Válságkor az alacsony jövedelműek a tehetősek kapzsiságát okolják, a gazdagabbak a szegényeknek szánt segélyeket sokallják. A többségi csoportokban megnő a düh a más hitű és bőrszínű kisebbségek, a külföldiek és a bevándorlók ellen. A korábban elfogadottnak vélt ideológiák és gazdasági forgatókönyvek a kukában landolnak, megnő az addig kinevetett szélsőséges világmagyarázatok vonzereje.
Orwell utópisztikus Pártja egyszerre uralta a jelent, a múltat és a jövőt. Erre a teljesítményre a társadalomtudományok nem képesek. Sőt: jobb, ha meg sem próbálják.
Téves teóriák, bukott jóslatok
A múlt értelmezésére és a jelen vizsgálatára azonban vállalkozhatunk. Persze csak illő szerénységgel, hiszen az elmúlt században számos véglegesnek hitt történeti, közgazdasági, szociológiai interpretációról derült ki, hogy erősen sántít. Különösen igaz volt ez a globális krízisek, a világháborúk, gazdasági válságok, rendszerváltások monokauzális értelmezési kísérleteire.
Sok tudós például kizárólag az 1870-1880-as évek gazdasági válságsorozatával indokolta a modern, faji alapú antiszemitizmus kelet-európai megjelenését. Aztán a krízis elmúlt, a konjunktúra beindult, de a zsidógyűlölet velünk maradt. Egy másik elterjedt konfliktusteóriával a mai középiskolás történelemkönyvekben is találkozhatunk. Eszerint 1914-ben lényegében már mindenki felkészült az első világháború kitörésére. Az antant és a központi hatalmak hadai felsorakoztak, a közvélemény pedig csak az első lövésre várt. Ehhez képest a már akkor is mindenhatónak gondolt kapitalista részvényesek és bankárok a Monarchia trónörököse elleni szarajevói merénylet után hetekig nem számítottak háborúra. Amikor mégis kitört, akkora volt a döbbenet, hogy a londoni tőzsdét be kellett zárni - nem néhány napra, hanem öt teljes hónapra. Sokáig Hitler és mozgalmának felemelkedését is csupán a világgazdasági válsággal indokolták. És valóban: 1928-ban, a válság előtt csupán 810 ezren szavaztak a nácikra, 1930-ban nyolcszor annyian, 1932 nyarán pedig már 13,7 millióan. Ezután viszont a nácik 2 millió voksot vesztettek, és Németország megkezdte a kilábalást a válságból. Mégis a már leszálló ágban lévő Hitler került hatalomra. A gazdasági krízis önmagában nem kielégítő magyarázat a totális diktatúrára.
A tudósok és a politikusok akkor tévedtek még nagyobbat, ha a múlt helyett a jövőt kutatták. Fukuyamát 74 évvel megelőzve Wilson amerikai elnök már 1918-ban arról szónokolt, hogy "a demokrácia mindenütt diadalmaskodott", világméretű dominanciája küszöbön áll. Ehhez képest 20 évvel később Európában mindössze 10 demokrácia maradt talpon, ráadásul többségüket 1940-ben megszállták a nácik. Ekkoriban az európai tudományos elit jelentős része Martin Heideggertől Orsós Ferenc patológus-akadémikusig a liberális demokrácia végső bukásában, a nácizmus és a fasizmus jövőjében hitt. Legfőbb társadalmi konfliktusnak a fajok harcát tartották, a kúrát pedig az "alsóbbrendű" zsidók, romák és az "értéktelen" fogyatékosok, félvérek, melegek sterilizálásában, kiirtásában látták. Néhány esztendő múlva azonban Hitler ezerévesnek hitt birodalma teóriáival együtt semmisült meg. A Vörös Hadsereg viszont a hidegháború végéig megmaradt. Egészen addig, míg - a közkedvelt szcenárió szerint - Reagan elnök csillagháborús tervével szisztematikusan fegyverkezési versenybe és csődbe kergette a Szovjetuniót. A berlini fal leomlásán mégis a CIA szakértői döbbentek meg a leginkább.
