Emlékezetzavar - Mi lesz a Sorsok Házával?

Ha nem kell a zsidóknak, ’56-os múzeum lehet a Sorsok Háza – ám valószínűbb, hogy a kormány csak időt akar nyerni a halogatással.

Schmidt Mária csillaga korántsem áldozott le, vagyis az 1956-os forradalom 60. évfordulójára tervezett megemlékezések kormánybiztosává történt kinevezése – amely lapzártánkig még nem jelent meg a Magyar Közlönyben, de Balog Zoltán miniszter már bejelentette – nem vigaszdíj a Sorsok Háza „elvesztéséért”. A projektet ugyanis – egyes sajtóértesülésekkel szemben – nem vették el tőle; ha formálisan esetleg egyik munkatársa lenne is a gazdája a jövőben, akkor is Schmidt koncepciója valósul meg. A kormány elkötelezett a Sorsok Háza befejezésében, de nem sietnek: kivárják, amíg lecsillapodnak a kedélyek, és akár néhány hónap vagy maximum egy év múlva újra nekiállnak – állítják az ügyet ismerő forrásaink.

Lázár vs. Schmidt

Schmidték váltig azt ismételgetik, van részletes kiállítási forgatókönyvük, csak nem hozzák nyilvánosságra. Amit Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter idén márciusban szétküldött véleményezésre – és amit aztán a szakértők földbe döngöltek –, csupán előzetes tanulmány. Lázár és Schmidt szórakoztató párharca részben a nyilvánosság előtt zajlott. A történész nyíltan kijelentette: a Sorsok Háza megvalósulásának legfőbb akadálya Lázár János, mert nem fizeti ki a – közpénzekkel egyébként jól kibélelt – közalapítvány munkáját. Másrészt pedig főnöke szemére hányta, hogy egy vallási szervezetet, a Mazsihiszt közpolitikai funkcióba akar helyezni; Lázár tudniillik a Mazsihisz tiltakozására állította le a beruházást, és többször kijelentette, hogy „a Sorsok Háza akkor fog megvalósulni, amikor annak tartalmát a magyarországi zsidó közösségek támogatni tudják”. (Ezekről lásd: Lázár nem fizet Schmidtnek, és Ejtve, magyarnarancs.hu, 2015. február 3., illetve április 12., továbbá Gerő András és Karsai László vitáját a Magyar Narancs 2014. október 9-ei és 22-ei szá­mában.) A Miniszterelnökség kérdésünkre ha­sonlóan egyértelmű választ adott: „Érzékelve a projekt körül kialakult helyzetet, mindent elkövetünk annak érdekében, hogy segítsük a minél szélesebb társadalmi konszenzus kialakulását. Éppen ezért számunkra most a konszenzus az elsődleges fontosságú, ahhoz képest az időzítés másodlagos.” A társadalmi konszenzus kialakítása persze kérdéses, például a Mazsihisz elnöke, Heisler András azt mondta lapunknak, hogy Schmidt Máriával hosszú ideje nincs kapcsolatuk, utoljára az említett – és elfogadhatatlannak ítélt – koncepcióját látták, és annak is vagy fél éve.

Lehet, hogy egy lyukas zászlót látunk?

Fotó: Sióréti Gábor

Schmidt környezetében azzal érvelnek, hogy Heisler valójában nem fogalmazott meg konkrét problémákat a tervezett kiállításról, sőt amikor megmutatták neki az épületet, az felettébb tetszett neki. Ez utóbbit Heisler minden nyilatkozatában megerősítette, ám azt is hangsúlyozta, hogy a Mazsihisz nem látott semmilyen kiállítási forgatókönyvet, így tételesen nem tudja bírálni a kiállítást. „Nem kívánunk mást, csak partneri viszonyt. Nem mi akarjuk megmondani, mi legyen a kiállításban, de szeretnénk tudni, hogy pontosan mi valósul meg” – mondta a Narancsnak Heisler. Az épületet magát valóban „attraktívnak” nevezte, sőt a látványterveket is „színesnek” tartotta annak idején. Schmidt Mária környezete szerint viszont arról van szó, hogy a Mazsihisz palotaforradalmai után megerősödött Heisler fő legitimációs forrása, erejének bizonyítéka a Sorsok Háza-projekt akadályozása – ha már a zsidó közösséget szintén irritáló Szabadság téri emlékművel és Szakály Sándor Veritas-igazgató leváltatásával kudarcot vallott; utóbbival például nemrég együtt kellett koszorúznia a Mazsihisznek Kamenyec-Podolszkban.

