Magyar Narancs: A felsőoktatási törvény nyilvánossá vált részleteit, a nagyarányú forráskivonást, az államilag finanszírozott keretszámok szűkítését egy érdekvédelmi szervezet tagjaként aligha nézheti jó szemmel.
Szüdi János: Úgy vélem, hogy egy egységes kormányzati oktatáspolitika körvonalazódik a közoktatástól a felsőoktatásig, amelynek lényege az, hogy szűkítsék a tudáshoz való hozzáférést, és kizárják az oktatásból azokat, akik megítélésük szerint nem oda valók. Ez egyértelműen megállapítható az oktatásért felelős államtitkár "minőséggel" kapcsolatos megszólalásaiból, a középiskolai felvételi rendszer visszaállításának a gondolatából. Leginkább azonban a szakképzés átalakításának terveiben érhető tetten e törekvés, amelynek az a lényege, hogy minél több fizikai munkás minél hamarabb kerüljön ki az iskolából - mondjuk meg őszintén, hová: az utcára. A tankötelezettségi korhatár leszállítása is azt a célt szolgálja, hogy lehetőség szerint a tanulóknak a jelenleginél sokkal kisebb hányada jusson el az érettségiig. Az 1993-as évre teljes konszenzus alakult ki a politikai pártok között abban, hogy minél hosszabb ideig legyen a gyermek az iskolában, minél később kelljen végleges döntést hoznia a pályaválasztásáról, és ha lehet, akkor az adott korosztály 70 százaléka jusson el az érettségiig. E változások természetesen a felsőoktatás mozgásterét is meghatározzák, hiszen minél kevesebben érettségiznek, annál kevesebben aspirálhatnak arra, hogy bejussanak a felsőoktatásba. Mindez nem nagy meglepetés, a Széll Kálmán Terv már megfogalmazta a forráskivonás szándékát a felső- és a közoktatásban is, továbbá az igényt a "felborult beiskolázási egyensúly" helyreállítására a közoktatásban. 1990-ben tudniillik csak a fiatalok körülbelül 50 százaléka jutott el az érettségiig, a túlnyomó többség a szakképzésben tanult. Ezt az egyensúlyt kívánják újra elérni most. Jól látható, hogy a kormány továbbviszi a felsőoktatásra azt a gondolatot, hogy csak a kiválasztottak jussanak oda. Ezt szolgálja az állami finanszírozás kereteinek a szűkítése. Így lehet egy olyan keresztény, úri középosztályt kialakítani, amelyik nem kérdőjelezi meg a kormányzat kívánalmait és bölcsességét.
MN: Úgy gondolja, hogy ezért volna szükség a felsőoktatás központi kontrolljára is? Az egyetemek autonómiájának a csorbítása vagy lényegében eltörlése az, ami a tervezetben talán a legmeglepőbb; nem is a tendencia, hanem az, hogy milyen messzire mennének el, a keretszámok meghatározásától a rektor személyének kiválasztásáig.
