Fejcserék a kormányban: Belcsavarodás

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Atavalyi év minisztercseréi közül Gógl Árpád menesztése a legkevésbé váratlan: régóta napirenden van, hiszen jószerivel egyetlen ígéretét sem tudta beváltani, még a kihagyhatatlan helyzeteket is sikerült elbaltáznia (lásd az egészségügyiek 15 milliárdos pluszjuttatásának balul sikerült kommunikációját, majd az ebből kifejlődött botrányt). Ráadásul Gógl mind a tárca, mind a szakma szempontjából gyenge miniszternek bizonyult.

Atavalyi év minisztercseréi közül Gógl Árpád menesztése a legkevésbé váratlan: régóta napirenden van, hiszen jószerivel egyetlen ígéretét sem tudta beváltani, még a kihagyhatatlan helyzeteket is sikerült elbaltáznia (lásd az egészségügyiek 15 milliárdos pluszjuttatásának balul sikerült kommunikációját, majd az ebből kifejlődött botrányt). Ráadásul Gógl mind a tárca, mind a szakma szempontjából gyenge miniszternek bizonyult.

Lendületes belépő

Utóda, Mikola István kinevezését már hónapok óta rebesgették. Az Országos Vérellátó Szolgálat eddigi vezetője régi motoros a pályán: egykoron, kórházigazgatóként még KDNP-s színekben kezdte a politizálást. Mikola újdonsült miniszter hihetetlen elánnal látott munkához, legalábbis erre engednek következtetni bátor és ambiciózus nyilatkozatai. Ezekben többször is említi, hogy jóakarói kinevezése hírére vaskos dossziékötegekkel lepték meg a kancelláriát; várjuk a folytatást.

Mikola István - nyilatkozatai szerint - sokat tenne az egészségügyért, és nem is csupán szépet; igaz, a kórházak tán meg is köszönnék neki, ha ígéretéhez híven valóban hatályon kívül helyezné a lépcsőzetes ágyszámcsökkentést előíró törvényt, mondván, hogy az több kárral járt, mint haszonnal. Nincs szükség a hálapénzzel foglalkozó ad hoc bizottságra sem: ez Mikola szerint amúgy is csak arra volt jó, hogy fölöslegesen csesztesse az orvosokat, arra a potom 30-40 milliárdra meg, ami évente a nagy fehér zsebekben köt ki, fölösleges időt pazarolni - amúgy is az egész kérdést megoldja majd a finanszírozási reform, már persze ha lesz.

Apropó, reformok: Mikola miniszter szerint vétkes könnyelműség volt átengedni a reformkoncepció-gyártás feladatát a konkurenciának (Pénzügyminisztériumnak, Gazdasági Minisztériumnak), mikor pedig ki másnak kell foglalkoznia a tb-reformmal, ha nem a szakminisztériumnak. Mindenesetre Mikola miniszter sarzsijához kelengye gyanánt rögtön hozzácsapták az egészségbiztosítót is.

Az új miniszter afelől sem hagyott kétséget, hogy honnan lehetne szerezni némi dellát a biztosítóból szétfolyó pénz pótlására: természetesen a biztosítottaktól, hiszen van még ott bőven a ládafiában, csak éppen a felelőtlen beteg elemek, legalábbis a miniszteri meglátás szerint, energiadobálókra és egyéb sarlatánokra költik, ahelyett, hogy inkább ez a pénz is - kiegészítő és egyéb pluszbiztosítások formájában - a tb-kasszában landolna. Selmeczi Gabriella tb-államtitkársága idején készültek ugyan másféle reformtervek is - versengő biztosítókról például -, de ezekre már a legöregebb képviselők sem emlékeznek.

Az egészségügy a miniszter szerint végeredményben nem csak egy tárca ügye, a terület kezelése éppen ezért - Mikola halhatatlan neologizmusával - multiszektoriális szemléletmódot igényel, ennek alapszintje pedig az, hogy az Egészségügyi Minisztériumban lehetőség szerint olyan nyelven írjanak előterjesztéseket, amelyen Matolcsy és Varga miniszterek is értenek, s amit utóbbiak rögtön helyeselni is tudnak.