A helyzet most a következő: a kormány je­geli a beruházást, de Schmidtet nem váltotta le, pedig állítólag a Mazsihisz ezt kérte. Heisler András lapunknak diplomatikusan fogalmazva ezt mondta: „Soha nem kértük Schmidt Mária leváltását, csak azt hangsúlyoztuk, hogy egy nemzetközi rangú intézet vélhetően nem hozható létre a közreműködésével, hiszen a nagy holokausztkutató intézmények, mint a Jad Vasem vagy a washingtoni holokausztmúzeum az előzmények miatt munkásságát és megnyilatkozásait nem tudják akceptálni.”

A kormány a Mazsihisz térfelére dobta a labdát: mondják hát meg, mit akarnak! Holott nyilván tudják, egy vallási szervezet nem vehet át egy állami projektet. Annál is inkább, mert a holokauszt emlékezete, így a Sorsok Háza nem zsidó ügy, hanem a magyar államé. Heisler azt hangsúlyozta eddig is, és most lapunknak is, hogy semmi mást nem akarnak, mint egy hiteles kiállítást. A Mazsihisz ugyan tett egy tétova kísérletet, amikor az elnök bejelentette, hogy történészekből, muzeológusokból, levéltárosokból és múzeumpedagógusokból munkacsoportot hoznak létre – ám hogy pontosan kik ők és mi lenne a dolguk, azóta sem derült ki. Heisler szerint csupán az volt a feladatuk, hogy a Schmidt-féle koncepció szakmai bírálatát adják. Aki ismeri a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont kiállításának históriáját, az tudja: olyan éles személyes ellentétek húzódnak meg a szóba jöhető szakemberek között, hogy nem várható semmiféle konszenzuális, innovatív megoldás egy efféle tanács­adó szervtől.

Schmidt Mária vonul

Fotó: MTI

Heisler informális munkacsoportjában azon­ban megfogalmazódott egy javaslat, ami mellé többen odaálltak. Eszerint a Páva utcai kiállítást vigyék át korszerűbb, kibővített formában a Sorsok Házába. Ezzel azonban három baj van. Egyrészt a Sorsok Háza speciális terei kifejezetten az F. Kovács Attila és Schmidt Mária által megálmodott látványvilág szolgálatára épültek, nehéz volna egy kronologikus kiállítást belegyömöszölni a két, Dávid-csillag által összekötött toronyba. A másik, hogy a Páva utcai tárlat, bár szakmailag rendben van, roppant nehezen emészthető. Ez meg is látszik a gyenge – évi 20 ezer fős – látogatottsági adatokban. Végül a javaslat nem ad választ arra, hogy mi legyen a kiállításától megfosztott emlékközponttal. Ráadásul a Sorsok Háza nem csupán kiállítóhely, hanem oktatási központ is lesz hatalmas, erre szolgáló terekkel – így e funkció megkettőzésének nincs értelme.

Az, hogy eddig senki nem hozakodott elő alternatív koncepcióval, azt mutatja, hogy jelenleg sem tudományos, sem társadalmi igény nincs egy újabb holokauszt-emlékhelyre; hiszen miközben igazgatók és kormányok jöttek-mentek, a Páva utcai Emlékközpontot nem sikerült tartalommal megtölteni.

Valamire jó lesz

Ha hiszünk abban, hogy Schmidt célja nem a holokausztban játszott magyar felelősség elsikálása volt, hanem az, hogy a Terror Házához, vagy a mostani első világháborús kiállításhoz hasonló látványos, leegyszerűsítő, elsősorban az érzelmekre ható kiállítást akart csinálni, akkor egy olyan projekt bukna meg, amely megszólíthatta volna a fiatalabb korosztályokat is. A Schmidttel szemben álló történészek viszont úgy érvelnek, hogy amennyiben a tárlat csupán a deportálás vagy a halál pillanatát mutatja fel, akkor keveset tud meg a diák a legfontosabbról: a holokauszthoz vezető útról. Attól tartanak, némi joggal, hogy nem sok szó esne az antiszemita uszításról, a németeket készséggel kiszolgáló magyar hivatalokról, erőszakszervezetekről.

Heisler környezetében bíznak abban, hogy nem Schmidt fogja létrehozni a kiállítást, és azt sem bánják, ha ezért veszni hagyja a projektet a kormány. Schmidt környezetében is számolnak ezzel mint legrosszabb forgatókönyvvel. Úgy tudjuk, a történésznek épp ezért van terve az épülettel arra az esetre is, ha a kormány mégsem akar holokausztmú­zeumot építeni a Józsefvárosi pályaudvaron. „Csak le kell venni a Dávid-csillagot, és számos funkcióra alkalmas a remek épület” – mondja egyik forrásunk. Az ’56-os vagy az 1848–49-es forradalom és szabadságharcnak úgy sincs még múzeuma.