Magyar Narancs: Abe Sindzó miniszterelnök néhány hete kétségbe vonta, hogy a II. világháború során katonai bordélyokba terelt "komforthölgyek" valóban kényszer hatására szolgálták ki Kínában, Koreában és másutt a megszállók szexuális igényeit. Elődje, Koidzumi Dzsunicsiró évente lerótta kegyeletét a Jaszukuni-szentélyben Japán háborús halottai, köztük elítélt háborús bűnösök "lelke" előtt. A belpolitikai vetélkedésben jelentenek jó pontot az ilyen gesztusok?
Ferber Katalin: Mindennek az alapja az 1931, azaz Mandzsúria megszállása és 1945 között történtek elvarratlansága. A háború alatt Japán által Kelet- és Délkelet-Ázsiában elkövetett szörnyűségek több mint 90 százaléka a mai napig kibeszéletlen - ez belpolitika -, megoldatlan - ez külpolitika - és kompenzálatlan - ez mind a kettő. Hogy miért vonja kétségbe a jelenlegi japán miniszterelnök? Először is azért, mert a japán kormány soha, semmilyen formában hivatalosan nem ismerte el, hogy ezeket a hölgyeket kényszerrel vették rá a szexuális szolgáltatásokra. Egy kivétel volt a kilencvenes évek közepén, amikor óriási nemzetközi nyomás volt. Egy lenyűgözően bátor, idős koreai hölgy 1992-ben, a nemzetközi nyilvánosság előtt elmondta, hogy mi történt vele, amikor tizenhárom éves volt és azt követően, hat évig. Elmondta, hogyan ment tönkre az ő és a családja élete. Ez volt az áttörés, és ennek a nyomásnak köszönhetően a japán kormány létrehozott egy magánalapítványt, amelytől a szexuális szolgáltatásra kényszerített hölgyek kétmillió jen - az most négymillió forint - kompenzációra voltak jogosultak. Tizennégy éve élek Japánban, és úgy emlékszem, hogy ezalatt nem volt egyetlen olyan esztendő sem, amikor ne kérdőjelezte volna meg a háborús atrocitások tényét a kormány valamelyik tagja. Hat évvel ezelőtt az akkori igazságügyi miniszter azt mondta, hogy ezek a hölgyek annyira kispénzű országokból voltak - megjegyzem: gyarmatokról -, hogy nagyon örültek, hogy ily módon tudnak megélni. Ehhez azt kell tudni, hogy soha senki egyetlen fillért sem kapott ezért. A dolog technikailag úgy zajlott, hogy a postai megtakarítások hálózatánál, amely ma is a legnagyobb a világon, kaptak egy betétkönyvet, ide jegyezték be nekik, hogy mennyit teljesítettek pénzben, amit soha nem kaptak meg. Ekkor az igazságügyi miniszternek le kellett mondania, de ez egy különleges eset. A múlt terhét cipeli az ország.
MN: Van ennek valami jelentősége a belpolitikai ellentétek szintjén?
FK: A pártok ezt felhasználhatják. Amikor Koidzumi volt a miniszterelnök, pletykaként terjedt, hogy a miniszterelnökségének az volt a feltétele, hogy a liberáldemokrata párt szélsőkonzervatív szárnya megígértette vele, hogy minden évben elmegy a Jaszukuni-szentélybe, és lerója tiszteletét a háborús hősök emléke előtt. Hogy ez igaz-e vagy sem, nem tudom. Tény, hogy ennek következtében olyan sebességgel romlottak meg Japán és valamennyi kelet-ázsiai ország diplomáciai kapcsolatai, hogy arra szinte nincs is kifejezés.
MN: Nincs is olyan politikai erő az országban, amely más módon kezeli ezt a kérdést?
FK: Tudomásom szerint nincs. Van egy kommunista párt, amelynek a befolyása a nullához közelít, valamint volt egy szociáldemokrata párt, amelynek egy része a 90-es évek elején beolvadt a liberáldemokrata pártba, nekik volt az a véleményük, hogy jó volna, ha a japán fiatalok az oktatás keretei között megismernék a tényeket - de a mai napig nem született megnyugtató megoldás.
MN: Japánt a háború vége óta szinte folyamatosan a Liberális Demokrata Párt (LDP) kormányozta. Mit jelent Japánban az, hogy liberális?
