"Sztálin nem okozott akkora kárt a Don folyó térségében lévő temetőkben, mint a Hadisírgondozó Iroda", írta a Don Menti Magyar Honvédsírok Gondozására Alapítvány legutóbb a parlament honvédelmi bizottságának. Az alapítvány arra kérte a grémiumot, vizsgálja meg az oroszországi magyar katona- és munkaszolgálatos-temetők helyzetét. A szervezet elnöke, Mártha Tibor, Fényeslitke polgármestere levelében nem titkolja: végső elkeseredésükben a médiához is fordultak, nyílt levelüket azonban az MTI nem közölte.
A Hadisírgondozó Irodát a Horn-kabinet idején hívták életre; a szervezet a külföldi és a magyarországi magyar katonasírok gondozásával foglalkozik, illetve segítséget nyújt külföldi (német, orosz) testvérszervezeteinek az idegen katonák Magyarországon található sírjainak ápolásában.
Mi mennyi?
A Magyar Királyi Honvédség második világháborús - a hadműveletek után fogságba esettek nélküli -, 310-320 ezer főre becsült veszteségének több mint kétharmadát a keleti hadszíntéren lezajlott ütközetek során szenvedte el. Az elesett honvédek és munkaszolgálatosok száma ezen belül hozzávetőleg 75-80 ezer fő, állítja az előkerült veszteséglistákra hivatkozva Szabó Péter történész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa, azon kötet társszerzője, amely huszonnyolcezer elesett katona és munkaszolgálatos adatait rekonstruálja. A kötet alapján az is lehetséges, hogy a sírokat pontosan azonosítsák; a hozzátartozók mondjuk megtalálhatják így a Donnál elesett nagypapát, akinek sorsáról eddig semmit sem tudtak, s hazahozathatják földi maradványait.
Ismerős helyzetek
"A kötet írásakor már falakba ütköztünk", mondta a történész. Ennél többet azonban Szabó Péter nem volt hajlandó lapunknak mondani. Más forrásból viszont úgy tudjuk, hog több alkalommal is a katonai ügyészségen találták magukat az oroszországi magyar katonasírok sorsa iránt érdeklődők, így a szerzőpáros és a fényeslitkei polgármester is. A feljelentő minden egyes alkalommal Erdős László ezredes, a Hadisírgondozó Iroda vezetője volt. Mártha Tibort például azzal vádolták, hogy államtitkokat adott el a "németeknek", majd bizonyítékok hiányában ejtették a vádat. Erdőst viszont a fényeslitkei alapítvány támadja, mert szerintük szakszerűtlenül látja el feladatát. Mártha Tiborék úgy vélik, Erdős ezredes hozzájárult például ahhoz, hogy a magyar fél jelenléte nélkül exhumáljanak oroszországi katonasírokat, holott ezt az 1998. december elsején a Honvédelmi Minisztérium által a témában összehívott társadalmi kerekasztal is elítélte, kezdeményezve egyúttal az exhumálások e módjának beszüntetését is. Az exhumálások egyelőre abba is maradtak, Mártha Tibor szerint viszont várható, hogy előbb-utóbb folytatódnak; a közelmúltban arról értesült, hogy egy 80 ezer fős, közös német-magyar temetőt akarnak kialakítani Rudkino térségében. Emiatt az alapítvány úgy határozott, hogy a nyáron - több polgármesterrel együtt - küldöttsége Oroszországba utazik, hogy tájékozódjon az exhumálások leállítása utáni állapotokról.
Exhumálni szükséges, ebben nincs vita a felek között. Mint Erdélyi Lajos, a HM szóvivője lapunknak elmondta, a temetők gondozásába az is beletartozik, hogy az elesettek maradványait nagyobb temetőkben, megfelelő körülmények között ápolják. A kisebb temetőket könnyebben utoléri ugyanis a végzet. Mondjuk egy építkezés miatt felszámolják őket.
Az alapítvány szerint azonban a magyar jelenlét nélküli exhumálás "történelmi bűn", s ennek leplezését - mármint annak a takargatását, hogy nincs minden rendjén e téren, s hogy a szólamok ellenére sem követnek el mindent az egykor kint elesettek végső nyugalmának a biztosításáért - jelentette az ismeretlen katona október végi hazahozatala is. Több, a témával foglalkozó szakértő állítja: egyáltalán nem biztos, hogy az ismeretlen katonának ismeretlenként kellett volna hazatérnie, mivel a levéltári források alapján készült Bús-Szabó-féle kötet segítségével esély lehetett volna az azonosítására.
Frontról bolhapiacra
Az ismeretlen katona hazahozatala egyébként a sokat támadott Erdős László számára is balul sült el. Közvetlenül az ünnepség után bejelentették, hogy átszervezik a Hadisírgondozó Irodát, ez év elején osztályként beolvasztják a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárába. Rossz nyelvek szerint mindez azért történik, mert Erdős László Göncz Árpádot kérte fel az ünnepség fővédnökének és nem Torgyán Józsefet. Igaz, vannak, akik azt állítják, hogy e sztorit maga Erdős László terjeszti, így adván politikai magyarázatot bukásához. Erdélyi Lajos viszont állítja: a Magyar Honvédség reformjához kapcsolódó lépésről van szó, aminek keretében a "kisebb szervezeteket beolvasztjuk nagyobb szervezetekbe, s így növeljük a hatékonyságot".
Minisztériumi források szerint Erdős ezredes erős ember, mivel Homoki János, a Honvédelmi Minisztérium kisgazda politikai államtitkára a pártfogója. Ha valóban így van, ez sem volt elég annak megakadályozásához, hogy az Erdős László személyét és munkáját kritikusan figyelők a sajtóban kérdezzenek rá, vajon van-e összefüggés a hadisírok körüli titkolózás, a magyar jelenlét nélküli exhumálások és a között a 10 millió dollár között, amit a magyar-orosz államközi szerződés értelmében a sírok ápolásáért cserébe az orosz fél leírhat államadósságából. Ezzel kapcsolatban választ eddig még senki sem adott, Erdős László már a téma megjelölésekor azt javasolta a MaNcsnak, hogy Szakály Sándorhoz, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójához forduljunk, akit viszont lapzártánkig nem tudtunk elérni.
Annyit mindenesetre tudni lehet, hogy az állapotok a hadisírok tekintetében is katasztrofálisak Oroszországban. Egy exhumálás a sírásóknak 50 dollárt ér. A fényeslitkei csoport, amely tíz éve folyamatosan jár a helyszínre, videofelvételeket, fotókat készít, iratokat gyűjt, tisztában van azzal, hogyan lesz egy sírból pillanatok alatt kettő-három. A maradványokat szétdobálják két- vagy háromfelé - még meg is magyarázzák olykor, hogy biztos telibe kapta valami ménkű nagy repesz az áldozatot -, ami financiális oldalról nézve azt jelenti, hogy egy síron 50-100 dollárt is lehet keresni. A hadisírban rejlő üzleti lehetőségek ezzel még nem merültek ki: a sírokban talált tárgyak az orosz, az ukrán és a német bolhapiacok kedvelt cikkei: a tisztek például avatásukkor aranygyűrűt kaptak, amit természetesen a fronton is viseltek, de jó az árfolyama a cigarettatárcáknak és más nemesfém tárgyaknak is.
Így használják ki ötvenvalahány év óta újra és újra e szerencsétleneket: életükben bűnös uraik hajtották a vágóhídra őket, sorsukból kurzuslovagok próbálnak időről időre politikai tőkét kovácsolni maguknak, s egy maréknyi dollár miatt holtukban sem nyugodhatnak békében.
A kötetBéke poraikra címmel, A második világháborús keleti hadműveletekben elesett magyar katonákról és munkaszolgálatosokról alcímmel jelent meg Bús János és Szabó Péter dokumentum-emlékkönyve. A kötet huszonnyolcezer elesett adatait tárta fel levéltári kutatások (mintegy 900 temető helyszínrajza) alapján. A dolog érdekessége, hogy a "22. veszteségi osztály" kartonjai nem távoli, mondjuk oroszországi levéltárak mélyén hevertek napjainkig, hanem a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárában. A háború után politikai okok miatt nem volt lehetséges a kutatásuk, bár megkezdték az adatok feldolgozását, ám a tevékenység 1948-után abbamaradt. Az 1995-ös orosz-magyar államközi szerződés keretében csaknem ötezer magyar katona és munkaszolgálatos holttestét exhumálták magyar jelenlét nélkül. Pedig a háború után sokan keresték hozzátartozóikat, s mint most kiderült, a hadseregben a dokumentációval nem is volt gond. A 22. veszteségi osztály ugyanis olyan iratokkal rendelkezett, amelyekben az elesett katona és munkaszolgálatos halálát két társa igazolta, feljegyezték nyugvóhelyét, halálának okát, és ha tudták, halálának körülményeit. Annyit biztosan lehet tudni a kötetből, hogy a munkaszolgálatosokat sem temették en bloc jeltelen, közös sírba, mint több történeti munka sugallja: a dokumentumok és az oroszországi temetők leírásai alapján kiderült, hogy az egység parancsnokától függött a végtisztesség. Sok munkaszolgálatos sírja is előkerült ugyanis, ami nem zárja ki persze, hogy voltak tömegsírok. Minden elesettet természetesen nem tudtak eltemetni, mint ahogyan az eltűntekről, a hadifogolytáborba hurcoltakról sem lehetett biztosat állítani. A kötet a dokumentumok feldolgozásával mindenesetre csökkentheti azoknak a számát, akiknek a sorsa mindmáig ismeretlen a háború óta. Készül időközben az újabb kötet, amely a Kárpát-medencében (a Felvidéken, a Délvidéken, Kárpátalján, a Székelyföldön, Burgenlandban) elesettek sorsát hivatott tisztázni. A harmadik kötet a nyugati fronttal foglalkozik majd. Kevesen tudják ugyanis, hogy Ausztrián, Németországon kívül Dániában, Belgiumban, Svédországban is estek el magyar katonák. Megvannak emellett a temesvári internálótábor adatai is, ahol hatvanezer magyar férfi halt meg tífuszban, s előkerültek a máramarosszigeti temető helyszínrajzai is. A téma a doni áttörés évfordulója kapcsán aktuálissá is vált: ennek megünneplése a Mátyás-templomban, illetve a kelenföldi református templomban mondott miséken túl koszorúzással is telt, egyebek mellett éppen a Hadtörténeti Intézetben és Múzeumban. |
