Terézia Mora: Valami olyasmit akartam felvenni, ami figyelmet és jó kedvet kelt, és (engem legalábbis) jó kedvre derít.
MN: Mert érdekes és jókedvű embernek tartja magát, vagy épp ellenkezőleg, de annak akar látszani?
TM: Akik ismernek, azok inkább melankolikus alkatnak tartanak, ami nem zárja ki, hogy érdekes és jókedvű is legyek. Ugyanakkor azt hiszem, van bennem valami vadság. Ami a Che Guevara-ikont illeti, természetesen lélektanilag is meg lehet közelíteni a dolgot: amikor gyerekkoromban féltem a sötétben begyalogolni a buszmegállóból a faluba, azt játszottam, hogy gerillaharcos vagyok (lásd a Szomjúság című novella a kötetben). Mondhatjuk, hogy most is ez történt. Bevallom, hogy féltem ettől a bemutatkozástól, mert ez az első alkalom, hogy Magyarországon, magyar nyelven, nyilvánosság előtt mutatom be a könyvemet. Itt a feltűnő öltözék játszotta ugyanazt a szerepet, mint hajdan a gerillaharcos-játék.
MN: Lehet, hogy ezt még fontosabbnak tekinti, mint a német bemutatkozást?
TM: Amikor Németországban megjelent ez a könyv, fel sem fogtam igazán, mi történik, annyira új volt minden. Nem tudtam, mit jelent az, hogy könyvipar, hogy piac, hogy érdekeltség.
MN: Addig nem tartotta magát írónak? De hisz akkor már megjelent néhány novellája, igazán nagy sikerrel!
TM: Az íróságnak és a könyvkereskedelemnek nem sok köze van egymáshoz. Én azt hittem, az utóbbival nekem nem kell törődnöm. Amikor aztán megjelent a könyvem, azt kellett észrevennem, hogy ha akarok, ha nem, kénytelen vagyok ezzel az egész vircsafttal foglalkozni. Tehát az írószerep nem merül ki abban, hogy otthon ülök szabad emberként, azt csinálok, amit akarok, azt írok le, amit jónak látok, mert nincsenek főnökeim. Addig a pillanatig nagyon bátornak érzem magam. Amint azonban elkészül a könyv, és kikerül a kezemből, kénytelen vagyok "idegen szabályok" szerint játszani. Ezeket én nem is ismerem elég jól, és nem is igazán tudok hozzájuk alkalmazkodni. De nincs más választásom.
MN: A már emlegetett sajtótájékoztatón többször utalt a szabadságvágyára. Azon gondolkodtam, hogy épp a rendszerváltás idején költözött el Magyarországról Nyugat-Berlinbe. S hogy vajon pontosan mit érthetett akkor és mit ért ma szabadságon?
TM: Épp tegnapelőtt fogalmaztam meg magamnak, hogy mit is éreztem én a ´71-től ´89-ig terjedő időszakban, amikor gyerek voltam Magyarországon. Úgy gondolom, arra a periódusra valóban alkalmazható a diktatúra megjelölés. Én magam személyesen kétféle diktatúra szorításában éreztem magam. Egyfelől a kommunizmuséban, másfelől a falusi környezetemben domináló katolicizmuséban. És mindez kéz a kézben az ősi családi struktúrák diktatúrájával - azt hiszem, főként ez utóbbitól akartam megszabadulni, amikor elmentem. Persze anélkül, hogy konkrétan el tudtam volna képzelni, mi vár rám "odakint". Nem voltak illúzióim az "arany Nyugat"-ot illetően, nem borultam le akkor sem az ilyesmi előtt, sőt számítottam arra, hogy ott majd másfajta kényszerekhez kell alkalmazkodnom. Az elég világos volt számomra, hogy az ember igazán szabad csak a gondolataiban lehet. És hogy nem elég szabadon gondolkodni, úgy is kell élni, akár művészként, akár másként. Nem is fogalmaznék úgy, hogy "Nyugatra" mentem, inkább: világgá, mint a mesehős. Ami nem más, mint "élni menni". Ezen valamennyien keresztülmegyünk így vagy úgy, mert hát ez a felnőtté válás. Egyébként a Különös anyag tele van ilyen elmenetelekkel. Mindenki tart valahová, minden szereplő hasonló döntések sorát hozza meg. Számomra a gyermekkor hátrahagyása egylényegű volt annak a helynek a megkeresésével, ahol be tudtam teljesíteni az individualizmus iránti vágyamat. Ez már elég kicsi gyerekként megfogalmazódott bennem, amikor - legalábbis én így éreztem - babonák, hiedelmek, előítéletek fojtásában éltem. Tinédzserként kedvenc idézetem Shakespeare Coriolanusából az a mondat volt, hogy "Ha mindenben követjük a szokást, / A régi por söpretlenül marad, / És oly magasra nő a rossz, / Hogy a jó fölül nem múlhatja". Úgy éreztem, hogy olyan térben töltöttem a gyerekkoromat, ahol már évtizedek óta nem nyitottak ablakot, és nem söpörtek ki. Minden a réges-régi mechanizmusokra épül, és a taposómalomból senki nem hajlandó kilépni. Abban a környezetben sem a személyiségem, sem az álmaim, sem a vágyaim és főleg a céljaim nem játszhattak szerepet.
