Akárhogyan is, a nyilvános per során az eddigieknél is többet megtudhatunk nemcsak a volt Postabank mûködésérõl, de a rendszerváltozás egy évtizedérõl is,n "Én úgy gondolom, hogy politikai okok miatt kerülhettem ide. Remélem, hogy végre szakmai kérdésekrõl is szó fog kerülni, bízom a bíróságban és a bíróság ítéletében" - jelentette ki Princz az elsõ tárgyalási napot követõen, miután immáron sokadszor végigródsózta a magyar médiát. Holott a vád színtisztán szakmai kérdéseket feszeget: miként volt lehetséges az, hogy az általa alapított bank 1998-ban kártyavárként omlott össze, milyen döntések és milyen hibák vezettek idáig. Egyértelmû választ azonban nem ad rá, bár kétségtelenül értékelendõ az igyekezet, ahogy felkészült a vádirat a 60 ezer oldalnyi periratából. Az összmagyar nemzeti amnézia eloszlatására idézzünk fel most néhány alapvetõ tényt a sajtó által csak Postabank-ügyként aposztrofált történetbõl.
Tõkétlen megfelelés
A Postabankot 1988 nyarán alapították, a cél a kétszintû bankrendszer megteremtése során egy új lakossági bank létrehozása volt. Az új bank tehát tiszta lappal indult, nem örökölt félig csõdben lévõ, rossz adósnak bizonyuló szocialista nagyvállalatokat ügyfélként, ám az is igaz, hogy a kilencvenes évek elején nem sok jó adósnak számító cég létezett a piacon. Részben ennek, részben a Princz Gáborra jellemzõ, konzervatívnak semmiképpen nem nevezhetõ bankári hozzáállásnak lett a következménye, hogy a vádirat szerint "a bank tevékenysége során 1992-re egy 10-15 milliárd forint nagyságrendû kétes követelésállomány halmozódott fel a pénzintézetnél. A pénzintézet vezetése az állami konszolidációban nem kívánt részt venni; így a követelésállomány rendezését a banknak saját erõbõl kellett megoldania. Ebben a helyzetben a törvényi elõírásokra és a gazdasági racionalitásra figyelemmel a banknak pénzintézeti tevékenységét vissza kellett fognia."
Ez azonban soha nem történt meg. Számos korabeli dokumentum, így a privatizációs tanácsadónak felkért, londoni székhelyû SC Warburg memoranduma megállapította: "a Postabank növekedésének alapvetõ gátja mindig is a krónikus tõkehiány volt, mivel az eszközök dinamikus növekedését nem kísérte ugyanilyen dinamikus tõkenövekedés". Mit is jelent ez magyarra fordítva? Annyit, hogy a Postabank a maga növekedését lényegében az emlékezetes és a már a kilencvenes évek közepén is korszerûtlen banki terméknek minõsített kék betétszámlakönyvekre alapozta: a piacinál magasabb kamatokra látványos marketingstratégiával és csalogató reklámokkal beszedte - rendszerint rövid lejáratra - a pénzt, majd azt hitel formájában olyan vállalkozásokba helyezte ki, amelyekben a befektetése nem térült meg. 1996 végén a bank tíz legnagyobb hitelfelvevõje a teljes hitelállomány több mint egynegyedét tette ki, ötven legfõbb hitelfelvevõje pedig a teljes hitelállomány több mint kétharmadát. Ez a koncentráció is mutatja, hogy mennyire szûk volt az a vállalati kör, amelyikkel a bank kapcsolatban állt. Ez pedig kockázatos dolognak bizonyult. Különösen úgy, hogy a bank a beszedett pénz egy részét sajtóbirodalom építésére (ennek a Magyar Narancs 1995-1998 között maga is tagja volt - a szerk.), kulturális támogatásokra, politikai kapcsolatok építésére fordította, ahol nem a megtérülés volt a döntõ szempont. Közben az eszközök kockázatát kifejezõ, úgynevezett tõkemegfelelési mutató végig alatta maradt a törvényesen elõírt 8 százaléknak.