Doktor úr, a maga szíve

Az első miniszteri igény - igencsak érthető nyelven - már el is hangzott: mégiscsak jó lenne az a háromszázmilliárdos tb-vagyon, melyet egykor odaígértek a társadalombiztosítási alapokat kezelő hajdani önkormányzatoknak, s amelynek átadását az Antall- és a Horn-kormány elszabotálta (igen helyesen - a szerk.), s amelynek megvalósítása a tb-alapok visszaállamosítása után végképp ad acta került.

Pedig Mikola szerint kéne az nagyon, ha másra nem, hát arra, hogy finanszírozhassák az egészségügy átalakítását, amit mindközönségesen privatizációnak is nevezhetnénk. Mikola István miniszter úgy látja: a remélhetőleg hamarost múltba tűnő gyakorlatban csak kimazsolázták az ígéretes kórházi részlegeket (például a művesekezelést), de ez így nem mehet tovább: vagy jön a befektető fehér lovon, és viszi az egészet, vagy mehet a bánatba.

S hogy egy épeszű befektető miért is venne magához egy átlagos kórházszerű csődtömeget, arra Mikola egyrészt azt válaszolja, hogy ez a legjobb üzlet (mert egy kórház mégsem mehet csődbe), meg azt is mondja, hogy ezentúl az amortizáció (a rendszeres eszközpótlás) immár tényleg benne lesz a tb-finanszírozási összegben. Utóbbival azonban éppen az a baj, hogy ezt már nyolc éve ígérik, ám máig képtelenek voltak végigvinni, és várhatóan nem is fogják egyhamar - a kétéves költségvetésben legalábbis nem szerepel amortizációs tétel az egészségügyi fejezetben.

A vállalkozásról mint az egészségügy alapvető működési logikájáról meglehetősen ambivalens a miniszter véleménye: egyrészt megállapítja, hogy minimum Hippokratész óta az orvos nembeliségénél fogva szabadfoglalkozású, másrészt azt is megengedi, hogy ezt nem mindenki érzi át ott belül, ahol néha még a doktornak is fáj, és sok kolléga bizony nagyon is jól elvan a maga közalkalmazotti státusában (plusz hálapénz, ugye). Ehhez képest nem mindig vágyik a piacra, ahol kockázat is van, hiszen mi tagadás, az orvos a kórházzal ellentétben mégiscsak tönkremehet. Mikola szerint tehát támogatni kell a pionírokat, velük kell foglalkoznia a biztosítónak, őket kell megfogni, hiszen a rendszerben a legnagyobb pazarló az új miniszter szerint az orvos; ez így is marad mindaddig, míg érdekeltté nem teszik abban, hogy maga is beszálljon a spórolási játékba.

S hogy a távlatokba is tekintsünk: Mikola miniszter elérkezettnek látja az időt a még 1994-ben született népegészségügyi koncepció leporolására és megvalósítására: konkrét dátumokkal, határidőkkel, reszortokra, felelősökre lebontva akarja megvalósítani e programcsomagot. Mindez persze minimálisan is azt igényelné, hogy Mikola minisztersége akkor is túlélje a jelenlegi kormányt, ha az a magyar nép éretlensége következtében nem élné túl saját magát.

Az új pénzügyér

A gazdaságpolitika változatlan marad, sietett leszögezni mindjárt a kinevezéséről szóló bejelentés után az immáron hivatalába lépett új pénzügyminiszter, Varga Mihály. A tavaly még politikai államtitkárkodó Varga azonban szinte azonnal legalább egy évszázaddal, de inkább egy évezreddel elhatárolta magát a Járai Zsigmond-féle Pénzügyminisztériumtól (PM). Legalábbis, ahogyan ő mondja, habitusában. Keményebb tárcát, átláthatóbb államot, egyszerűbb adózást ígért, s érthetőbb gazdaságpolitikát. Csupa olyan dolgot, amit elődje és korábbi főnöke irányítása alatt képtelen volt elérni a tárca.