MN: Tehát nagyon kilógott a sorból, mivel egészen más volt, mint a többiek.
TM: Igen, így volt. Hisztis gyereknek tartottak, pedig egyszerűen csak nem voltam "méteráru", ami természetesen gyakran rossz volt. De "fölöslegesnek maradni" nagy előnyökkel is járt. Hogy például semmit nem vettem természetesnek, adottnak vagy pláne elrendeltnek. Aki kívül áll, jobban rá is lát a dolgokra. Kénytelen nagyon figyelni. Nem szívesen írom a szabadságvágyamat egyértelműen a kommunizmus vagy a katolicizmus diktatúrájának számlájára. Talán ami a leginkább sokkolt, az az a gyakori élmény, hogy milyen kicsi ok elegendő volt aránytalanul nagy gyűlölködés, kegyetlenség, durvaság kitöréséhez. "Önként, kéjjel...", valahogy így. Mintha elveszett volna a mérce. Minden túlcsordult, és én úgy éreztem, ehhez nem elegendő magyarázat a már-már elviselhetetlenül nehéz élet.
MN: Most, így utólag minek tulajdonítja mindazt?
TM: Ma sem tudom. Talán annak a levegőtlen bezártságnak...
MN: Jól érzékelem, hogy a Különös anyag épp ennek próbál a nyomára bukkanni?
TM: A könyv legelső oldalán szerepel egy számomra nagyon fontos és jellemző jelenet, amikor az apa látszólag minden ok nélkül meggyújtja a kislánya haját, majd ő üvölt, hogy "fáj!". De nem mondja meg, hogy kinek és mi fáj. Ezt a jelenetet nagyon tudatosan tettem az első oldalra, mert úgy éreztem, hogy ilyesmivel tudom igazán érzékeltetni, hogy éreztem magam gyerekkoromban, és hogy miről akarok beszélni ebben a könyvben. Az volt a világképem, hogy bármilyen szörnyűség megtörténhet, és nincs, aki a jóindulatával ezt megakadályozhatja. A kérdés pedig, hogy hogyan lehet mindezt úgy átvészelni, hogy közben az ember megmaradhasson önmaga, sőt esetleg némi "többlete" is keletkezzen a végén. Történetem szereplői ezzel próbálkoznak. De épp itt jön Esterházy Péter, muszáj röviden üdvözölnöm...
MN: S ha már így egymásba botlottak, mert- hogy rövidesen elkezdődik az a rendezvény, amelyen Esterházy Péter elsőkönyves szerzőket mutat be, ugorjunk át a gyerekkorból a mába, amikor is éppen befejezte Esterházy Harmonia czlestis című óriásregényének fordítását. Miért épp maga, és miért épp ő?
TM: Az, hogy egyáltalán elkezdjek fordítani, a ´99-es Frankfurti Könyvvásár előtt került először szóba, amikor Magyarország volt a fő vendég. Akkor felkértek néhány rövidebb mű fordítására, amelyeket nagy örömmel el is vállaltam. Egy interjúban aztán be is számoltam arról az élvezetről, amelyet a magyar kortárs irodalom fordítása jelentett, Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Darvasi László, Bodor Ádám, Zilahy Péter és mások novellái. Azt is elmondtam, hogy legszívesebben olyasmit fordítok, ami nem hasonlít a saját írásomra. Szeretem a nyelvileg izgalmas, játékos szövegeket. Ezek jelentik az igazi kihívást. Azt is elmondtam, hogy szeretek Esterházyt olvasni, ami kamuzás volt, mert valójában a Bevezetés a szépirodalomba és az Egy nő között nem olvastam tőle semmit. Nem volt időm, illetve éppen másfelé figyeltem, színházi és filmművészeti tanulmányokat folytattam, aztán forgatókönyveket írtam. De visszatérve a lényegre, feltételezem, hogy ez az interjú volt az oka, hogy egy felolvasóestemen odajött hozzám Esterházy Péter, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem lefordítani az új könyvét. Amikor meghallottam, hogy több mint nyolcszáz oldalról van szó, először úgy éreztem, hogy elég barátságtalan dolog ilyet kérni egy másik írótól. Gondoltam, hogy az ő állandó német fordítója, Zsuzsanna Gaase is bizonyára a hosszúsága miatt nem vállalta. Aztán nem sokáig gondolkoztam, mert megkaptam a kéziratot, és nagyon tetszett. Sőt úgy éreztem, hogy nincs mese, ezt a feladatot nekem kell megoldanom. Mintha nekem íródott volna. Különösen az első rész fordítását élveztem nagyon, pedig az sokkal nehezebb. Természetesen pillanatok alatt rájöttem, hogy az ilyesmit nem szabad visszautasítani, mert az embernek ilyenfajta szerencse csak ritkán akad az életében, hogy mint fordító "része" lehet egy ilyen nagyszerű műnek.
