Magyar Narancs: Könyvében többször is idézi Nietzsche gondolatát, mely szerint „minden kornak új viszonyra kell lépnie az ókorral, hozzá kell mérnie magát”. Az ókor kutatása tehát segíthet bennünket az eligazodásban, a jelen problémáinak megoldásában?
Szilágyi János György: Így van, az ókor, az antik példák vizsgálata legalábbis segíthet a tisztánlátásban, a jelenségek helyes megítélésében. Vegyük például a számomra pillanatnyilag legizgalmasabb, legfontosabb témakört, a fiktív őstörténetek problémáját, és ezzel összefüggésben a modern nacionalizmusok kérdését! A nacionalizmusok egyik fő támasza ugyanis – ezt mindannyian tapasztalhatjuk – a fiktív őstörténet, a mitikus eredettörténet. Hozzátehetném: voltaképpen minden őstörténet fiktív, mert nem létezik olyan, hogy reális őstörténet. A jelenség messzemenően ismerős az ókorból, hiszen már a görögöknél és a rómaiaknál óriási méretűvé vált az efféle mitikus történetek előállítása. Végül az egyik legnagyobb római történetíró, Titus Livius volt az, aki a császárkor kezdetén szembenézett a problémával, és műve bevezetésében, Róma alapításáról szólva elmondta, hogy ami a város legrégibb történetét illeti, ezekről a dolgokról biztosat senki sem tudhat. Majd így folytatta: én mégis úgy gondolom, hogy egy olyan nagy nép, mint a miénk, jogosult a fenséges őstörténetre. Azok a népek pedig, amelyek a római uralmat kénytelenek elviselni, ezt is el kell hogy fogadják. Ez tiszta beszéd. Végül finom iróniával hozzátette, hogy már azután erről a szép őstörténetről kinek mi a véleménye és hogyan értékeli, azt ő bizony egyáltalán nem tartja fontosnak. Vagyis Livius példája megmutatja, hogy a legnagyobb mértékben reflexíven kell viszonyulnunk az ilyesféle őstörténetekhez, mondákhoz.
MN: A nacionalistáknak általában nem erőssége a reflexivitás, viszont annál többet foglalkoznak az ókorral.
SZJGY: Ha körülnéz, bárki láthatja, hogy Magyarországon, de másutt is a szélsőjobboldali ideológiáknak, de még a nem szélső jobboldaliaknak is egyik alapja a fiktív őstörténet, s ez valóban szinte mindig az ókorban gyökeredzik. Nos, ez az, amivel egy ilyen kis országban, mint a miénk, amelynek – okkal vagy ok nélkül, ezt most ne boncolgassuk, de – állandó kisebbrendűségi érzése van, vigyázni kell. Elhinni, mi több, óriási társadalmi jelentőséget tulajdonítani annak, hogy „igen, igen, na de az írást a magyarok találták fel”?! Ez persze nem új dolog, az amúgy komoly tudós Horvát István indította útjára 1825-ben, amikor megírta, hogy a magyar az emberiség legősibb nyelve, a bibliai Ádám és a szkíták nyelve, s hogy a pelaszgok, párthusok, filiszteusok valójában mind magyarok voltak. A hasonló gondolatok azóta kiirthatatlanok, a szobrász Fadrusz János száz éve például azt állította, hogy az etruszk nyelv tulajdonképpen magyar. Neki az volt a rögeszméje, hogy az etruszk írást és a magyar rovásírást azonosította. De ez akkor még ártatlan dolog volt, ma viszont ilyesmiről beszélni kifejezetten kártékony butaság. A múltból hamisan értelmezett jelenben a múlt képe is hamis.