Ezzel együtt a rendszerváltás óta nem volt ennyire zökkenőmentes a pénzügyminiszteri váltás, noha a tárca életét a mostani személycsere ugyanúgy vagy még jobban módosítja, mint a korábbiak. Hivatalosan január elsejétől lett pénzügyminiszter Varga Mihály, de valójában már december végén - a költségvetés elfogadása után egy nappal - átvette az irányítást. A magyarázat egyszerű: Járai Zsigmond december 20-án ki is pakolt a miniszteri szobából. Úgy tudni, eredetileg ez lett volna a hivatalos miniszterváltás dátuma is, ám mivel a január elsejei változás jobban hangzik, Varga lemaradt a XX. század legfiatalabb pénzügyminisztere címről. Így sem panaszkodhat: a XXI. században is alaposan össze kell szedniük magukat a következő generációknak, ha a jelenleginél fiatalabb pénzügyminisztert kívánnak kiállítani soraikból.

Varga Mihály most 35 éves, és nem csupán fiatalságával tűnik ki a rendszerváltás eddigi pénzügyminiszterei közül. ´ az egyetlen, akinek csak politikai karrierje volt, és bár dicsekedhet némi oktatói szerepvállalással (egy szolnoki főiskolán tanított), ez érdemben nem vethető össze elődjei szakmai karrierjével. Az új pénzügyminiszter azt mondja magáról: éppen a politikai karrierje jelenti az előnyt a számára, hiszen tudja, hogy mit lehet, és mi az, amit nem is érdemes megpróbálni. Ez valószínűleg így is van, hiszen Varga végigjárta a politikai kiképző iskolát: 1990 óta tagja a parlamentnek, s az Országgyűlésben volt már minden: mezei képviselő, frakcióvezető-helyettes, albizottsági és bizottsági elnök. Ezenfelül persze ő a Fidesz egyik alelnöke is: ezt a posztot már 1994 óta őrzi. Természetesen a politikai "iskola" végén két évet gyakorolt a Pénzügyminisztériumban államtitkárként.

A váltás ily módon természetes: Járai Zsigmond, a kétéves költségvetés kiharcolója, a stabilitás és a jóléti gazdaságpolitika lovagja másik, immáron sokkal nagyobb kihívásokat jelentő csatamezőre vonul - márciusban ő váltja Surányi Györgyöt a Magyar Nemzeti Bank elnöki székében -, így utóda, a fiatal és törekvő Varga Mihály foglalja el a helyét. Persze a természetes váltásokat is meg lehet kérdőjelezni, ahogyan tette ezt Bauer Tamás (SZDSZ). ´ annyit kérdezett, miért magától értetődő, hogy Surányinak mennie kell, hiszen a jegybank eddigi elnöke jól teljesített. A kérdés persze álnaiv: senki sem hitte, hogy a Fidesz meghagyja posztján azt a Surányi Györgyöt, akinek a szakmai hitelét a kormány módszeresen rontotta (a bécsi CW Bank ügye). De: ugyancsak a Bauer-féle álnaivitás szellemében azt is kérdezhetnénk: miért nem a szintén fideszes előéletű, de ezenkívül szakmai karriert is befutó Urbán László az új pénzügyminiszter?

Bekeményítés

Varga Mihály jóformán azonnal elhajította a "nagy előd követője" szerepét. A pénzpiacoknak kötelező jelleggel odamondott megnyugtató, egyben semmitmondó kijelentés persze elhangzott: a gazdaságpolitika változatlan marad. Ezt már hallottuk minden pénzügyminiszter és jegybankelnök szájából, igaz, ennek ellenére mégiscsak felfedezni némi módosulást. (Például a Fidesz-kormány megalakulásakor is változatlan gazdaságpolitikáról beszéltek, aztán mégis fontosabb lett "a gazdasági növekedés eredményeinek átadása" elnevezésű, jólétnövelő, választásízű program az infláció csökkentésénél.)