Így nézett tehát ki Princz bankja 1995-ben. A híre szakmai körökben egyre rosszabb lett, különös, félig állami tulajdonosi struktúrája pedig lehetõvé tette, hogy Princz Gábor a legfontosabb döntéseket valódi tulajdonosi ellenõrzés nélkül maga hozza. A vádirat is megállapítja azt, amit a piacon akkoriban is sokan tudni véltek: a pénzintézet elsõ számú vezetõje egy személyben volt felelõs a bank mûködéséért.
Kreatív könyvelõk
Princz pedig ahelyett, hogy a mérlegfõösszeg növekedését viszszafogó üzletpolitikát érvényesített volna, elõremenekült. Tovább folytatta expanzív betétgyûjtési stratégiáját, miközben "a növekedésnek, illetve az ezzel járó kockázatvállalásnak az alapvetõ törvényi elõfeltételei, gazdasági környezete hiányzott" (sic!). A vádirat azt is hozzáteszi, hogy "a veszteséget termelõ tevékenység folytatásával kapcsolatos döntéseket a menedzsment sorozatosan annak tudatában hozta meg, hogy azok törvényellenesek, és mindebbe belenyugodva, a döntések támogatásával és a tulajdonosoknak a bank helyzetével kapcsolatos megtévesztésével, szándékosan, közvetlenül is közremûködtek a vagyoni hátrány kialakulásában".
Ekkoriban vette kezdetét az a gyakorlat, amelynek révén a kihelyezett rossz hiteleket úgynevezett kreatív könyveléssel semmire sem jó befektetésekké alakították, és ez vezetett ahhoz, hogy 1998-ra jószerivel a pénzintézet teljes vagyona elúszott. Az 1997 februárjában kitört betétesi pánik - bár máig nem tisztázott, hogy mi történt - alapjaiban rengette meg a bankba vetett bizalmat. Ám ez nem az ok volt, ahogyan azt Princz Gábor sokáig állította a nyilvánosság elõtt, hanem az okozat. A nagy roham során mintegy 70 milliárd forintot vontak ki a bankból, ami a vádirat tanúsága szerint 5 milliárdnyi közvetlen veszteséget okozott a pénzintézetnek.
A hosszú ideig készülõ vádirat mást is felró Princz Gábornak és társainak. Az egyik ilyen ügylet az 1997 végén elhíresült alárendelt kölcsöntõke-nyújtás volt, amelyet a sajtó már annak kivitelezése idején is nagy terjedelemben taglalt. Ez egy münchhauseni mutatvány volt, amelynek során Princz saját hajánál fogva kísérelte meg kirángatni magát a krónikus tõkehiányból. A tranzakció során baráti cégek bevonásával úgy emelték meg a bank szavatoló tõkéjét, hogy a Postabank áttételeken keresztül lényegében saját magának nyújtott hitelt. Azaz tényleges tõke bevonása nélkül, csak papíron rendezte tõkehelyzetét. A vádirat megállapítja, hogy a tranzakcióról döntést hozó Princznek és társainak tudomása kellett hogy legyen annak törvénysértõ jellegérõl, és ez az egyetlen új elem a történetben, miután minden egyebet már korábban is tudtunk. Hogy miért tartott ennyi ideig a rendõrségnek és az ügyészségnek, hogy felderítsék ezt az ügyletet - az jó kérdés.