FK: Van egy olyan mondás, hogy az LDP se nem liberális, se nem demokrata, viszont párt. Van egy anekdota is, amelynek az az alapja, hogy Japán a kelet-európai országok közül először Magyarországgal kötött komolyabb kulturális és gazdasági szerződéseket, a hetvenes évek végén. Itt volt először Japán Alapítvány, amely valójában a Külügyminisztérium egyik osztálya. Amikor Kádár hivatalosan találkozott a japán vezetőkkel, utána megkérdezték, hogy miben áll a két oldal között a "politikai nézetazonosság". Netán a kommunistákkal, a szociáldemokratákkal értették meg egymást? Mire ő azt válaszolta volna: dehogy, a liberáldemokratákkal. Ami tény: a 70-es években az LDP-nek és Kádárnak hasonló elképzelései voltak arról, hogyan lehet gazdasági sikerekkel fenntartani a politikai stabilitást. Amíg mindenkinek megvan az a kicsi - persze japán értelemben kicsi -, addig nem kell foglalkozni politikai konfliktusokkal, társadalmi problémákkal.
MN: Miféle lappangó konfliktusokról van szó?
FK: Minden társadalomban ott lappanganak a konfliktusok. Japánban például a gazdasági növekedés következményei. Akármennyire igyekszik a pénzügyi kormányzat, a gazdasági növekedés nagyon erős jövedelmi és tágabb értelemben vett, vagyoni és élethelyzetbeli differenciálódást okoz.
MN: De hiszen épp azzal büszkélkedik az ország, hogy a lakosság több mint kilencven százaléka a középosztályhoz sorolható.
FK: Ez egy, a 60-as években, tíz- vagy húszezer fős mintán végzett felmérésen alapul. A kérdés így hangzott: "Ön a középosztályhoz tartozónak tekinti-e magát?" Ez az adat szociológiai fétissé vált Japánban, sőt exporttermékké, azzal az állítással együtt, hogy Japánban nincsenek vagyoni különbségek. Következésképpen ezekből adódó konfliktusok sincsenek. Ráadásul a lakosság 99,9 százaléka japán, tehát etnikai különbségek sincsenek. Tény, hogy a népesség meglepően homogén, de ez 150 év, a japánosítás következménye. Másodszor: Japánban nagyon sok nem japán él, és nem az európaiakra, amerikaiakra gondolok.
MN: Hanem? Hokkaido őslakosaira?
FK: Nem, az ainuk szinte már nem is láthatóak etnikumként. Viszont az okinavai lakosság sem japán - az kétmillió ember. Aztán élnek Japánban egykor kényszermunkásként odahurcolt kínaiak, koreaiak leszármazottai. Elsöprő többségüknek nincs állampolgársága. Ezt nekik kellene kérvényezni, de a többségük etikai kérdésként fogja föl: nem ők döntötték el, hogy hol szülessenek. A vagyoni különbségeket illetően érdekes, hogy nem nagyon léteznek statisztikák. Olyan ország hangsúlyozza 35 év óta, hogy nincsenek különbségek, ahol rettenetes különbségek vannak. Lehet, hogy a hatvanas évek végén ez volt a helyzet, ezt nem vitatom. A jövedelemkülönbségek legalább húsz éve nőnek. Aztán ott van az életminőség: ez attól függ, hol lakik valaki. Vidéken például nem ismeretlen az öblítés nélküli mellékhelyiség. A vidéki lakosság nem juthat számos olyan szolgáltatáshoz, amely a városokban magától értetődő, mint például a földrengésbiztos elektromos áram.
MN: Fölteszem, hogy ez ütőkártya lehet például egy választási kampányban.
FK: Igen, valóban, de aki Japánban nem csak a nagyvárosi zónákban utazik, tapasztalhatja, hogy nagy területek vannak, ahol nincs ipar, emiatt nincs munkahely sem, aminek az elnéptelenedés a következménye. Egyébként Japán iparának az igazán versenyképes része már rég nincs az országban. Ez már a hetvenes években beindult, amikor Amerikában még ki sem találták az outsourcingot (termeléskihelyezés - K. T.).
MN: Japán népessége elöregedőben van. Mit terveznek a probléma megoldására?
FK: Évek óta komoly vita folyik erről. Az egyik oldalon azok állnak, akik azt mondják, hogy muszáj behozni külföldi munkaerőt, mert csökken a népesség, ma már 35 millió nyugdíjas van, öt év múlva pedig ugyanannyian dolgoznak majd, ahányan nyugdíjban vannak. Itt megszólal a másik tábor, amely szerint ehhez először meg kellene változtatni a világ egyik legszigorúbb vízumrendszerét. Ha viszont ez megváltozik, kínaiak, koreaiak érkeznek Japánba, és még nagyobb lesz a nyomás az elvarratlan háborús múlt tisztázására. Egy másik ellenérv: maga az ország nem áll készen nagyobb létszámú külföldi munkaerő befogadására. Még turizmust is csak újabban lehet csinálni. Egy olyan országban, ahol nincsenek utcanevek, ahol senki semmit nem tud elolvasni - jó, a kínaiak el tudják olvasni egy részét -, ahol a népesség jelentős része nem tud idegen nyelven, lehetetlen. Még egy probléma van: a mélységes, intézményesült előítélet-rendszer a nem japánnak kinéző emberekkel szemben.
MN: Milyen értelemben intézményesültek az előítéletek?
FK: Japánnak az a vicces neve, hogy "faluország". Ha két embert ismersz egy közösségből, akkor gyakorlatilag mindenkit ismersz. Japán rendkívül zárt közösségek halmaza. És a közösségek egymásra való támaszkodása biztosítja a működőképességet az emberek számára.
MN: A családi kötelékek például?
FK: Minden. A családtól, a lakóközösségtől a munkahelyen át addig, hogy az én tanárom a te tanárod is volt, és ezért mi más viszonyban vagyunk egymással, mint azzal, akinek más volt a tanára. És ez az egész életen át végigkíséri őket. Ebből nemhogy nem lehet kilépni, de nem is szabad, mert ez biztosítja minden egyén működőképességét...
MN: Éami egyfajta beszorítottságot eredményez.
FK: Azt. Japánban minden ember két emberből áll: az egyik a hivatalosan elvárt ember, a másik saját maga. És a legtöbb embernél egy idő után elmosódnak a határok.
MN: Az az ember felszínes benyomása, hogy a japánok szinte makacsul tűrik a külső meghatározottságaikat. Ez pedig agresszivitásba torkolló belső feszültségekhez vezethetÉ
FK: Nyilván elfojtásra, önfegyelemre, öncenzúrára gondolsz. Egy japán közmondás szerint a halat nem szúrja a szálka. Aki ebben nő fel, az mindaddig nem érzékeli, hogy ez neki nem feltétlenül jó, amíg nem éri valami más hatás. Ez egy kőkemény társadalom. Nem a törvény az, ami szankcionál, hanem a kiközösítés, ami ezerszer erősebb. Ha elfogy a levegő körülötted, mert nem azt csinálod, nem azt gondolod, amit a többi, akkor véged van. Nincs tovább. Ez az iskolában elkezdődik. A gyerekek egymás között sem tűrik meg azt, aki különbözik. Pikkelnek rá, aztán kitolnak vele, bántják, "büntetik". Ennek a következménye, hogy a világon Japánban a legmagasabb a gyerekkori öngyilkosságok aránya. Ezek többsége tíz-tizennégy év között következik be, és soha nincs sikertelen öngyilkossági kísérlet. A gyerek mindig megírja a búcsúlevelét, megköszöni a szüleinek, hogy eddig nevelték, és soha nem adja ki azokat, akik belekényszerítették az öngyilkosságba. A tanárok tudnak ugyan róla, hogy mi történik, de semmit sem tesznek ellene. Hiszen ők a feletteseik részéről ugyanilyen nyomás alatt állnak. Az iskolaigazgató megállás nélkül presszionálja őket, a tanárok a diákokat, akik pedig egymás között választják ki azt, akit lenyomnak: kövér vagy sovány, van sapkája vagy nincs sapkája, tök mindegy, hogy miért, és ezért olyan veszélyes. Ezért aztán mindenki arra törekszik, hogy ne legyen átlag feletti, egyfelé húzzon, semmit se tegyen, amivel kilóg a sorból. Ha egy gyerek lassúbb, már célpont lehet. Ez valami elviselhetetlen: a nyomás a formális tanulmányi eredmény érdekében.
MN: A többség viszont mindezt elviseli, és végigjárja az utat egészen a munkába állásig.
FK: Megkérdeztem a saját diákjaimtól - amikor már megvolt ehhez a kölcsönös bizalom -, hogy bírták elviselni. Mindenki azt felelte: azt mondtam magamnak, hogy ez csak tól-ig tart. Ha ezt most megcsinálom, akkor utána jobb lesz, könnyebb lesz. Ellenkező esetben elsüllyedek.
MN: És nem tévednek? A munkahely, ahová aztán bekerülnek, nem ugyanígy működik?
FK: De itt lép be, hogy a társadalomban elfoglalt helyed adja a saját identitásod szintjét. Minél jobb pozíciód, több fizetésed van, minél megbecsültebb munkád van, annál büszkébb vagy magadra, akkor is, ha ez szörnyűséges következményekkel jár.
MN: Mert a közösség értékrendszere ezt írja elő, én meg büszke vagyok rá, hogy megfelelek ennek az értékrendszernek?
FK: Így igaz. És mert japán vagyok.
MN: Ez önmagában is egy alapérték?
FK: Ez az alapérték.