E téves értékelések miatt persze hiba lenne azt gondolni, hogy a 2008-ban kirobbant gazdasági válság hazai társadalmi hatásaival nem érdemes már most foglalkozni. Éppen ellenkezőleg. De nem azért, hogy megjósoljuk a jövőt. Hanem azért, hogy szembenézhessünk az értékrendek, attitűdök tétova változásával, és ne pusztán elszenvedői, hanem konstruktív alakítói legyünk a jelen és a jövő társadalmi konfliktusainak.
Demokráciadeficitek
Magyarország deficites demokrácia. A Corvinus Egyetem Demokrácia Kutatások Központjának adatai például már fél évtizede felhívták a figyelmet: a közügyekben, civil szervezetekben részt vevők aránya Európában nálunk az egyik legalacsonyabb. 2004-ben a 15 százalékos európai átlaghoz képest a magyar adat mindössze 4 százalékra rúgott, és ezzel Portugália mögött nálunk volt a legmagasabb az állampolgári inaktivitás. Az FKI Sziget Fesztiválon készített felmérései 2002-2003-ban jelezték, hogy a bulizó fiatalok a 19 felsorolt érték közül csak a 15. legfontosabbnak gondolták a fennálló társadalmi rendet - azaz a demokráciát. Már ekkor úgy tűnt, mintha demokráciánk rövid távon sem lett volna képes biztosítani saját értékrendjének újratermelését.
Erre az anomáliára telepedett rá a 2006-tól állandósult belpolitikai, majd a 2008-ban kitört világgazdasági válság. 2009 elején a Tárki már ijesztően komplex kor- és kórképet vázolt. A nemzetközi összehasonlító értékvizsgálat (World Value Survey) keretében készült elemzés egy zárt, magába forduló, bizalmatlan, egyre türelmetlenebb, atomizálódott társadalom képét mutatta. (A kutatásról lásd interjúnkat Tóth István Györggyel: "Mindenki az államból szeretne megélni", Magyar Narancs, 2009. november 12.) A magyarok kevéssé vélték fontosnak a politikai szabadságjogokat. Nem bíztak sem kormányban, sem ellenzékben, sem a demokratikus intézményekben. Nem sokra becsülték az önmegvalósítást. Sőt: 50 ország polgárai közül ők hitték leginkább, hogy a kapitalizmusban is csak mások kárára lehet meggazdagodni. Legnagyobb társadalmi konfliktusként honfitársaink a vagyoni egyenlőtlenségeket jelölték meg, csökkentésüket pedig egyértelműen az államtól várták. Hiába gondoljuk magunkat a Nyugathoz tartozónak, a magyar gondolkodásmód sokkal közelebb áll az ortodox Bulgáriáéhoz, Ukrajnáéhoz vagy Oroszországéhoz, mint a visegrádi államokéhoz, nem is beszélve Nyugat-Európáról - hangzott a Tárki lehangoló konklúziója.
A válság a társadalmi konfliktusok erősödését, az amúgy sem szilárd demokratikus attitűdök további amortizációját hozta. A Marketing Centrum 2009. júliusi kutatása szerint a szabad választásokat a magyar felnőttek 55, a sajtó- és szólásszabadságot 53, a többpártrendszert és a vallásszabadságot mindössze 35 százaléka tartotta a demokrácia alapfeltételének. A legtöbben a rendet és közbiztonságot (68%), az emberi jogokat (65%), valamint az Alkotmánybíróságot és a kormánytól független bíróságokat (63, illetve 61%) tartották a legfontosabbnak.
A társadalmi konfliktusok percepciója a válság csúcsán, 2009 februárja és júliusa között sem változott. A legtöbben továbbra is a szegények és gazdagok, valamint a romák és nem romák közti ellentéteket tartották a leghevesebbnek. Sokan úgy érezték, hogy megnőtt a feszültség a munkaadók és munkavállalók, valamint a zsidók és nem zsidók között.
Korábban evidenciának számított, hogy a nyugati nagyvárosi lakossághoz hasonlóan a budapestiek az országos átlagnál nyitottabbak a különböző kisebbségekkel szemben. A sok évtizedes trend azonban a kutatások szerint tavaly őszre megfordult. Budapesten ekkor már valamennyi megkérdezett kisebbséggel (cigány, zsidó, arab, kínai, román, orosz) kapcsolatban nagyobbak voltak az előítéletek, mint országosan. A fővárosiak negyede (23%) teljesen elutasította őket, miközben a feltétel nélkül elfogadók aránya 6 százalékra csökkent. Az aktív intolerancia négyszeres többségbe került. Legmarkánsabban (átlag kétharmados arányban) a romákat utasították el. Legkevésbé ugyan a zsidókat, de egy éve a fővárosiak 40 százaléka nem fogadott volna el zsidó munkatársat, 38 százalék nem akart zsidó szomszédot, és erős többségük (59%) elképzelhetetlennek tartotta, hogy zsidó partnere legyen.
Mit hozott a kormányváltás?
Ha 2010. szeptemberi, a Magyarországon élő felnőtteket reprezentáló 1000 fős mintánk eredményeit szembesítjük a Marketing Centrum 2009-es kutatásával, akkor úgy tűnik: az új kormány hivatalba lépése óta érzékelhető egyfajta lehiggadás, a konfliktusattitűdökben azonban nem következett be egyértelmű trendforduló.
Csökkent a düh és a borúlátás. A társadalom úgy érzi, hogy túl van a válság nehezén. 2009-ben a válaszadók fele vélte úgy, hogy a következő évtizedben saját családja anyagi és az ország gazdasági helyzete romlani fog, és csak minden ötödik magyar számított javulásra. Most személyes jövőjében inkább bízik 44, az országéban pedig 34 százalék. 2009 nyarán még a magyarok 58 százaléka érezte magát és családját a rendszerváltás vesztesének, idén ősszel már csak 29. A magukat nyertesnek gondolók aránya mégsem nőtt: változatlanul 20 százalékon stagnál. Annyi történt, hogy a tavalyi vesztesek fele idén nem tudja, mit is gondoljon, így most már a felnőtt lakosság többsége (51%) nem tud vagy nem akar válaszolni erre a kérdésre. Úgy tűnik, a válság visszahúzódásával a rendszerváltás nem lett népszerűbb, elutasítottsága viszont jelentősen csökkent. Ellentmondásosan alakul a demokrácia megítélése is. Tavaly csupán a válaszadók harmada (34%), idén már 41 százaléka gondolja, hogy "a demokrácia minden más rendszernél jobb". Ezzel párhuzamosan 35-ről 26 százalékra csökkent az a vélemény, hogy "a hozzám hasonló embernek ez mindegy". Alig változott viszont azok aránya, akik szerint "néhány esetben a diktatúra jobb, mint a demokrácia" (2009: 23%, 2010: 21%). Azaz: a demokrácia mellett érvelők száma nőtt, de továbbra is kisebbségben van. A szkeptikusok aránya csökkent, a diktatúrát kedvezőbben megítélőké viszont nem.
A magyarok továbbra sem szeretik a demokráciát működtető pártokat és a politikusokat. Ha megkérdezték tőlük, hogy miért nem mennek jól a dolgok, 2009-ben és 2010-ben is a politikát hibáztatták. Leginkább azzal értettek egyet, hogy "a politikusok csak a saját hasznukat nézik, nem az országét", illetve, hogy "sosem tudnak megegyezni egymással a pártok".
A kisebbségekkel szembeni averzióink mérséklődtek ugyan, de továbbra is nagyon erősek. A cigány szomszédok elfogadottsága a 2009-es 49-ről idén 61 százalékra nőtt, a zsidóké alig változott (2009: 70%, 2010: 73%). Az "idegen" származásúakat idén átlagosan 8 százalékkal jobban elfogadnánk munkatársnak, mint tavaly. Ugyanakkor az elmúlt években mintha megszilárdult volna egy archaikus, fajgyalázási félelmektől vezérelt, szexuális tabu. Továbbra is csupán a felnőttek kevesebb mint harmada tartja elképzelhetőnek, hogy partneri kapcsolata legyen valamilyen "idegennel" (lásd a táblázatokat ).
Új tekintélyelvűség
Idei kutatásunk másik fő célja a tekintélyelvűség új alakzatainak felderítése volt. Korábbi vizsgálatok ugyanis kimutatták: ha egyszerre jellemző a magas előítéletesség és idegenellenesség, a gyenge demokratikus elkötelezettség, valamint a múlt iránt érzett fokozódó nosztalgia, akkor társadalmi szinten a tudomány által tekintélyelvűségnek nevezett attitűdcsoport erősödéséről beszélhetünk. A múlt század húszas éveiben Németországban kezdett, majd a háború után Amerikában folytatott kutatások szerint a gyors társadalmi átalakulásokat, gazdasági válságokat jellemző bizonytalanság tömeges identitáskrízishez vezethet. Megváltozik a polgárok államhatalommal, politikai intézményekkel és kisebbségekkel szembeni viszonya. A demokráciákra jellemző individualizmus ijesztővé válik, az egyéni autonómia vonzereje csökken. Helyükbe a kiszolgáltatottság és elhagyatottság érzete lép, és ezzel párhuzamosan megnő a tekintély iránti vágy. Az összehasonlító vizsgálatok azért is tűnnek kézenfekvőnek, mert az autokraták által csodált vagy éppen megvetett csoportok egy része az eltelt évtizedek dacára alig változott.
Ezer főt öt kérdéscsoporttal szembesítettünk, és a válaszokat (lásd keretes írásunkat) komplexen értékelve vizsgáltuk, hogy a minta milyen jellegzetes csoportokra oszlik. Elemzésünk azt mutatta, hogy ma a magyar társadalom öt nemzeti-ideológiai szekértáborba tagozódik.
Legnépesebb a "nemzeties szocialisták" tábora (30%). Az egyenlőséget elfogadják, és mereven ellenzik az egyes kisebbségi csoportok kirekesztését. Markánsan hiányzik belőlük a romantika, a magánélet örömei alig érdeklik őket. Viszont ők tartják legtöbbre a munkát és a tanulást, és ők érdeklődnek leginkább a közélet iránt. Jellemző rájuk a spontán nemzeti érzés: elsősorban ünnepek alkalmával és külföldön tartják fontosnak, hogy magyarok. Kissé etnocentrikusak, de nem gondolják, hogy a többi nép sokkal rosszabb lenne. Lényegében minden nemzeti szimbólumot fontosnak tartanak.
A második legnagyobb tábort a "radikális nacionalisták" képezik (27%). Hűvös, de nem elutasító távolságtartással gondolnak a munkára és a tanulásra, nem vetik meg a szórakozást és a sportolást. Az egyenlőség minden megnyilvánulási formájával konzekvensen elutasítók: az embereket és a csoportokat egyaránt alacsonyabb és magasabb rendűekre osztják, és e megközelítésbe belefér az erőszakos elnyomás és érvényesülés helyeslése is. Az ide tartozók nagyon szeretnek magyarnak lenni: náluk a nosztalgikus nemzeti jelképek (a turul, az árpádsávos zászló, a Szent Korona) aratták a legnagyobb sikert. Mereven elutasítják a keveredést, minden kisebbséget elköltöztetnének, minden magyart hazahoznának. Az ide tartozók gyakran romantikus, zárt gondolkodású, magányos és szorongó emberek, akiknek a radikális nemzeti identitás ad menedéket. Sok köztük a dogmatikus, és messze ők tisztelik leginkább a tekintélyt. A legtöbben egyetértenek olyan állításokkal, hogy "az ember önmagában gyámoltalan és nyomorult lény", illetve, hogy "meg kell bízni a vezetőkben, ha el akarunk igazodni a világban". Életszínvonaluk viszonylag alacsony: egy fokkal szegényebbek az e tekintetben a középmezőnyhöz tartozó nemzeties szocialistáknál.
Az "új szociáldemokraták" a minta negyedét (24%) adják. A munka és a tanulás körükben sem túl népszerű. Ez tulajdonképpen logikus: 54 éves átlagéletkorával ez a csoport a legidősebb, ráadásul igen sok köztük (46%) az alacsony iskolai végzettségű. Fontos viszont az emberek közötti egyenlőség ideálja, amely a csoportok egyenlőtlenségének ellenzésével társul. A nemzeti érzés spontán megnyilvánulása mellett kifejezetten elutasítják az etnocentrikus magatartást, és nem éreznek különösebb respektust a jelenlegi hivatalos nemzeti szimbólumok versenytársai iránt. Nem ők utaznak a Nagy-Magyarország-matricával kidekorált autókban, nem gyülekeznek árpádsávos zászlók alatt, nem tartják magukat a turul késői leszármazottjának. Pedig lenne okuk elégedetlenségre bőven, hiszen az összes csoport közül ők a legszegényebbek.
A "konzervatív hedonisták"(16%) önmagukon kívül semmivel sem törődnek. Nem büszkék semmire, nem éreznek nosztalgiát semmi iránt, nem érdekli őket sem nemzet, sem tekintély. Elitisták, akik azt sem szeretik, ha mások hozzájuk hasonlóvá akarnak válni. Ennek megfelelően ki nem állhatják az egyenlőséget, főként annak egyének közötti megnyilvánulását, de a csoportok egyenlőtlenségének gondolata kissé megviseli őket. Ők a legfiatalabbak, átlagos életkoruk 40 év, vagyoni állapotukat tekintve pedig a gazdagabbak közé tartoznak.
Végül legkevesebben (3%) az általunk "romantikus magányosoknak" nevezettek vannak. Ők a legtehetősebbek, mégis, mintha légüres térben lebegnének. Nem érdekli őket sem a nemzeti büszkeség, sem a magyarság. A magánélet örömeit (sport, szórakozás, játékok) lagymatagon szemlélik, de a tanulás vagy a munka sem hozza lázba őket. Mintha a nagyság ideálját kergetnék, örömtelenül, valamilyen eligazító tekintélyt keresve.
Az 1940-es évek kaliforniai vizsgálatai nyomán tudjuk, hogy a család merev szerkezete és főleg az apai tekintély megfellebbezhetetlensége meghatározó szerepet tölt be a tekintélyelvűség kialakulásában. Ezért mi is megkértük a válaszadókat, hogy jellemezzék gyermekkorukat és a családi légkört. A pozitív tapasztalatok gyakoriságában nem volt különbség az egyes szekértáborok között. A negatív, tekintélyelvű nevelésre utaló mutató azonban már szignifikáns összefüggéseket tárt fel. A nemzetközi tapasztalatokkal összhangban leginkább a radikális nacionalisták gyermekkora bizonyult ridegnek, bővelkedett büntetésekben, elutasításban és unalomban. Meglepő ugyanakkor, hogy a magyar konzervatív hedonisták közül milyen sokan számoltak be negatív családi emlékekről. Mintha örömkeresésükkel próbálnák kompenzálni gyermekkoruk sérelmeit. A ridegség, fegyelmezés, büntetés emlékeitől legkevésbé a nemzeties szocialisták szenvedtek.
Következtetések
Azt már korábban is tudtuk, hogy a magyar társadalom különösen érzékenyen reagál a bizonytalanságra és a krízisekre. Korántsem véletlen, hogy a rendszerváltást követő évtizedben a folyamatosan emelkedő intolerancia éppen a Bokros-csomag idején tetőzött: 1995-ben a befogadók aránya 5 százalékra csökkent, míg az idegengyűlölőké 40 százalékra nőtt. Ezt követően a tendencia néhány évre ugyan megfordulni látszott, a demokratikus normák adaptálása azonban alacsony szinten rekedt. A latens demokratikus értékválság miatti instabil alapokat rengette meg a 2000-es évek végének politikai és gazdasági krízise, amely egyébként inkompatibilis értékek és normák furcsa egyvelegét hozta létre. A válság elől a magyarok több mint negyede (27%) a gyűlölködő, etnocentrikus nosztalgiával jellemezhető radikális nacionalizmusba menekülve talált menedéket. Az egyenlőség gondolatát hasonlóan elutasítja a tőlük szinte minden másban különböző kevés romantikus (3%), valamint a 16 százaléknyi konzervatív hedonista, akik az élménytársadalom mintái szerint keresnek individuális túlélési stratégiákat. Az utóbbi két csoport gondolkodása különösen ellentmondásos. Elvetik az emberek egyenlőségét, de közben nem kedvelik a csoportok közti egyenlőtlenséget sem. Hasonlóan ambivalens a másik két csoport, a nemzeties szocialistaként és az új szociáldemokrataként aposztrofálhatók viszonya. Szűk többségként (együtt 54%) mindkét csoport erősen kollektivista. Kívánatosnak tartják az egyenlőség ideájának érvényesülését, és elutasítják a különböző csoportok kirekesztését. Ugyanakkor az előbbi szívesen nosztalgiázik és nemzeties elkötelezettségű, míg az utóbbinak mindez semmit sem jelent.