Lesz módosítás Varga alatt is, bár az új pénzügyminiszter csak habitusbeli eltérésekről beszél. Ezek az apró különbségek azonban jelentősek lehetnek: az új miniszter programja erősebb tárcáról szól, ha pedig a Pénzügyminisztérium erősödik, akkor valószínűleg nem az osztogató politika korszaka következik.

Varga már kinevezési tervének bejelentése után is arról szólt, hogyan kell megváltoznia a tárca szerepének. A "nem akarok pénztáros lenni" kijelentés egyértelmű: a pénzügyi tárca nem csupán a kormány költségvetési döntéseinek végrehajtója lesz, hanem befolyást kíván szerezni a számok alakulásának meghatározásában. Bár most ez kevésnek tűnik - kétéves költségvetés van -, a mozgástér mégsem kicsi. Ha a PM komolyan betartatja a költségvetési törvényt, jó pár helyen - például az agrártárca repikeretében, amelyből a külföldi utakat és a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium egyéb rendezvényeit (mondjuk egy, a gödi központban tartott háromnapos szilveszteri továbbképzést) fedezik - gondok akadhatnak a finanszírozással. Ráadásul a költségvetést év közben is szokás módosítgatni, vagyis a keményebb beleszólási szándék - főként egy pártalelnökséggel megtámogatva - realizálódhat is. A beleszólás programja 180 fokos fordulatot jelent Járai gondolataihoz képest, aki a PM-et olyan tárcának képzelte el, amely nem foglal állást abban a kérdésben, hogy mely területnek kell többet kapnia - és főként nem szól bele abba, hogy a minisztereknek, khm, mikor hajlik saját maguk (és pártjuk) felé a kezük.

Gazdaságpolitika helyett politikai gazdaságtan

Az új miniszteri program többi eleme már tényleg csak apróbb módosulásnak tekinthető Járai elgondolásaihoz képest, hiszen ezek éppen az erősebb politikai szerepvállalásból következnek. Ilyen például, hogy Varga, pénzügyminiszter elődjeihez hasonlóan, ugyancsak meghirdette az államháztartási reform folytatását, amit a jelek szerint komolyan is gondol. Nem lesz nehéz dolga: éppen Járai Zsigmond idején verte át a tárca egy új hivatal felállítását, amely ellenőrzi a költségvetési intézmények kifizetéseit. De Varga megígérte például az adózás rendjének újragondolását, ami adóreformnak nem mondható ugyan (erre a kétéves költségvetés miatt nincs is lehetőség), de mégiscsak jelentős változás. A PM az egészségügy reformjába is beleszólna, mondván, ez finanszírozási kérdés is, ami szintén ellentétes a korábbi politikával. (Járai ezt akkor sem tartotta feladatának, amikor az Országos Egészségbiztosítási Pénztár a PM-hez tartozott, most pedig, hogy az Egészségügyi Minisztériumhoz került, Varga alakítója kíván lenni e területnek is. Jó kis meccse lesz Mikola miniszterrel.) Hasonló ügy a nyugdíjrendszer átalakítása, aminek az előkészítését ugyancsak megkezdi a tárca.

Annak magyarázata, hogy miért kell ismét a nyugdíjreformmal foglalkozni, elvezet oda: miért inkább politikus az új pénzügyminiszter, mint szakember. Aki a szakmából érkezett, nem nagyon nyúlna a magánpénztári rendszerhez; egy politikusnak viszont megint reform kell, hogy a pozitív változásokat ne az előző kormányhoz lehessen kötni. Varga politikusságát jól mutatja az ellenzékhez fűződő viszonya is: szerinte azért nem lehet kétharmados törvényeket megalkotni, mert rossz a koalíció és az ellenzék közötti viszony, és a választások közeledtével nem várható békülékenyebb hangnem. Olyan gondolatnak nála nyoma sincs, hogy a kormány esetleg valamit rosszul is tehetett.

A hiba, illetve a hibázás beismerése ugyanis inkább a szakemberek szótárában van. A politikában - főként manapság - a tökéletesség a követelmény. Vagy legalábbis annak a látszata.

Barotányi Zoltán

Várkonyi Iván

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra