„Szabolcsban laktunk, de amikor meghalt a férjem és a négy gyerekkel egyedül maradtam, feljöttünk Pestre, hogy megkeressük a sógoromat. Mivel nem találtuk, felkerestük a Vöröskeresztet, ott töltöttük az éjszakát, és kértem, segítsenek. Másnap reggel mind a négy gyerekemet elvitték, meg sem várták, hogy lesz-e albérletünk. A gyerekek intézetbe kerültek, én meg hajléktalan lettem, mehettem február közepén az erdőbe” – idézi föl Horváth Sándorné Krisztina a négy évvel ezelőtti eseményeket. Az erdőből szállóra, majd albérletbe került, de oda nem kerülhetnek vissza a gyerekek, nem megfelelőek a körülmények; így most az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) segítségével egy önkormányzati lakást újítanak fel Kispesten. Ha kész, elvileg visszakaphatja a már kiskamasz gyerekeit.
| ||
Elméletben, gyakorlatban
Magyarországon a rossz lakhatási és anyagi helyzetben élő családok gyakran szembesülnek hasonló helyzetekkel – annak ellenére, hogy a gyermekvédelmi törvény szerint a „gyereket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani”. Ezt kimondja a Magyarország által 1991-ben ratifikált ENSZ Gyermekjogi Egyezmény is, a gyakorlatban azonban sok az anyagi és lakhatási indok miatti ún. kiemelés. (Bővebben lásd erről A kiemeléshez vezető út című keretes írásunkat.) „Fő indokként azt írják a papírra, hogy nem elég a három tiszta váltásruha a gyereknek, vagy hogy kevés élelmiszert találnak a hűtőben. Nem azt, hogy anyagi okok” – mondja Lakatosné Jutka, A Város Mindenkié (AVM) aktivistája. A TASZ Romaprogramja szintén foglalkozik kiemelésekkel, jogászuk, Boros Ilona szerint nehéz megmondani, hol húzódik a határ az anyagi okok és a fizikai elhanyagolás között. „Ha terhesgondozás idején a kismamának nincs pénze beutazni a városba vizsgálatokra, akkor az alapvetően anyagi eredetű ok, de ha ezzel veszélyezteti a magzatát, máris összecsúszott a két fogalom”. Kovács Vera (AVM, ULE) tanulmányából kiderül, hogy a Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz (Tegyesz) került gyerekek bekerülési okai közül a szülők lakásproblémája évek óta az első helyen áll: 2008 és 2013 között 881 ilyen indoklás született, a szülők hajléktalansága 127-szer fordult elő – szemben a bántalmazással vagy az alkoholizmussal, amely 200 körüli számot mutat. „A bántalmazás sokadrangú kiemelési ok, az általunk ismert esetekben egyszer sem merült fel, a határozatokban sokkal többször olvassuk, hogy koszosak a falak, kevés az edény, sok a mosatlan, törülközőből csak kettőt találtam. Mi ez, ha nem anyagi ok?” – mondja Boros Ilona, aki sok olyan esettel találkozik, ahol már a terhesgondozási időszak alatt közli a családgondozó vagy a védőnő, hogy a születendő gyerek nem lesz otthon gondozható. „Ekkor mindig kiemelik a határozatok, hogy a szülők nem működtek együtt, nem engedték be a családgondozót az otthonukba. Ez nem olyan meglepő, ha az nem megoldani akarja a problémát, hanem fenyeget.”
