Merni vagy meghalni

Az utóbbi években felgyorsult a magyarok külföldre áramlása, és ez még csak a kezdet, a felmérések szerint rengetegen tervezik, hogy hosszabb-rövidebb időre vagy akár örökre elhagyják az országot. Vajon a nemzetközi mobilitási trendekhez való felzárkózás, vagy inkább a fejvesztett menekülés szándéka áll a jelenség hátterében?

"Én inkább vagyok itt egy senki, mint otthon egy valaki" - mondja a harmincas évei elején járó Péter, aki tavaly augusztusig egy számítástechnikai cég marketingosztályát vezette Budapesten. Elmondása szerint besokallt az itthoni dolgoktól; fogta magát, felmondott, és kiköltözött Londonba, ahol első körben pizzafutárként, majd pultosként dolgozott. "Jó itt, sok haverom van, s noha hiányoznak a szüleim és az otthoni barátok, semmi kedvem hazamenni a nyomiba. Arról nem is beszélve, hogy végre nem kell azon aggódnom, vajon visszamenőleg elveszik-e a juttatásaimat, kapok-e a hónap végén fizetést, becsődöl-e a cég, ahol dolgozom. Untam, hogy nem lehet bekapcsolni a tévét vagy kinyitni egy újságot, mert csak a szar ömlik belőle." Péternek az utóbbi nyolc évben (leszámítva a londoni bárt, ahol jelenleg dolgozik) hét munkahelye volt, ebből három ment tönkre úgy, hogy nem fizették ki az alkalmazottakat - az inflációt nem számítva nagyjából négymillió forinttal tartoznak neki, de már letett róla, hogy valaha is megkapja a fizetését. Azért döntött a kiutazás mellett, mert már nem érezte biztonságban magát: "Mikor minden reggel úgy mész be dolgozni, hogy útközben végig azon görcsölsz, vajon nyitva találod-e az irodát, az nagyon szar érzés, senkinek se kívánom. Úgy meg nem lehet normálisan dolgozni, hogy diónyira zsugorodott gyomorral jársz-kelsz, és azon parázol, vajon elég hangosan nevettél-e a főnök szar viccén az ebédnél. Itt pultosként, de még futárként is biztosabb és kellemesebb az ember munkája, élete, mindene, mint Magyarországon mondjuk marketingigazgatóként. Kurva szomorú, de ez van."

A Tárki Társadalomkutatási Intézet márciusi felmérése szerint minden ötödik magyar felnőtt tervezi, hogy külföldön vállal munkát, vagy akár véglegesen kivándorol. A kutatásból kiderül: 2010 óta másfélszeresére nőtt a külföldi munkavállalást vagy kivándorlást tervezők aránya - ezzel rekordot döntött az elvándorlást komolyan fontolgatók száma, hisz arányuk az elmúlt húsz évben sosem volt ilyen magas.

Megugró arányok

Leginkább a fiatal felnőttek érintettek a kérdésben: minden második 18-29 éves tervezi, hogy hosszabb-rövidebb időre elhagyja az országot. A helyzet komolyságát mutatja, hogy még a Jobbik szavazóinak egyharmada is azt fontolgatja, hogy külföldön próbál szerencsét - a jelek szerint mit sem számít a politikai irányultság, "csak" a társadalmi-gazdasági helyzet, márpedig a szélsőséges párt szavazói bázisa a fiatal és kvalifikált, tehát migrációra igen hajlamos rétegből kerül ki. Persze a tervezés maga nem jelenti azt, hogy az illető valóban elhagyja majd az országot, de a fontolgatók arányának ilyen látványos növekedése az általunk megkérdezett demográfusok és szociológusok egybehangzó véleménye szerint egyértelműen komoly társadalmi, gazdasági és szociálpszichológiai változásokat sejtet.

Képünk csak illusztráció!

Fotó: MTI - Koszticsák Szilárd

Pedig a magyaroknak sokáig eszük ágában sem volt külföldre mászkálni: hiába csatlakoztunk az unióhoz 2004-ben, és nyitotta meg mind több ország a munkapiacát az új tagállamok polgárai előtt, a magyarok és a csehek - szemben például a tömegesen nyugatra áramló lengyelekkel, a balti országok lakóival vagy a később csatlakozó bolgárokkal és románokkal - csak lassan növekvő és viszonylag kis számban látták a dolce vita lehetőségét a nyugati munkavállalásban. Ennek oka többek szerint abban kereshető, hogy Magyarországon a különböző jóléti és szociális ellátórendszerek biztosabbak voltak, mint például a lengyeleknél, akik már a 90-es évek közepén megindultak Nyugat felé. Emellett náluk alapvetően pozitív kép társult a külföldi munkavállaláshoz, míg hazánkban inkább afféle cselédmunkaként (volt) szokás a külhoni munkalehetőségekre tekinteni.

Változás valamikor 2007-2008 tájékán, a megszorítások, majd a válság hatására következett be: ekkor kezdtek nagyobb számban magyar munkavállalók szerencsét próbálni elsősorban Németországban, Ausztriában és Nagy-Britanniában, de sokan mentek Írországba, Hollandiába, Svédországba és Spanyolországba is. Hogy pontosan mennyien, azt az elvándorlás mérésének technikai nehézségei miatt nem lehet tudni (erről lásd keretes írásunkat), arról nem is beszélve, hogy sokan visszajönnek, majd újra kimennek, illetve a külföldi országok közt is vándorolnak. Az igazi elvándorlási düh az utóbbi két-három évben tört ki. Hárs Ágnes közgazdász, migrációkutató szerint ebben az időszakban - egyre gyorsuló ütemben - talán másfélszeresére is növekedett az elvándorlók száma. Ebben a hazai jövedelmi viszonyok, a gazdasági nehézségek és az ezeket súlyosbító hiteltartozások mellett a bizonytalan jövőképnek, az általánosan jellemző kiszámíthatatlanságnak és perspektívátlanságnak van komoly szerepe. Nem véletlen, hogy elsősorban a 25-45 éves, szakmával rendelkező, a munkaerőpiacra már belépett vagy most belépő réteg dönt az elvándorlás mellett. A hirtelen megugrott arányhoz a szakértő szerint az is hozzájárul, hogy az utóbbi időszakban erősen megnyesték a szociális ellátás, a gyes, a gyed és a különféle jóléti szolgáltatások rendszereit, ami erősen hat többek közt a gyerekvállalást fontolgató korosztályra.

A tőke, az alap

Miután a migráció cirkuláris folyamat, nem csupán azt lehetetlen megmondani, hány magyarországi születésű ember él jelenleg külföldön, hanem azt sem lehet megjósolni, hogy akik mostanában kimennek, vajon mennyi ideig maradnak kint. A külföldön munkát vállaló magyar az ottani munkaerőpiac hézagait töltheti be, így az esetek túlnyomó többségében a képzettségénél alacsonyabb kvalifikációt igénylő, tehát egyértelmű státuszvesztéssel járó munkát kap. Idővel persze feljebb léphet a ranglétrán, vagy ha már sikerült valamelyest beilleszkednie és helyi kapcsolatokra szert tennie, találhat jobb állást, de sokan vannak, akik rosszul viselik a sikertelenségként megélt státuszvesztést, és pár hónapon belül hazajönnek. Másokat a gyökértelenség és az elmagányosodás érzése vesz rá arra, hogy bár kint jobban keresnek, egy-két év után mégis hazajöjjenek. 'k jobb esetben megtalálják itthon a helyüket, rosszabb esetben a sehová sem tartozás érzésétől hajtva megint kimennek valahova.

Hárs szerint azoknál a legvalószínűbb a hosszú távú, akár életre szóló külföldi letelepedés, akik eleve ott kezdték a karrierjüket, így nem érzik úgy, hogy rosszabb munkát végeznek, mint itthon tették. De még nekik sem megy feltétlenül könnyen a beilleszkedés. Melinda hat éve él Párizsban, a Corvinus Egyetemen diplomázott, majd kiment egy posztgraduális képzésre, és pont úgy csinált, ahogy a filmekben szoktak: beleszeretett egy francia fiúba, beköltöztek egy Szajna-parti lakásba, és azóta is boldogan élnek, nemrég született meg a kislányuk. "A neheze a kinti munkavállalással kezdődött - meséli -, friss diplomás pályakezdőként nem volt könnyű dolgom. A bankban nagyon nehéz volt a beilleszkedés, a kollégáim kimondottan utálatosak voltak velem az elején, ráadásul kezdetben be kellett érnem egy nem túl érdekes feladatkörrel, amiből később szerencsére sikerült kinőni, s ott dolgozom azóta is. Sokszor megfordult a fejemben, hogy inkább hazajövök, aztán valahogy mindig egyre könnyebb és jobb lett, itthonról pedig egyre sötétebb hírek érkeztek, ha a napilapokat olvastam." Melinda előbb-utóbb szeretne hazajönni, de egyelőre nem sok esélyt lát rá. "Bár a családom és a barátaim nagyon hiányoznak, ami igazán visszatart, az a mai Magyarországon uralkodó kiszámíthatatlanság. Kint az ember tudja, mihez tartsa magát, a rendszer korrekt és kiszámítható. Egyelőre a lelki békémet egy szinte kétlaki életmódban találtam meg, rengeteget járok haza, amikor csak tudok, Magyarországon tartózkodom."

Melindán kívül 13, hosszabb ideje külföldön tartózkodó ismerősömet, barátomat kérdeztem meg az utóbbi napokban, hogy tervez-e hazajönni. A világ különböző pontjain igen különböző életet élő, 25 és 38 év közti fiatalok meglepően hasonló válaszokat adtak: két kivétellel mindnyájan szeretnének itthon élni és dolgozni, de a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság, a karrierlehetőségek hiánya és a nem túl rózsás közhangulat okán a közeljövőben nem látnak rá esélyt. "A közhangulat az egyéni döntéseknél egy nagyon komoly faktor: ez nagyon változik most, és nem jó irányba" - vélekedik Dessewffy Tibor szociálpszichológus, aki szerint nem meglepő, hogy most hirtelen megugrott a külföldre költözők száma: "2010-re felépült egy olyan pszichózis, hogy 'ha elüldözzük a szörnyű kommunistákat, minden gond elszáll'. Ha az ember nem Matolcsy Györgyből van gyúrva, akkor látja, hogy semmi nem lett jobb - sokak számára elmúlt az a remény, ami évekig bennük élt, és már csak a külföldi munkavállalásban látnak lehetőséget egy jobb életre. A politikában mindig az kerül előnybe, akihez a remény képzete csatolható: jelenleg van egy olyan vákuum, hogy egyszerűen nincs olyan politikai szereplő, akinek el lehet hinni, hogy érdemi, a jövőt hitelesen alakító politikát fog csinálni. Ha lesz olyan, aki reményt tud ébreszteni, akkor meg fog állni ez a kiáramlás."

Hív a haza

Hárs Ágneshez hasonlóan Dessewffy is úgy véli, önmagában az, hogy kint jobban lehet keresni, nem elég motiváció az elvándorláshoz. "Kell hoznod egy döntést, és abban a bérkülönbség csak az egyik faktor, ami ráadásul állandó: ott, ahol most háromszor annyit kaphatsz ugyanazért a munkáért, mint itt, mindig is háromszor annyit kaphattál. Az számít, hogy milyennek látod a kilátásaidat, milyen a vállalkozó kedved, milyen elvárásaid vannak - ezek alapján mérlegeled, hogy mi az, ami visszahúz, és mi az, ami oda vonz. Ez egy nagyon dinamikus játék, amiben a pszichológiának legalább akkora szerepe van, mint a gazdasági faktoroknak." Emellett az is lendít a külföldre vándorlási hajlandóságon, hogy már lényegében mindenkinek van kint barátja, rokona, így biztosan kaphat segítséget, tanácsot és főleg társaságot, ha kiköltözik valahova. Persze alapvetően lelkialkat kérdése, hogy ki és hogyan költözik ki külföldre: nagyon nem mindegy, hogy a kinti lehetőségek vonzzák, vagy menekül itthonról. Mindemellett a migrációra való hajlandóságot olyan prózai dolgok is befolyásolják, mint az alaptőke, hisz a kiutazás, a kinti szállás, közlekedés stb. költségei nem elhanyagolhatók: a legrosszabb körülmények között élő, iskolázatlan, nyelveket nem beszélő, leginkább rászoruló rétegnek esélye sincs a kijutásra.

A szakemberek szerint amúgy egyáltalán nem baj, ha javul a magyarok alapvetően gyenge vállalkozó kedve, ha ki merik próbálni magukat a megszokott környezetüktől merőben eltérő közegben, ha világot látnak, és új tapasztalatokkal gazdagodnak. A baj inkább ott kezdődik, ha pár év kint tartózkodás után nem jönnek vissza - ha a fiatal, jól képzett réteg kint ragad, annak beláthatatlan következményei lehetnek mind a szociális befizetésekre és ebből adódóan az ellátórendszerek állapotára, mind a magyar szellemi életre, mind az ország egészére nézve. "Szuper az élet Berlinben, mert tökéletes város. Nagyon nyugis, nagyon zöld, istenien lehet biciklizni, megfizethető a lakás és a kaja, és nagyon pezsgő a kulturális élet. A legnagyobb különbség Magyarországhoz képest a stresszmentesség - mondja Luca, aki négy és fél éve él kinn, és épp most adta le a doktori disszertációját a Humboldt Egyetemen. - A különbségek könyvtárnyiak: tolerancia, működő demokrácia, szolidáris társadalom, általánosságban kevesebb az agresszió és több a megfontoltan, értelmesen, felelősségteljesen gondolkodó ember, de valahogy a társadalmi elvárás is ez." Ő mégis - bár nagyon jól érzi magát Berlinben - előbb-utóbb szeretne hazajönni, mert Budapest az igazi otthona, és a gyökértelenséget, a sehová sem tartozást egyre nehezebben viseli. Arról nem is beszélve, hogy hiányoznak neki a rokonok és a barátok. "Közben persze nem tudom, hogy lesz-e munkám (szociológusként), és néha őszintén rettegek, hogy túlzottan megszoktam a sok jót, és már nem fogom tudni Budapesten otthon érezni magamat. Ja, meg azt is gondolom, hogy nem várhatok arra ölbe tett kézzel, hogy megváltozzon otthon a politikai meg gazdasági helyzet olyan módon, ahogy az nekem kedvez, miközben én istenien mulatok Nyugaton. Ehhez haza kell jönnöm, és nem nyafognom, hanem valamit tennem a dologért. Mondjuk, normálisan élni itt, ha mást nem is nagyon tudok."

A mérhetőség határai

Nagy az izgalom a külföldre vándorlás jelensége körül: míg korábban a kutyát nem érdekelte, hogy hányan és hova költöztek ki, az utóbbi egy-két évben oly gyorsan emelkedik az elvándorlók aránya, hogy - Hárs Ágnes megfogalmazása szerint - valóságos száméhség alakult ki. Ettől azonban a migrációs adatok nem lettek kevésbé bizonytalanok, mint korábban, főleg, hogy az elvándorlás hasonlóan működik, mint a feketegazdaság: nem jelentik be, és sok a rejtőzködő.

Inkább csak a folyamatokat lehet látni, de pár dologból azért lehet következtetni a konkrét számokra is. A népszámlálások közti elmozdulást lehet például mérni, de az inkább egy nagytotált mutat, tízéves eltérést, nem a konkrét, rövid távú elvándorlást. Valamivel hatékonyabb a tükörstatisztikák, tehát a befogadó országok munkavállalási statisztikáinak nyomon követése. Ezzel az eljárással csupán az a baj, hogy a diákok, a feketemunkások és a nem regisztrált egyének (például a szüleikkel kiköltöző gyerekek) nem kerülnek bele, arról nem is beszélve, hogy több forrásból kell összebányászni a számokat, miközben olyan fontos országok, mint például Nagy-Britannia és Franciaország, nem teszik közzé a friss adataikat az Eurostat-statisztikában. A harmadik lehetőség a társadalombiztosítási rendszer adatainak lekérése: sokan bejelentik itthon, hogy elvándorolnak, mert számos uniós országban csak az EU szabályainak megfelelően regisztrált tb-vel lehet munkát vállalni.

A homály ellenére több szakértő is egyetért abban, hogy jelenleg nagyjából 150 ezer magyar állampolgár él külföldön, ebből mintegy negyvenezer Németországban. A német jelenség azért is fontos, mert amikor az ország tavaly megnyitotta a munkaerőpiacát az új tagállamok előtt, leggyorsabb ütemben a magyar munkavállalók aránya nőtt meg. Hasonló a helyzet az osztrák munkaerőpiacon.

A jelek szerint most Magyarországon a legerősebb a késztetés a külföldi munkavállalásra, ugyanakkor a magyarok a többi kelet-európai ország polgáraihoz képest még mindig igen kis arányban dolgoznak külföldön.