Egy illegális turulemlékmű fölavatása a XII. kerületben és két extrém törpe párt seregszemléje a Hősök terén. A nagyon nemzeti erők nemzeti ünnepe.
Szombat délután büszkén toporog a Hegyvidék népe a Böszörményi út alján. Istenem, de gyönyörű! - rebegi mellettünk egy röntgenszemmel megáldott, pátriárkaszakállas bácsi a nemzetiszín zászlóval letakart totemszoborra mutatva. Oldalunkon egy téeszagronómus külsejű derék magyar ember álldigál, s mozgalmi múltjának dús éltitárából szemelget (Erzsébet hídi csata, Magosz-tüntetés stb.). A felesége is itt van: tündéri idős hölgy, mindannyian ilyen nagymamát szeretnénk magunknak. Ám megszólal, s ez rögvest álláspontunk revideálására késztet bennünket. Beindul ugyanis a jóízű zsidózás, miután fölfedeznek a tömegben egy - a nyakában Dávid-csillagot viselő - mokány izraelita legényt. "Gyűlik a nyálam!" - tudatja velünk az éltes asszonyság, ám a hosszasabb eszmecsere, amely talán egymás testnedveinek aprólékos megtárgyalását ígérné, ezúttal elmarad. Kezdődik a hivatalos program, ami leginkább abból derül ki számunkra, hogy a szebb napokat látott színművész, Tóth Tamás immár harmadszor tudatja a jelenlévőkkel: a rendezvény nem kicsinyes aktuálpolitikai célokat szolgál, s mindenki tartózkodjon a rendzavarástól. A harmadik bejelentés már kisebbfajta ellenkezést vált ki a hallgatóságból, de annyi baj legyen, hisz azonmód a mikrofonhoz is lép Regéczy-Nagy László, a TIB elnöke, hogy tiszteletre méltóan fárasztó ünnepi beszédével unalomba fullassza az avatást. Egy Trianont kárhoztató nagyobb zászlóköltemény árnyékában meglátjuk ifjú Hegedűs Lóránt deli alakját, majd pár méterrel arrébb fölfedezzük a volt kisgazda Lányi Zsoltot. Láthatólag mindkettőjüket szeretet és megbecsülés övezi e tájon. Időközben véget ér Regéczy-Nagy orációja, s immár Mitnyan György kerületi polgármester veszi át a szót. Nevének hallatán zajos üdvrivalgásban törünk ki mindahányan, ám a fideszes politikus ezúttal csalódást okoz híveinek. Beszéde ugyanis száraz turulapológia, s benne a legkülönfélébb szemelvények egymás mellé állításával próbálja igazolni: a kerecsensólyom az égadta világon nem árt senkinek. Mivel osztentatíve említetlen marad a legkínosabb történelmi korszak, Mitnyan érvelése hagy némi kívánnivalót maga után. Az ünneplő közönség feszült unalommal hallgatja a beszédet, s csak akkor szorulnak ökölbe az arcok, amikor Mitnyan előbb egy 1992-es Göncz-beszédre, majd Horn Gyula vonatkozó kormányrendeleteire tereli a szót. Válogatott átkok hangzanak el mindenfelől, s a mögöttünk álló bőrkabátos zsírmagyar felbődül: "A pofám leszakad, hogy még nekünk kell mentegetőzni a saját országunkban!"
Mitnyan még felolvassa a Budapest Galéria állásfoglalását a szoborról, s mi megnyugodva halljuk, hogy Szmrecsányi Boldizsár alkotása megfelel a turulábrázolás kánonjának, s a szárnyak íve dinamikus érzetet kelt. Tőlünk pár méterre egy idős bácsi felháborodott óbégatásba kezd: miért nem méltatják a szoboröntőket?! Jogosnak érezzük e panaszt, a szoboröntőkről tényleg nem szóltak egy szót sem, ám a bácsi környezete kevésbé megértő: két termetes polgárasszony csúnyán lehurrogja a magáról megfeledkezett ünneprontót. Közben az eső is elered, s immár minden együttérzésünk a szobornál őrt álló kiscserkészeké, akik példamutató türelemmel viselik az ünnepséget. Végre hét óra tájban - néhány tar fiatalember "Vesszen Trianon!" kiáltásainak kíséretében - sor kerül a szobor leleplezésére, s az ünneplő közönség immár elhelyezheti a megemlékezés koszorúit a főváros új díszének lábainál. Mivel Mitnyan - legalábbis beszéde alapján - nem látszik tudni az emlékművet fenyegető lebontásról, elmenőfélben még megkérdezzük e tárgyról tőszomszédainkat. 'k fogadkoznak: megvédik a szobrot, s ha kell, élő lánccal óvják majd meg azt a bontástól. Amúgy is lelkesednek a szoborért, de mi csak tartózkodással helyeselünk. A madár ugyanis ijesztő.