Ezzel az esztelen nacionalizmussal összefügg a másik téma, ami mostanában nagyon érdekel: az akkulturáció jelensége. A harmincas években amerikai antropológusok nevezték el így két különböző kultúra egymásra hatását. Vagyis azt kezdték vizsgálni, mi történik akkor, amikor két kultúra összetalálkozik egymással. Ez döntő kérdés, lényegében a globalizáció problematikája. Azt lehet mondani, hogy ez a jelenség mintaszerűen tanulmányozható az ókori kultúrákon. Mostanában rengeteget beszélnek arról, rendszerint politikai felhanggal, hogy idegen hatásra elveszítjük sajátosságainkat, nemzeti jellegünket. Az a véleményem, hogy az egész európai kultúrának – ha van ilyen, márpedig szerintem van –, vagyis a görög-római és zsidó-keresztény hagyományokon nyugvó kultúrának legfeltűnőbb ismertetőjegye a nyitottsága. Ez elsősorban a görögök hagyatéka, Európa tőlük örökölte a nyitottságot. Ők igazán befogadták az idegen hatásokat, a mitológiájuk jelentős része például a Közel-Keletről eredeztethető, de azután mindebből valamiképp mégis görög mitológiát csináltak. A nagyszobrászatukat, ami csúcspontja volt a művészetüknek, ugyancsak külföldi elemekből alakították ki. Pontosan, centiméterre meg tudjuk mondani, hogy mit honnan vettek át: a férfialakok ábrázolási módját Egyiptomból, a nőalakokét a mezopotámiai kultúrából. Mégis, egy fél emberöltő alatt tökéletesen göröggé lettek az idegen minták, anélkül, hogy az eredeti, egyiptomi, illetve mezopotámiai jellegük teljesen elhomályosult volna.
Persze egy csomó olyan nép is körülvette a mediterrán nagykultúrákat, amely az elzárkózást választotta: az egyiptomiak vagy mondjuk a Felix Arabia, a boldog Arábia lakói a mai Jemen területén. De Európa leendő mentalitására – értelemszerűen és szerencsére – nem ők, hanem a görögök voltak hatással. Mert a görögök azután továbbadták a kultúrájukat a legkülönfélébb népeknek, szkítáknak, trákoknak, ibéreknek, keltáknak vagy éppenséggel az etruszkoknak. A görögök tanították meg az etruszkoknak, hogyan kell etruszk művészetet csinálni. Tehát mindenhol az volt a végeredmény, hogy ráébresztették ezeket a népeket a saját kultúrájuk, a saját művészetük formába öntésére. Ez az akkulturáció igazi jelentősége, és ezt antik példákon vegytiszta állapotban lehet vizsgálni. Úgy érzem, hogy ez válasz a tudatlanságból fakadó mai irracionális félelmekre is.
MN: Ezért tekinti ön az ókortudományt az „európai öntudat filológiájának”?
SZJGY: Igen, hiszen a nyitottság, a készség a befogadásra megmaradt. Mert ha átugrok kétezer évet, akkor ugyanezt a kíváncsiságot, ugyanezt a fogékonyságot látom. Amikor a XVIII. században megjelent Európában a kínai kultúra, annak rögtön hatalmas visszhangja lett, megannyi elemét azonnal átvették. Amikor a XIX. és XX. század fordulóján megismerték a japán fametszeteket, az európai művészet gyorsan integrálta, s ez történt az afrikai, ún. néger plasztikával is. Ettől a művészetünk nem lett kevésbé európai, nem szakadt el a hagyománytól, amelynek örököse és folytatója volt.
De vegyünk magyar és egyúttal ókori példákat! Vajon szegényebb, esetleg kevésbé magyar lett attól az irodalmunk, hogy Vörösmarty Mihály hexameterekben írta a Zalán futását, vagy mert Berzsenyi Dániel horatiusi (tehát nem kimondottan ősmagyar) versformát használt a Magyarokhoz című költeményében? Szélsőséges, elkeseredett és főleg tudatlan mítoszfélék, álmítoszok, hogy a magyar kultúrát veszélyeztetik a környező vagy távolabbi kultúrákkal való érintkezések. Épp ellenkezőleg! Például az egyik kedvencemet, Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, pontosabban a Lúdas Matyi történetét megtalálták egy mezopotámiai ékírásos táblán. Úgy, ahogy mi is ismerjük, az egész cselekményt. De ettől még Fazekas Mihály műve jellegzetesen magyar történet lett, nagyon is része a nemzeti identitásunknak.
MN: Az ön megközelítésében az ókortudomány nagyon is eleven, a jelenre reflektáló tudományterületnek hat. Sokan mégis arra panaszkodnak, hogy drámaian csökken e diszciplína presztízse. Mit gondol erről?
SZJGY: Az ókorhoz való viszonyulásban a huszadik század folyamán valóban óriási változások történtek. Nemcsak globálisan az európai kultúra egészében, de helyileg is. Ahogy például Németországban a hitlerizmus hatalomra jutását követően görögből rómaira váltottak. Óriási fordulat volt. Se azelőtt, se azóta nem sokra becsülték, becsülik a rómaiakat a német ókorkutatásban, de Hitler alatt egyszer csak meredeken emelkedni kezdett az árfolyamuk. Vagy ahogy – főleg a világháborús tapasztalatok hatására – mind nagyobb figyelemmel fordult az ókortudomány az antikvitás sötét, vulkanikus-démoni arculata felé. Ezek tehát komoly változások. Ennek ellenére az utóbbi harminc-negyven évben valóban érezhető bizonyos defetizmus az ókortudomány berkein belül is. Túl sok szó esik arról, hogy az ókori kultúra és az arra épülő tudomány elvesztette a rangját, amelyet korábban birtokolt, vagy hogy már nem tarthat igényt vezető szerepre a társadalomtudományok között. De hiszen azelőtt sem volt szó már régóta ilyesmiről! Ez sosem volt több egy XIX. századi német és részben angol illúziónál, ami a klasszikus humanisztikus gimnáziumi oktatás intézményes formáit életre hívta. Ez az oktatás valójában sosem volt túlságosan hatékony. Arany Jánosnak van egy zseniális recenziója egy réges-rég elfeledett költő, Remete József Aeneis-fordításáról, s ebben a kritikában Arany leírja, hogy iskoláinkban számon kérik a tanulóktól az összes latin és ógörög igeragozást és valamennyi végződést, de nem emlékszik, hogy valaha is egyetlen klasszikus „költőt költőileg” értelmezni kellett volna. Ez Németországra és Angliára éppúgy igaz volt, mint hazánkra.
Persze ez a fajta képzés sem volt teljességgel és mindenhol haszontalan. Egy kitűnő angol kutató ugyanis, aki sokat foglalkozott az antikvitás szerepével a brit kultúrában, kimutatta, hogy a klasszika-filológiai képzés pontosan azokat a tulajdonságokat és készségeket fejlesztette, amelyekre egy jó gyarmati tisztviselőnek szüksége lehetett. Mert mi kell ahhoz, hogy valaki jó klasszika-filológus legyen, hogy ógörögről angolra és angolról ógörögre tudjon fordítani? Szorgalom, kreativitás és engedelmesség a tanárok, a feljebbvalók iránt – ezek egy jó hivatalnok legfontosabb erényei. S valóban, számos oxfordi és cambridge-i ókorász gyarmati tisztviselőként működött, méghozzá mintaszerűen. Toynbee is, aki a XX. század egyik legnagyobb történésze volt, huszonöt évig a gyarmatokon dolgozott, és csak esténként foglalkozott történetírással. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy én ebben látom a klasszika-filológia jelentőségét, de a képzésnek ez a járulékos, mondjuk úgy, piaci haszna okvetlenül megvolt. Sőt, megvan mindmáig, hiszen a bankok és nagyvállalatok manapság egyre szívesebben alkalmaznak végzett klasszika-filológusokat, mert ők könnyebben oldanak meg intellektuális feladatokat, problémákat. Egyszerűen csiszoltabb az agyuk egyetemi tréningjük okán.
MN: Ugyancsak gyakori panasz, hogy az új generációkat hidegen hagyja az antikvitás, már nem olvassák a klasszikusokat.
SZJGY: Én az ilyen félelmekben a klasszikusok lebecsülését látom. Nincs ok az aggodalomra: a klasszikusok türelemmel várnak a sorukra, majd újra előkerülnek. Ahogy Zrínyi Szigeti veszedelméről is megfeledkeztek kétszáz évre, és csak a XIX. században fedezték föl újra Arany Jánosék. De akár még egy olyan folyamatos és eleven kultúrában is, mint amilyen a XVIII–XIX. századi német kultúra volt, Bachot egyszerűen elfelejtették. Aztán jött Mendelssohn, és ráébresztette a közönséget, hogy volt itt egy korszakos zseni. Szóval azt hiszem, hogy a klasszikusok szép nyugodtan megvárják, amíg újra rájuk kerül a sor. Ami egyszer megvalósult, azt már nem lehet semmissé tenni. Ezzel is zártam a kötetet, ezzel a Weöres Sándor-szakasszal:
„A múlt se pihen,
új percek méregcsöppjeiben
elomolva őrzi részét,
a holt madár, bár szárnya se rebben,
röpül a zúgó szárnyú seregben,
s röptében üli fészkét.”