A másik ilyen, ugyancsak a sajtóban korábban részletesen feltárt ügy a céltartalékhiány kiküszöbölésére létrejött megállapodás volt a bank és a Dunaholding között. A vádirat szerint "az ügylet következtében megjelenõ fiktív eredményt a vádlottak, annak alaptalanságáról és jogszerûtlenségérõl tudva, nemcsak a Bankfelügyelet felé szolgáltatott adatlapokon, hanem a pénzintézet mérlegeiben és az 1997, illetve 1998 tavaszán a Vígszínházban tartott közgyûlésen elõterjesztett éves beszámolóiban is feltüntették. A vádlottak ily módon szándékosan valótlan és megtévesztõ tájékoztatást adtak a pénzintézet tényleges helyzetével kapcsolatban a Bankfelügyeletnek és a tulajdonosoknak. A bank vagyoni helyzetét, szavatoló tõkéjét a valóságosnál sokkal kedvezõbbnek tüntették fel, lehetetlenné téve ezzel azt, hogy felügyeleti, illetve tulajdonosi eszközökkel a pénzintézet elhibázott, gazdaságilag ésszerûtlen és jogszabálysértõ pénzügyi döntéseinek továbbfolytatását megakadályozzák."
A rendkívül bonyolult ügylet lényege a következõ: a Postabank 1996-ban létrehozott egy befagyott követelésekbõl és nyereséget nem termelõ befektetésekbõl álló, könyv szerinti értéken 26,7 milliárd forintos csomagot. A követelések egy részét, mintegy 3 milliárd forint értékben, kétesnek minõsítették, majd erre az elõírásoknak megfelelõen céltartalékot képeztek. Ezután több mint 10 milliárd forintnyi készpénzt a csomaghoz "csapva" az egész hólabdát 10 éves halasztott fizetéssel a bank eladta a Dunaholdingnak, így 9,6 milliárd forint fiktív nyereségre tett szert azáltal, hogy felszabadíthatta a céltartalékot. Eközben a valóságban semmi más nem történt, csak papírok vándoroltak egyik helyrõl a másikra.
36 milliárd meg az apró
Az ügyészség mindezen ügyletek feltárásával és a szabálytalan mûködés leírásával összesen 36,1 milliárd forint értékû, nagy vagyoni kár okozásával vádolja Princzet és társait. A hatóság szerint Princz Gáborék szándékosan megszegték a törvényi elõírásokat, holott mindenkor a megfelelõ gondossággal és szakértelemmel, a jogszabályok betartásával lettek volna kötelesek eljárni. A per során a legnagyobb kérdés valószínûleg a szándékosság bizonyítása lesz, mint ahogy az is kérdés, hogy Princz egy személyben felelt-e ezekért a tettekért, vagy a hat társnak is volt bennük része. Jogi szakértõk szerint legalábbis kétséges a meccs kimenetele, és könnyen lehet, hogy a Tocsik-ügyhöz hasonlóan itt is vajúdnak majd a hegyek, hogy végül csak egy egér szülessen.
Jóval acélosabb a vád a maradék esetében, ahol Princzet személyesen vádolják 121 millió forintos károkozással. Ez a harmadik, talán a "legszexibb" ügylet, amelyben egyértelmûen megcsillan a politikai szál is. Itt a vádirat szerint Princz személyesen adott utasítást arra, hogy megvegyenek 300 millió forintért egy olyan részvénycsomagot, ami az igazságügyi szakértõ szerint jó esetben is csak 179 milliót ért. A Budai Hengermalomnak nyújtott különféle hitelek után - amelyeknek csak a kamatait törlesztették, a tõkét soha - a bank a részvényeket végül Máté Lászlótól, az MSZP egykori pénztárnokától vásárolta meg, a vételárat a vádirat szerint közvetlenül Máté bankszámlájára utalva. Innen csak találgathatunk, vajon mire költhette a pénzt az MSZP egykori pénztárnoka.
Hogy mi lesz a tárgyaláson, az a jövõ titka. Az elõzmények és a vádirat ismeretében azonban kétséges, hogy bármire is egyértelmûen fény derüljön. Princz Gábor alakítását azonban kíváncsian várjuk, már csak azért is, mert köztudott róla, hogy szereti a mûvészetet, és egyik kedvence Svejk, a derék katona. Vajon lesz-e néhány nyugodt éve arra, hogy elmerengjen azon, mit jelent ez a mondat: "A nagy idõk nagy embereket kívánnak."
Vajda Éva