SZJ: Érdemes összevetni a "régi" Alkotmány és az új alaptörvény rendelkezéseit, melyik hogyan fogalmaz az egyetemi autonómia kérdésében. Az Alkotmány 70/G paragrafusában azt olvassuk, hogy "a Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és művészeti élet szabadságát, a tanszabadságot és a tanítás szabadságát". Ezzel szemben az alaptörvény X. cikke akként rendelkezik e kérdésben, hogy "Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát, továbbá a tanulás és - törvényben meghatározott keretek között - a tanítás szabadságát". Ez szűkítés a tanítás joga terén, de nem érinti érdemben a kutatás szabadságát, így ami a kiszivárgott tervekben áll, azt az alaptörvény sem teszi lehetővé. A felsőoktatás átalakítása nem egyszerű dolog, mivel ezek az intézmények egyszerre látnak el oktatási és tudományos feladatokat, tehát kétféle szempont szerint is vonatkoznak rájuk a fentebbiek. Miután a tanítás szabadsága a szöveg szerint a törvényben meghatározott keretek között illeti meg a felsőoktatást, ezért az Országgyűlés - és nem a kormány - törvényalkotással korlátozhatja az oktatási intézmények autonómiáját. A követelményrendszerbe államilag beavatkozhatnak, megnehezíthetik akár a bejutást is. Ezzel szemben a tudományos életbe beavatkozni semmilyen joga nincs a kormánynak. A jelenleg hatályos felsőoktatási törvénnyel kapcsolatban született már alkotmánybírósági határozat arról, mit jelent egy felsőoktatási intézmény autonómiája - akkor, amikor Mádl Ferenc köztársasági elnök úgy ítélte meg, hogy azok a rendelkezések, amelyek a "menedzsereknek", tehát nem egyetemi embereknek is beleszólást engedtek volna a gazdasági és a szakmai döntésekbe, veszélyeztetik ezt az autonómiát. Az Alkotmánybíróság (AB) határozata osztotta az elnök aggályait. A döntés szerint a felsőoktatás intézményei az államigazgatástól, a kormánytól függetlenek, és ez a függetlenség kiterjed a szervezetalakítási, működési és gazdasági kérdésekre is. E döntését az AB a tudományos kutatás szabadságából vezette le. A törvényt így át kellett dolgozni, és a gazdasági tanács csak véleményező jogkört kapott. A tudományos kutatás szabadsága pedig korlátozás nélkül benne van az alaptörvényben is, ebből kiindulva gondolom úgy, hogy jogszerűen, az alaptörvény rendelkezéseinek megtartásával a felsőoktatási autonómiát nem lehetséges megsérteni. Az Alkotmánybíróság mai elnöke az AB hivatalának akkori helyettes vezetőjeként bizonnyal közreműködött annak az indítványnak az elkészítésében, amelynek alapján a testület döntött. Nincs tehát arra mód, hogy a kormány irányítása alá vonja a felsőoktatást. Ha az új törvény ezt nem veszi figyelembe, akkor az Alaptörvénnyel nem lesz összhangban.
MN: Hogyan tervez ennek a jogértelmezésnek érvényt szerezni az önt jogi tanácsadóként foglalkoztató Pedagógusok Szakszervezete, ha mégis törvény lenne ebből vagy egy ehhez hasonló szövegből?
SZJ: Azt lehet tudni, hogy az előzetes és utólagos normakontroll az alaptörvény szerint lényegesen átalakul január elsejétől, és előfordulhat, hogy előtte még nem fogadják el a jogszabályt. Előzetes normakontrollt a jelenlegi köztársasági elnök sejtésem szerint nem fog kérni, utólagos normakontrollt csak a kormány, az országgyűlési képviselők meghatározott hányada és az alapjogi biztos kérhet. Kérdés, hogy a PSZ mit tud tenni ilyen helyzetben. Viszont a Rektori Konferencia most lehetne kicsit bátrabb, ahogyan 2005-ben is volt, amikor ki tudták fejteni álláspontjukat egy olyan tervezetről, amelynek az egyeztetése több mint egy évig tartott, s amelybe bevonták a felsőoktatás szereplőit. Most is feltehetnék a kérdést, miért kell egyáltalán új törvényt alkotni, és ha erre választ kaptak, akkor jöhetne az a kérdés, hogy miért kell a felsőoktatási intézmények autonómiáját szűkíteni, tulajdonképpen megvonni. Felvetném továbbá még a HÖOK (Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája) szerepét is, amely aktívan közreműködött a hatályos felsőoktatási törvény előkészítésében, a hallgatói és csoportos jogok kialakításában. Furcsa, hogy mindezek védelmében most kevés szót ejt.
MN: Pedig a hallgatói önigazgatás intézményei sokat veszítenének pozíciójukból. Talán csak a nyári szünet és a tervek bizonytalansága miatt nem tiltakoznak. Az ő pozícióvesztésük kívánatosságát egyébként azzal szokás indokolni, hogy a hallgatói önkormányzatok a politikai karrierépítés, a mutyizás, a korrupció terepei, a hallgatói érdekeket nem képviselik, a rendszer tehát nem vált be, nem érdemes vele kísérletezni.