Itt tartunk ma, a kutatás kezdetén. Nem feladatunk, hogy a jövőről prófétáljunk. Annyit azonban mondhatunk: ha e mostani pillanatfelvétel egyes tekintélyelvű mintázatairól a harmincas évek társadalma látszik megelevenedni, akkor a hiba nem a készülékben van.
Tekintélyelvűség: kérdések, válaszokA vizsgálat során öt különböző kérdéscsoportra kértünk válaszokat. 1. Néhány állítással az egyének és csoportok közötti egyenlőtlenség (pl. "vannak olyanok, akik alacsonyabb rendűek, mint mások", "az előrejutáshoz néha másokat el kell nyomni") és az egyenlőség (pl. "jó lenne, ha az emberek egyenlők lennének", "senki sem uralkodhat a társadalomban") híveit választottuk el. A külföldi tapasztalatok alapján azt vártuk, hogy lesznek, akik mindig az egyenlőséget, míg mások mindig az egyenlőtlenséget pártolják. Ehelyett mi három markánsan eltérő gondolkodásmóddal találkoztunk. Az egyik (54%) egyéni és csoportos szinten is ellenezte, a másik (27%) pedig támogatta a diszkriminációt. A harmadik (19%) viszont egyszerre figyeli rossz szemmel az emberek egyenlőségét és a csoportok egyenlőtlenségét. 2. Itt a gondolkodás merevségét, a világra vonatkozó nézetek zártságát vizsgáltuk. Ismét három nézettípust tudtunk elkülöníteni. A "romantikusok" Nietzsche nyomán a nagyságot részesítik előnyben a boldogsággal szemben. Ők vallják, hogy "aki nem hisz valami nagy ügyben, jobb, ha nem is él", és szerintük "jobb egy halott hősnek lenni, mint egy élő gyávának". A "meg nem alkuvók" a politikai alkukat legtöbbször árulásként értelmezik, és szerintük valaki vagy az igazság oldalán áll, vagy nem, mert a sokféle világnézet közül csak egy lehet igaz. Végül a "szorongók", akik azt tapasztalták, hogy "a világ, melyben élünk, nagyon magányos hely". Nem hisznek az egyénben, és bár erősen bizalomhiányosak, hajlamosak követni egy határozott vezetőt. 3. Ezután a nemzeti hovatartozás intenzitását kutattuk. A válaszadók 20 magyarságélménnyel kapcsolatos állítást osztályozhattak 1 és 5 között aszerint, hogy mennyire értettek azokkal egyet. A legsikeresebb állítás ("magyarnak érzem magam") az ötös skálán 4,8-es átlagot kapott. A legkisebb egyetértéssel (2,9-es átlagot) egy kirekesztő állítás ("a magyaroknak nem szabadna keveredniük másokkal") találkozott. A válaszok alapján végül háromféle viszonyulást különíthettünk el. Az első a könnyed nemzeti azonosulás, melyben a pozitív érzelem és a hovatartozás magától értetődősége dominál. A második etnocentrikus: bármi, ami magyar, automatikusan jobb a nem magyarnál. A harmadik típusból hiányoznak a gondolati elemek, ám annál intenzívebb az érzelmek és a nemzeti büszkeség szerepe. 4. Tizenkét nemzeti jelképről kérdeztük, hogy mennyire jellemzik a magyarságot. A zászló, a címer és a Himnusz volt a piacvezető (4,7-4,8-es átlag), de magas osztályzatot kapott a Szent Korona (4,5) és a Szózat (4,6) is. A tipikus választások végül háromféleképpen alakultak. Az elsőbe nosztalgikus szimbólumok, a turul, az árpádsávos zászló, a Szent Korona és a Nagy-Magyarország-térkép tartoztak. A másodikba került a vérszerződés mellett az 1989-es Alkotmány és az 1849-es függetlenségi nyilatkozat. A harmadik kategória a jelenleg használatos jelképeket (Himnusz, címer, nemzeti trikolór) preferálta. 5. Végül felmértük, hogy a megkérdezettek mit tartanak fontosnak az életben. Itt két jellegzetes válaszalakzat vált el egymástól. Az egyiket a privát örömök (pl. sport, játékok, szórakozás), a másikat zömmel a közre is ható tevékenységek (pl. tanulás, munka, politika) jellemezték. |
(Az elemzés következő része nemzeti sikereink, kudarcaink és tragédiáink megítélését, valamint a szélsőjobboldal jellemzőit vizsgálja.)