Pontos szabályok nincsenek a kiemelésekről, az mindig a gyermekjóléti szolgálat környezettanulmányától függ. Bizonyos körülmények egyértelműen a család szétszakítását eredményezik (például az elhelyezés nélküli kilakoltatás, a nem közművesített lakás), holott egy ombudsmani jelentés szerint a gyerek kiemelése akkor is jogellenes, ha az adott család elveszítette a házát és hajléktalanná vált. Az AVM abszurd esetekkel találkozik. „Egy roma család egy kétszobás önkormányzati lakásban lakik, egyik szobában a szülők, a másikban a fiatal pár a nemrég született ikerbabáikkal. Őket azzal fenyegetik, hogy ha nem költöznek tágasabb helyre, elveszik tőlük a gyerekeket. Minőségi lakáscserére, más bérlakásra hiába várnak, ha a mai piaci árak mellett elmennek albérletbe, enni nem tudnak. Ha egy középosztálybeli párnak egy garzonba születik gyereke, őket is megfenyegetik, hogy elveszik a babát, ha nem költöznek el az egyszoba-konyhából?” – kérdezi Lakatosné. Egy másik esetben a kiemeléssel való fenyegetés oka az volt, hogy az iskolaköteles gyereknek nem volt íróasztala, hiába mondták, hogy a konyhaasztalon is tud leckét írni. „De ha valaki elköltözik a környékről, senki nem megy utána, az új helyen vajon van-e tiszta ruha, élelem és íróasztal.”
A lakhatási problémákra több megoldás is létezne, de a gyakorlatban kevéssé működnek. Jól mutatja ezt Bosch Erzsébet példája is, aki három gyereke közül csak egyet tudhat maga mellett: 12 éves lányának Erzsébet édesanyja a gyámja, a kétéves Ráhel 10 hónapos kora óta nevelőszülőknél él, a 7 hónapos Gabriella pedig vele. „Amikor Ráhellel várandós voltam, se villany, se gáz nem volt a lakásomban, munkám nem volt, sörösdobozokat gyűjtöttem, abból lett mindennap egy fél kiló kenyérre pénzem. Támogatást a családgondozótól soha nem kaptam, de közölte, hogy nem a várandósságomnak megfelelően élek, és amint megszületik, el fogják venni.” Miután eladták a család egy régi ingatlanát, a szüleivel és nagylányával albérletbe költöztek; oda született Ráhel. Tíz hónap után elfogyott a pénz, ezért a volt férjéhez költözött: másfél hétig bírták, az apa részegen járt haza, a babakocsit megrángatta, majdnem kiesett belőle a gyerek. „Felkerestem a családgondozót, elmondtam neki, mi történt, kértem, segítsen anyaotthont találni. Azt mondta, menjek vissza néhány nap múlva. Akkor átküldtek a gyámhivatalba, és kaptam a kezembe egy papírt Ráhel ideiglenes hatályú elhelyezéséről” – így került a kislány nevelőszülőkhöz, Erzsébet pedig hajléktalanszállóra, ahol a harmadik lány születéséig lakott, több mint 7 hónapig; ezalatt se anyaotthonban, se családok átmeneti otthonában (CSÁO) nem talált szabad helyet.
| ||
„Ha egy család lakhatása válságba kerül, a családgondozó segítő beszélgetések során tanácsokkal tudja ellátni és a bürokrácia útvesztőiben tudja segíteni. Másrészt, ha kilakoltatásra kerül sor, ott van a CSÁO, az anyaotthon vagy a gyermekek átmeneti otthona” – mondja Boros Ilona, bár megjegyzi, ezek vidéken alig vannak jelen, Budapesten pedig telítettek (előfordul, hogy egy szobában két családot helyeznek el), és hosszú a várólista. Ráadásul a CSÁO-kban egy-másfél évig maradhatnak a családok. „Ezek mellett nincsenek célzott lakhatási támogatások az anyagi kiemelés elkerülése érdekében, nincsen emelt összegű gyes, gyed vagy családi pótlék. A márciusi változások után (amikor is több segélyezési formát az önkormányzatokhoz szervezett ki az állam – F. Zs.) sok helyen még rosszabb és kiszámíthatatlanabb lett a helyzet, a szegényebb önkormányzatok nem tudnak forrásokat elkülöníteni” – mondja Kovács Vera. Tanulmányában – a Tegyesz 2010. évi pénzügyi jelentése alapján – megállapította, hogy a családból kiemelt gyermekek szakellátásban való gondozása igen költséges: ha nevelőszülőnél van a gyerek, havonta 91 ezer forint körüli összegről beszélünk, ha otthonban, akkor havi szinten átlag 210 ezer forintról. „Ebből még egy piaci albérlet is kijönne, nemhogy egy szociális bérlakás.”