SZJ: A hallgatók szervezkedési jogát és azt, hogy legyen-e hallgatói érdekképviselet a felsőoktatásban, nem korszerű dolog vitatni. Más kérdés, hogy kell-e egy külön nevesített szervezet, amely mellett más nem alakulhat. Nagy vita tárgya volt a most hatályos törvény elfogadásakor is, hogy bekerüljön-e a doktoranduszok érdekképviselete. Bekerült. El tudnám képzelni, hogy megszűnjön a HÖOK érdekképviseleti monopóliuma, azt viszont nem tudom elképzelni, hogy a hallgatók önkormányzatok nélkül maradjanak, vagy hogy az önkormányzatoknak ne legyenek tényleges, valódi jogosítványaik. Ez jelentős visszalépés volna.
MN: Erről azért nincs is szó, csak a súlyuk lenne kisebb a tervek szerint.
SZJ: Nem tudni, mennyit vesznek végül vissza a jogaikból. A hallgatói jogok bővítése elég nagy vitát váltott ki annak idején. Az oktatók körében nem volt népszerű a bírósághoz fordulás joga, a hallgatói ügyekben való egyetértés joga. El tudom képzelni, hogy a mai professzori gárda, kihasználva az autoriter politikai széljárást, lobbizik, hogy megkísérelje minél szűkebbre vonni a hallgatói jogok körét.
MN: A létszámalapú finanszírozás megszüntetése sem feltétlenül lesz népszerűtlen az oktatók között. Gyakran hallani köreikben, hogy emiatt nem lehet kitenni a leggyengébbeket, ezért kell átengedni végül mindenkit - különben nem jönne a fejpénz, tehát ez a szabályozás felel a minőség romlásáért. Ezek az oktatói panaszok inspirálhatták is a törvénytervezet alkotóját.
SZJ: A finanszírozásban sem lehet minden szempontból jó megoldást találni. Születtek elképzelések az előzetes és utólagos tandíjról, hiszen a felsőoktatás életre szóló befektetés, és minden ellenkező híreszteléssel szemben a diplomás munkanélküliek száma meglehetősen alacsony. Az, hogy a létszámhoz kapcsolódik a finanszírozás, abból a megfontolásból indult ki, hogy a hallgatók a lábukkal szavaznak, hiszen szabadon lehet választani a felsőoktatási intézmények között - most egyébként ezt is erősen korlátozni szeretnék -, s nyilván mindenki abba a felsőoktatási intézménybe próbál bejutni, amelyről úgy ítéli meg, hogy leginkább segíti majd az elhelyezkedését. Kétségtelenül van a dolognak egy olyan nem kívánt hatása, hogy nem eresztik el a hallgató kezét akkor sem, ha nem teljesít. Ezt úgy lehet kiküszöbölni, hogy amennyiben a hallgatót eltanácsolják az intézményből, az érte kapott hallgatói normatívát átteszik a tudományos normatívába, és így máris nem érdekelt senki a nem teljesítő hallgató továbbcipelésében. Ugyanez vonatkozik az intézmények átszervezésére, megszüntetésére is: a hallgatói jelentkezések eldöntik, melyik felsőoktatási intézményre van szükség: e szavazás eredményeként az integráció meg is indult. Azok az oktatási intézmények, amelyek nem képesek elég hallgatót magukhoz vonzani, maguktól is kezdeményezték volna az összekapcsolódást egy másik főiskolával-egyetemmel, fölösleges és káros a központi beavatkozás. Ami pedig a minőséget illeti: sokan mondják, hogy a felsőoktatás azért gyengélkedik, mert rosszul képzett tanulókat kell fogadni a közoktatásból. Viszont ha bárki összeveti az érettségi adatokat a 80-as évek adataival, rájön, hogy igazán nagy különbség, nagy színvonalesés nincs. Arról van csak szó, hogy a felsőoktatás nem élt azzal a lehetőséggel, hogy megemelje a belépési szintet, mondjuk megkövetelje az emelt szintű érettségit. Ezért lehet gond a hallgatói alapú finanszírozással; azt kellene mondani, hogy meghatározott szint alatt nem kezdhet senki felsőfokú tanulmányokba. Ezután a rendelkezésre álló pénzt el lehetne osztani a megmaradt hallgatói létszámmal.