*
Másnap a Hősök terén töltjük a délutánt, hogy szemrevételezzük a MIÉP és a Jobbik első közös nagygyűlését. Korán érkezünk, s amíg lassan szállingóznak a hívek, belehallgatunk a Dobogókő együttes koncertjébe. A színpadon elébb egy Sebestyén Márta-epigon íjjog, majd föltűnik egy doktorátussal rendelkező férfi énekes is: mindketten merészen dacolnak szép nyelvünk hangsúlyozási szabályaival, s a magyaros rubátóval. Időközben zászlót bont mellettünk a Brisbane-i Trianon Szövetség, s immár velük közösen nyugtázzuk a tényt, miszerint ezúttal aligha fog megtelni a tér. A mikrofonhoz lépő Győri Béla MIÉP-szóvivő mindazonáltal derűlátó szavaival hitet önt belénk, s egyúttal üdvözli a Harmadik Út létrejöttét, mely a szeretet és a becsületesség jegyében fogant. Győri rövid bevezetője után tegnapi ismerősünk, ifj. Hegedűs Lóránt nyitja szólásra imádságos ajkát, hogy a Máté evangéliumából vett krisztusi igével magyarázza meg nékünk a honi szélsőjobb küldetését. A félig üres Hősök terén grasszálva meglepetten halljuk, hogy szűkül a magyar élettér, s miközben Franka Tibor megpróbálja ránk sózni új könyvét, elmerengünk a pénzéhes mammonisták fertelmes akcióin. Hegedűs időközben meghirdeti a kíméletlen kétfrontos harcot, s ennek szellemében szabadkőművesnek, illetőleg "küldött embernek" titulálja Orbán Viktort. Értesülünk arról is, hogy a kormány "szocionista", valamint hogy dúl az "újlikudizmus". Ez utóbbi kifejezést csak második említésre sikerül befogadnunk, akkor is csak a hangalakot azonosítjuk, a fogalmi kihüvelyezés még lapzártánkkor is zajlik. Az egymásra torlódó gyalázkodások sorából kiemelendő még az Ungár Klárát aposztrofáló "basszusban gágogó ostoba liba", amely félmondatot a közönség lelkes homofób közbekiáltásokkal díjazza. Hegedűs után egy újabb Hegedűs lép a színpadra. A szintén református lelkész H. Zsuzsanna ugyanis dallant egyet, s félreintonált nótájában arról biztosítja a megjelenteket: lesz még kikelet Kolozsvár felett. A dalt követően egy másik irredenta, a 64 vármegye mozgalom vezetője süllyed szólásra, s hányatott mindennapjairól, valamint illegális határátlépéseiről regél az egybegyűlteknek.
Következik a gyűlés egyik főszónoka, Kovács Dávid, a Jobbik elnöke. Kovács retorikai képességei sokat fejlődtek azóta, hogy először hallottuk szemináriumi kiselőadást tartani az egyetemen. Fájdalom, szónoklásának legfőbb ismertetőjegyei (például az izgalomtól tévesen egyeztetett tagmondatok és a leckefölmondó hanghordozás) nem sokat változtak az évek során. A MIÉP-es törzsközönség sem túl lelkes, bizalmatlanok, s hiányolják a tüzet Kovács szavaiból. Kovács beszédének vezérmotívuma a liberalizmus kárhoztatása, mely liberalizmus tudvalevőleg a halált terjeszti. A sivár gondolatmenetet csak ritkán színezik a közönség szája íze szerint való kiszólások, bár Ungár Klára azért még Kovácstól is tapsos jelzőt kap ("liberális leszbika"). A beszéd talán legérdekesebb mozzanata, midőn a szónok többször is megemlíti Dávid és Góliát esetét, láthatóan annak reményében, hátha a közönség kapcsol: a politikus keresztneve azonos az ifjú héber hősével! Ám a közönség sajna vonakodik fölismerni az egyezést.
Kovács után az Amerika Hangja adásaiból ismerős Sellei Zoltán fog szavalatba, majd az utolsó orátor, Csurka István lép az emelvényre. Antréja nagyobb üdvrivalgásban részesül, mint Kovács abgangja, ami érthető is, hiszen ez a közönség zömmel örökétig Csurkáé. Kár, hogy híres dramaturgiai érzéke (melynek hanyatlását magunk a Túrógombóc színpadi adaptációjától datáljuk) ezúttal is cserbenhagyja a pódiumon feszelgő író-politikust! Beszéde első felében ugyanis rendhagyó történelemórát tart, szót ejt például a búza 1946-ban megállapított fölvásárlási áráról, s egyéb ilyes érdekfeszítő részletekről. Ám kisvártatva fölhozza a "négy moszkovita zsidót", s a közönség láthatóan fölélénkül. A kényszeres múltidézés hosszasan zajlik tovább, mígnem nagy sokára elérkezünk Gyurcsány Ferencig. (Bohóc! - zúgja a megelégedett tábor.) Megtudjuk, hogy Apró Antalt eredetileg Kleinnek hívták, s most már mindent érteni vélünk. A genealógiai jártasságú Csurka más leszármazottakat is fölemleget: korántsem újdonságként Révai-vérű unokákról és Baranya megyei első titkárokról hallunk tőle. Idővel a jövő is szóba kerül, amelyről kettős kép él Csurka István fejében. Egyrészt Nobel-díjat jövendöl a fél Mazsihisznek, másrészt vörös cserepes tanyákról álmodik. Ez utóbbi álom persze csak akkor teljesülhet, ha a Harmadik Út jövőre bekerül a parlamentbe. A nagygyűlés résztvevői maguk is ebben reménykednek, bár feltűnően sok az aggodalmas arc a tömegben. A végén még rázendítünk a székely himnuszra, aztán búcsúzásképp elrágicsálunk egy perecet. Eszünkbe jut, hogy utoljára nem messze innen, a Fővárosi Nagycirkuszban ettünk effajta péksüteményt. Igaz, ott labdázó fókák is voltak.