A szakellátás nemcsak drága, de rontja többek között a gyerekek iskolai eredményeit is. A hazai kompetenciamérések alapján Gyarmati Andrea megállapította, hogy „a nevelőszülőknél élők átlagosan 13 százalékkal, a gyermekotthonban lakók átlagosan 16-17 százalékkal alacsonyabb pontszámot értek el 8. osztályban mind szövegértésből, mind matematikából, mint a saját családban nevelkedettek.” „Hároméves koromban kerültem gyermekotthonba, 17 éves koromig éltem ott, amikor férjhez mentem – meséli az AVM-es Lakatosné Jutka, akiről szülei a válásuk után lemondtak. – Aki nem éli meg az intézet belső világának kegyetlenségeit, nem érti, mit csinálnak ott egy gyerekkel. 60 éves elmúltam, de máig nem tudom feldolgozni azokat az éveket. Sokkal inkább elfogadtam volna azt, hogy kétnaponta kapok zsíros kenyeret, mint a háromszori étkezést az otthonban. Egy gyerek lelke iszonyúan sérül egy ilyen helyen: nincs mellette senki, ha baj van, nincs, aki a jóra nevelje. Nincs karácsony és nincsenek emlékek. Nincs ott semmi.”
A család gondozója?
Beszélgetőpartnereink közül mindenkinek az a tapasztalata, hogy a családok sokszor félnek a családgondozótól, hatóságként tekintenek rá. „Mentségükre legyen mondva, rengeteg munkát végeznek, óriási területen, sok gyerekkel, nagyon kevés pénzért. Nagyvárosokban van elég szakember, de vidéken előfordul, hogy sok száz családdal kell foglalkoznia egy családgondozónak. Így lehetetlen érdemi segítő munkát végezni” – mondja Boros Ilona. Az AVM éppen ezért tartaná fontosnak, hogy a kiemelésről ne a gyámhatóság, hanem a bíróság döntsön.
Kovács Vera szerint a rossz példák mellett sokszor találkoznak azzal, hogy a családgondozók eszköztelenek. „Ha lenne arra mód, hogy felterjesszék a családokat krízislakásokra, 80 százalékukat meg lehetne menteni a kilakoltatástól, a gyerekeket pedig a kiemeléstől.” Azért akad, aki így is megpróbálja a legtöbbet kihozni a helyzetből: a Fióka Gyermek- és Ifjúságjóléti Központ vezetője, Százné Orosz Krisztina szerint sok szülőből vált ki indulatot, ha behívják őket a gyermekjóléti központba, ám ekkor is törekedni kell az önkéntes együttműködés kialakítására. „Bár az okok között szerepelhet a lakhatás bizonytalansága, nálunk elsősorban a gyerekek elhanyagolása, bántalmazása, a szülő súlyos mentális vagy szenvedélybetegsége a kiemelések vezető oka.” Hozzáteszi, kerülete létrehozott egy munkacsoportot, ami az önkormányzati bérlakásokban élők helyzetét igyekszik kézben tartani. „A cél, hogy a rászorulók részére minden olyan segítséget megadjunk, ami megakadályozhatja, hogy utcára kerüljenek.” Százné arra is kitér, fontos a már szakellátásba került gyerekek szüleivel való munka. A cél az, hogy „képessé és alkalmassá váljanak arra, hogy gyermeküket újra maguk neveljék”. Ez a legnehezebb.
A European Roma Rights Centre (ERRC) kutatásaiból kitűnik az is: a roma gyerekek nagyobb arányban kerülnek be a szakellátásba. 2010-ben ez 66 százalék volt. Számos intézeti dolgozó szerint a romáknál a mélyszegénység miatt „az anyagi okok szinte mindig közrejátszanak” a kiemelésnél. Ráadásul sok időt töltenek az ellátásban, a visszagondozási arány igen alacsony, 10 százalék körüli. A romákkal szembeni előítéletesség igen nagy, ezt Boros Ilona is megerősíti: a családok sokat panaszkodnak, hogy a családgondozók és a védőnők megjegyzéseket tesznek, az általa olvasott határozatok hemzsegnek az olyan megjegyzésektől, mint „rossz a munkához való hozzáállása”, „sok gyereket szül az anya, pedig nem tudja eltartani magát sem”, „kócos a haja, rossz a szájszaga”, „fel-alá sétál egy flip-flop papucsban”, „minden évben szül, hányadik gyerek ez már!”.
A jelenségre az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága is felfigyelt: 2014-ben a kötelező jelentésre egy hosszú ajánláslistával reagáltak (mint minden országnak), megjelölve azokat a területeket, ahol változtatni kellene. Az ajánlás kiemeli többek között, hogy erős a diszkrimináció, a roma gyerekek felülreprezentáltak a gyermekvédelmi rendszerben, és sok gyereket szakítanak el szüleiktől szegénység vagy lakhatási gondok miatt.
| A kiemeléshez vezető út Ideális esetben a kiemeléshez vezető folyamat hosszú és fokozatos. Az első hatósági aktus a védelembe vétel. Ekkor a gyerek a családban marad, de a szülőket figyelmeztetik: változtatniuk kell a helyzeten. Egy év múltán, ha továbbra sem rendeződtek a körülmények, meghosszabbítják e státuszt újabb egy évre. Ha az újabb felülvizsgálatig nem javul a helyzet, akkor lehet egy megbízható családtagra bízni a gyermeket: ez a családba fogadás. Ha erre nincs mód, akkor következik a kiemelés és az ideiglenes hatályú elhelyezés, ahonnan a gyerek 30 napon belül visszahelyezhető a családba, ha a kiemelés okai megszűnnek. Ezután beszélhetünk a nevelésbe vételről – 12 éves kor alatt nevelőszülőhöz kerül a gyerek, kivéve, ha fogyatékkal élő, sok a testvér (egy nevelőszülő négynél több gyermeket nem vállalhat egyszerre, beleértve a sajátját is), vagy magatartásbeli gondok merülnek fel. Sokszor kénytelenek a gyereket intézményben elhelyezni a nevelőszülők alacsony száma miatt. (2013-ban több mint 21 ezer gyerek élt gyermekvédelmi szakellátásban, ebből 13 500 nevelőszülőknél, több mint 8 ezren otthonokban.) Nevelésbe vétel esetén évente (3 éves kor alatt félévente) felülvizsgálatot tart a gyámhivatal: rendezett viszonyok esetén a gyerek „visszagondozható” a családba. Ideális eset a gyakorlatban alig fordul elő. |
| Második Esély A Habitat for Humanity Magyarország Elsőként Lakhatást programjában (célcsoportja a közterületen élő hajléktalanok) önkormányzati lakások felújítását végzi az érintettek bevonásával, majd beköltözés után szociális munkával segíti a beköltözőket. Ugyanezen az elven alapszik az Utcáról Lakásba program és a Habitat egy újabb, idén ősszel indult projektje, a Második Esély is, amelynek célcsoportja a CSÁO-kban élők. Jelenleg két zuglói lakáson dolgoznak. A lakók a beköltözés után szociális bérleti díjat fizetnek, ami a két zuglói lakásnál (35 és 43 négyzetméter) 10-13 ezer forint, plusz a közös költség és a közüzemi számlák. „300 ezer szociális bérlakás hiányzik az országban, 400 ezer közműhátralékos család van és körülbelül 3 ezer CSÁO-ban várnak családok megfizethető lakhatási lehetőségekre. Ezt a helyzetet semmilyen non-profit szervezet nem tudja állami szerepvállalás nélkül megoldani” – mondja Szekér András, a Habitat országos igazgatója. |
