamat változásánál, illetve - a GVH nagy bánatára - a lakáshitelek közül a jelzáloglevéllel finanszírozott kölcsönszerződésnél). Miközben a Magyarország számára 2010-ig átültetendő uniós direktíva is csak a normál fogyasztási (azaz rövid lejáratú) hitelekre mondja ki a legfeljebb egyszázalékos végtörlesztés alkalmazását, hiszen a jelzáloghitelek felmondásakor a bank valóban számos költséggel szembesül, míg a bevétele megszűnik. Itt is felvethető tehát a versengő magáncégek árügyeibe való beleszólás problémája, ugyanakkor nem példa nélküli az ilyen törvényhozói beavatkozás. Említhető az elvben szintén versengő magán-nyugdíjpénztárak működési költségeinek maximalizálása, vagy a mobiltelefon-szolgáltatók roamingdíjainak uniós korlátozása. Utóbbiról ráadásul az is elmondható, hogy a hatósági árcsökkentés egyúttal forgalombővülést is hozott, vagyis a szolgáltatók sem jártak rosszul.

Figyelmébe ajánljuk