Minden gyerekre jut egy rendőr

  • Szlavkovits Rita
  • 2013. május 4.

Belpol

Karhatalommal vinnék Kati hat gyermekét, mert nincs megfelelő lakhelyük. Baráti szívességből, átmenetileg egy üzlethelyiségben laktak. Amikor az asszony albérletet keresett, a kamasz fiúkra bízta a kicsik felügyeletét. Egy ilyen alkalommal toppant be hozzájuk a gyermekjóléti szolgálat szakembere.

Minden gyerekre jut egy rendőr – ezt mondta a gyámos hölgy – idézte fel Kati. Ekkor sötétült el előttem a világ. Biztos mondtam olyat, amit nem kellett volna, nem is emlékszem mindenre. Nem engedtem, hogy összecsomagolják őket, akkor hívtak még két rendőrautót. Ha nem avatkozik közbe Evelina, állami gondozásba vették volna mind a hat kisgyerekem. Belepusztultam volna. (Mivel a sokgyermekes anya kiszolgáltatottnak érzi magát, tart a gyámhivataltól, történetünkben a neveket megváltoztattuk. – Sz. R.)

Ülünk Evelina másfél szobás, takaros lakásában, ő is egyedül nevel két gyermeket, egyikük fogyatékos, fekszik a franciaágyon. A rendőrök elől menekítette a szomszéd hat gyerekét. Evelina nyilatkozatot írt alá, hogy befogadja a családot. Mától tízen élnek ebben a lakásban, igaz csak szerdáig, addig kell Katiéknak albérletet találniuk, fedelet a fejük fölé, hogy anyjukkal maradhassanak a gyermekek.

Arra jöttem haza, hogy hangosan üvöltöznek a szomszédos épületnél, láttam a ház előtt a rendőrautókat, rohantam megnézni, mi történik – meséli Evelina. – Berohantam az üzlethelyiségbe, ahol most laknak, láttam, hogy ott áll egy civil és egy egyenruhás rendőr meg a gyámügyisek. A két kicsi kapaszkodott Katiba, üvöltöttek, a kamasz fiúk is magukból kifordulva kiabáltak, nem engedték, hogy elszakítsák őket egymástól. A 13 éves leány ugrott a nyakamba és kért sírva, hogy ne engedjem el őket, csináljak valamit. Hát mit tehettem volna? Még mindig borzongok, ha visszagondolok a történtekre – rázkódik össze Evelina. – Próbáltam higgadt maradni, eleinte velem is nagyon lekezelően bántak, de végül a gyámügyis hölgy átjött velem a lakásomba, látta, hogy tiszta, rendes az otthonom, és észrevette az én sérült Szintiámat is. Akkor hangnemet váltott. Azért mert cigány vagyok, még lehetek normális, nem? – tárja szét a karját Evelina. – Nézzen körül maga is nyugodtan!
Aláírtam a nyilatkozatot, elleszünk, igaz, szűkösen – mosolyog, és megigazítja a takarót az egészből szemmel láthatóan semmit nem értő 7 éves Szintián.

Ez a lakástalanság, ez a mi kálváriánk – szólalt meg Kati. Az eddig jobbára csendesen sírdogáló asszony nehezen fog bele a történetbe. – 2006-ban halt meg édesanyám, addig nála laktunk, akkoriban még csak öten. Be voltunk jelentve, nem volt semmi baj. Mivel nyolcan vagyunk mi is testvérek, nyolcfelé ment a lakás ára, a rám eső részből arra futotta, hogy fél évre kifizessek egy albérletet. Amikor ez a pénz elfogyott, még akkor sem volt baj, fizettünk rendszeresen. Nem sokkal később elhagyott a párom, ott maradtam egyedül az akkorra már 8 gyermekemmel. Anyaotthonba kerültem, ott volt bejelentett lakcímem, a fiúk abban a kerületben kezdtek el iskolába járni. Az anyaotthonból másfél év után el kellett jönnünk, de volt is hova, a volt élettársam ismerőse kiadta nekünk a lakását albérletbe. Rendben is mentek volna a dolgok. Főállású anya vagyok, a családi pótlékból fizettük a bérleti díjat, a rezsit, és abból éltünk, amit a gyerekek apja adott. Rendes ember, minden hónapban kaptunk 40-50 ezer forintot, kijöttünk belőle. Ez az albérlet is ott volt az anyaotthon közelében, ahol be voltunk jelentve. A bajok akkor kezdődtek, amikor a fejünk fölül eladták a lakást, ennek fél éve. Akkor idejöttünk ebbe a kerületbe, de nem találok rendes albérletet. Ki ad ki lakást egy hatgyerekes cigány családnak? Egyébként is két-három havi kauciót kérnek, nem tudnám most letenni az asztalra. A két nagy gyerekem már kirepült, önállóak, így hat poronty feje fölé kellene fedél. A nagyobbik lányom most ballag a középiskolában, öt kiskorú maradt, persze még a nagylány, Vivien is velünk lakik. Ez az albérletkeresés tehette be a kaput, nem tudom. Az igaz, hogy a két kamasz fiammal gondok vannak folyamatosan, de nem isznak, nem kábítóznak. Az iskolában azt mondták, hogy agresszívek, mert nem tudják kipihenni magukat a reggeli utazgatás miatt (reggelente 40 perc). Igen ám, de ebbe a kerületbe, ahol most „lakunk”, nem veszik fel őket, hiszen nem vagyunk bejelentve. Ebből az ördögi körből nem tudok kitörni. A fiúkkal az a gond, hogy időnként nem mentek be az iskolába. Ezért már 30 ezer forint családi pótlékot elvettek januárban azzal, hogy ha 3 hónapig nem fordul elő újabb hiányzás, akkor visszakapjuk. De ha iskolába mennek, ki vigyáz a gyerekekre, amíg én albérletet keresek? Vigyem magammal mind? A fiúkat vették védelem alá a gyermekjólétisek az iskola bejelentésére, rendszeresen jött a szolgálat munkatársa, mindig rendben voltak a dolgok. Most akkor jött, amikor nem voltam itthon, éppen albérletet néztem. Mondta a fiam, amikor hazaértem, hogy itt járt a szolgálat munkatársa. Éppen leültem, kinézek az ablakon, látom, hogy megint jön, ezúttal nem egyedül. Bejöttek és közölték, hogy viszik a gyerekeket, hónuk alatt a végzés. Miért nem azokkal foglalkoznak, akik isznak, randalíroznak, drogoznak? – fakad ki zokogva ismét Kati. Én soha nem verem őket, nézze meg, milyen aranyosak, tiszták, az alkoholt is utálom. Soha nem lesz lakásom, családi pótlékra nem adnak kölcsönt. Ha dolgozhatnék, bármit elvállalnék, de még itt vannak a kicsik. Hiába adtam be pályázatokat az önkormányzathoz, hogy kaphassunk szociális bérlakást, mindig elutasítottak, csak az albérlet marad, de ott nem engednek bejelentkezni, ha egyáltalán szóba állnak velem. Nem tudom, mi lesz, kilátástalannak érzem az egészet.

Bízni kell – mondja a nagycsaládot befogadó Evelina, miközben nem engedi el egy pillanatra sem Szintia kezét. – Látod, rajtunk is segítettek. A most 7 éves kislány kétszer élte túl a bölcsőhalált, halmozottan sérült. A fejlődéséhez szükséges terápiák költségesek, de élni akarunk. Ki sem tudtunk mozdulni a lakásból, mert nem volt tolókocsink. Most a kupakos akcióknak köszönhetően kaptunk egy gurulós fotelt. De ez már egy másik történet. Az emberek jók – mondja mosolyogva. – Mi már sínen vagyunk, Szintia meg fog gyógyulni, most ti következtek – néz biztatóan Katira. A kamaszok nem akartak beszélni, átvonultak a másik szobába. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, azért odasomfordáltak hozzám: ugye nem engedi, hogy elszakítsanak minket egymástól? A kicsik nem tudnak egymás nélkül élni, de mi sem.

Szerdáig még történhet bármi.

Aki segíteni szeretne a családnak, írjon a katihatgyerekkel [at] gmail [dot] com email címre, vagy nekünk: narancsonline [at] narancs [dot] hu

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.