Akár tudjuk, hogy honnan van az antik kultúrák szellemi öröksége, akár nem, a hatása eleven. Persze, hiszen tudni, hogy honnan van, ez a szaktudósok dolga, ez nem feltétlenül fontos az emberek számára. De ez a hatás beszivárog a jelenbe, hacsak nem védekeznek ellene szándékosan.
MN: Visszatérve a kiindulásul használt Nietzsche-idézetre, a koronként újradefiniált antikvitásképek változásai adják mára klasszikussá vált hamisítványtörténeti tanulmányának (Legbölcsebb az idő) lényegét is.
SZJGY: Ebben a tanulmányban négy korszak példáján próbáltam bemutatni, hogyan változik meg az adott korszak kurrens ókorfölfogásával összefüggésben a divatos hamisítványok témája és formája. Vagyis lényegében az, hogy épp mit látunk, mit szeretnénk látni az antikvitásban. A tanulmány zárórészében pedig, aminek a Meditáció címet adtam, azon elmélkedtem, mi az, hogy hamisítvány. Mert a hamisítvány inkább csak műkereskedelmi és büntetőjogi kategória, nem pedig művészi. Látja, ez is aktuális téma: az eredetiség fölértékelődése, a már-már hisztérikus félelem a hamisítványtól. Ezt elsősorban az emberek esztétikai tanulatlansága magyarázza, ami miatt ilyen külsődleges támasztékokra szorulnak. Ugyanez az elbizonytalanodás az oka annak is, hogy a Szépművészeti Múzeumban, ahol több mint hatvan éve élek, a látogatók gyakran először a feliratokat nézik meg, s csak utána a képeket, a műtárgyakat. A feliratokból derül ki számukra, hogy tetszeni fog-e nekik a művészi produktum, vagy sem. Egy régebbi főigazgatónk, Pigler Andor még meg is könnyítette a látogatók dolgát, amikor a Régi Képtár különösen szép képei mellé odatett egy-egy felkiáltójelet, jelezve, hogy ennek most nagyon kell tetszenie.
Ebben a meditációban végül épp arra a következtetésre jutottam, miért ne lehetne a hamisítványt mint eredetit tekinteni, s ezzel kifejezni azt, hogy hamisított világban élünk. Erre hoztam fel példának Pauer Gyula híres „Pseudo”-sorozatát. Ahogy Karinthy Frigyes versében áll:
„e korban, melynek mérlege hamis,
s megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.”
MN: Az ókorkép koronkénti változásai sajnálatosan devalválják a tudományos életműveket is. Még az olyan zseniális életművek sem jelentenek ez alól kivételt, mint a mesterének vallott Kerényi Károlyé.
SZJGY: Ez mindannyiunkra igaz. Gyakran idézem a német mondást: tudománnyal foglalkozni annyit tesz, mint túlhaladottá válni. Ez alapvető tény, ezzel szembe kell néznie mindenkinek, aki ilyesmire adja a fejét. Hiszen a tudományos tézisek idővel elavulnak, új papiruszok kerülnek elő, új leleteket ásnak ki, s nem utolsósorban új gondolatok merülnek fel. Kerényi például egyáltalán semmiféle fogékonyságot nem mutatott az ókor társadalmi, szociológiai aspektusai iránt. Őt a mitológia érdekelte, amiről utóbb legkedvesebb tanítványa, Angelo Brelich úgy vélekedett, hogy az voltaképp a XVIII. század találmánya.
Nem avult el viszont a tudósi mentalitás, ami Kerényi Károlyt jellemezte, s amivel példát adott tanítványainak, köztük nekem is. Az, hogy a tudományt életformának tekintette, s hogy az életét a választott feladatoknak és igazságoknak szentelte. Kerényi arra tanított, hogy a tudományt nem azért műveljük, mert professzorok, akadémikusok akarunk lenni, mert tetszeni vágyunk ennek vagy annak. A tudománnyal egyszerűen azért foglalkozunk, mert nem tudunk mást csinálni. Tudománnyal kell foglalkoznunk élvezetből és kötelességből. Ez nekem szóló, ez nekem való program volt.