MN: Pozitív lehetőségként említette akár az előzetes tandíj bevezetését, továbbá a bemeneti követelmények szigorítását. Ezt a törvénytervezet is hangsúlyozza, amikor például nyelvvizsgához köti a felvételt. Ugyanakkor azzal kezdtük az interjút, hogy ezt abból a nem túl vonzó megfontolásból teszi, hogy szűkítse a mobilitási lehetőségeket, a tudáshoz való hozzáférést. Az ön javaslatai nem ugyanezt eredményeznék?
SZJ: Bűn, ha csökkenteni akarják az érettségizők számát, pláne úgy, hogy a szakközép-iskolai és a gimnáziumi érettségit eltávolítják egymástól. Ha ez a koncepció megvalósul, akkor az úgynevezett elitegyetemekre csak a gimnáziumban érettségizők juthatnak be. Ez nem támogatandó. Az a gondolat viszont, hogy a kettes vagy alig hármas középiskolai előmenetel ne legyen elég a felsőoktatásba való belépéshez, nem Isten ellen való vétek. Ha a szigorítás arra irányulna, hogy mindenki vegye komolyan a középiskolai éveket és az érettségit, ez jelentős előrelépés volna. Viszont a nyelvvizsga megkövetelése kifejezetten a hátrányos helyzetű családok kirekesztése, hiszen köztudott, hogy a közoktatásban a gyerekek egy része nem jut hozzá olyan felkészítéshez, amely lehetővé tenné számára az emelt szintű nyelvi érettségi letételét. Különösen igaz lesz ez, ha megszüntetik a nyelvi előkészítést vagy esetleg a két tanítási nyelvű oktatást is. Ha így lesz, akkor csak azok a gyerekek juthatnak be a felsőoktatásba, akiknek a szülei képesek megfizetni az iskolán kívüli nyelvoktatást. A tandíj esetleges bevezetése pedig nem jelentené azt, hogy a szociálisan rászorulóknál vagy a tanulmányi eredmények alapján ne lehetne mérsékelni, elengedni, eltolni, a hallgató jövedelmi viszonyaihoz igazítani. A tanulmányi eredmények alapján történő tandíjmérséklés vagy ingyenesség is a minőség javulását szolgálja. Mindezekhez kapcsolódik az ösztöndíjrendszer és a hallgatói hitelrendszer.
MN: Végül vessünk egy pillantást a közoktatásra. A PSZ jogi tanácsadójaként segített egyes szülőknek az iskolabezárások elleni jogi fellépésben. Mit tapasztalt, mennyire tartják be az iskolabezáró önkormányzatok a közoktatási törvény előírásait?
SZJ: A jogszabályok megtartása ebben az országban nem divat, ez nem újdonság. Az, hogy a közoktatási törvény eljárási rendje megköveteli annak vizsgálatát, hogy egy ilyen döntés okoz-e zavart, ellátási problémát, aránytalan terhet a szülőnek, hogy meg kell hallgatni a szülőket, a szakszervezetet, a diákönkormányzatot, az sokszor - úgymond - feledésbe merül. Ráadásul most a Széll Kálmán Terv és az oktatás államosításával kapcsolatos tervezgetések arra késztetik az önkormányzatokat, hogy ameddig erre módjuk és lehetőségük van, minél több vagyont vonjanak ki az önkormányzati körből azért, hogy az értékesítésből befolyó bevétel még az önkormányzatnál maradjon, és ne kerüljön át az államhoz.