MN: Úgy érzi, hogy jól sikerült? Mert nekem Esterházy Péter azt mondta, hogy ő nagyon jónak tartja.
TM: Szerintem is elég jó lett. A lektor ugyan még nem nyilatkozott, és mivel ő nem nagyon ismeri a magyar szerző nyelvi sajátosságait, lehet, hogy majd levelek sorát kapom tőle, amelyekben mondatról mondatra azt fogja kérdezni, hogy én írtam-e "hibásan", vagy eleve ez van-e a szövegben. Attól tartok, hogy ez lesz az igazán megerőltető része ennek a munkának. Az is előfordulhatott volna, hogy az Esterházyval való közös munka nehezen megy. Hogyha mondjuk nem egyezik az ízlésünk vagy a munkamódszerünk. De az örömöm a fordításban akkor tetőzött, amikor először leültünk egymással, és pillanatok alatt megtaláltuk a legmegfelelőbb hangot. Attól kezdve pedig óriási élmény volt együtt dolgozni, mert ahogy én, ő sem ismer tréfát, amikor dolgozik. Azonkívül, szemben más szerzőkkel, az ő esetében nem játszott szerepet semmiféle hatalmi játék szerző és fordító között, nem voltak hiúsági kérdések, és főleg nem kellett időt pazarolnunk fölösleges hülyeségekre. Csak a lényegről beszéltünk. Ezért is lett jó a fordítás, mert nem kellett küzdeni érte.
MN: Esterházytól most térjünk vissza Terézia Morához. A Különös anyagot életrajzi műnek tekinti?
TM: Ebben a könyvben valóban jórészt abból építkeztem, amit ismerek. De amit leírtam, annak egy nagy része nem személyesen átélt dolog, van, amit csak hallottam, vagy egyszerűen csak kitaláltam. Így működik az írás. Arra nagyon ügyeltem, hogy egyetlen szereplő, egyetlen hely, egyetlen jelenet se legyen teljesen felismerhető. Ami a Különös anyagban látható, az sokkal inkább belső kép a tájról, az emberekről, a dolgokról - ez keveredik a külső világ leírásával.
MN: Nem is ismerte fel saját magát egyetlen szereplő sem?
TM: Nagyon vicces volt, hogy amikor anyám elolvasta, azt mondta bizalmasan, hogy mindenkire ráismert. Én persze nem kérdeztem vissza, hogy ki lehetett az, akire ráismert, és hogy vajon saját magát is felismerte-e, pedig az utóbbira kíváncsi lennék.
MN: Ha jól tudom, nem Mora volt az eredeti családneve. Miért változtatott nevet?
TM: Amikor írni kezdtem, úgy éreztem, kell egy saját név. Egyébként sem tudtam azonosulni egyik rendelkezésemre álló polgári névvel sem. Sem a családoméval, sem a férjem nevével, ami "ráadásul" német. Így első írói akcióként önmagamat neveztem meg. A lektorommal együtt választottuk ezt a nevet, mert a világon mindenütt egyformán hangzik, és a nemzeti hovatartozást sem lehet egyértelműen leolvasni belőle. Csak később tudatosult bennem, hogy ennek a névnek, ha más helyesírással is, de Magyarországon azért több jelentése van. Most már mindegy, ez már így marad.
MN: Miért volt szempont, hogy - ahogy fogalmazott - az új névből nem lehetett egyértelműen leolvasni a nemzeti hovatartozását?
TM: Szerintem nem olyan fontos, hogy egy író milyen nemzetiségű, mert ha valóban létezik világirodalom, akkor az író a világ írója. Az persze fontos, hogy ki milyen nyelven ír. Én a német mellett döntöttem. Gyerekkoromban kétnyelvű családban éltem, később, amikor hét év Berlin után először szólaltam meg mint író, a magyar már túl messzire került tőlem. Úgy éreztem, hogy a német nyelvben találom meg a "legsajátabb" hangomat. Ezért is döntöttem úgy, hogy nem magam fordítom, hanem egy barátnőmmel, Rácz Erzsébettel fordíttatom magyarra a könyvemet. Neki és Forgách Andrásnak köszönhető a könyv magyar hangja.
MN: Ha nem is tekinti fontos kérdésnek, engem mégis érdekelne: saját magát német írónak tartja?
TM: A német írólexikonban, a Munziger Archivumban az szerepel a nevem mellett, hogy "deutsche Schriftstellerin", de érdekes módon most, amikor a könyvfesztivál listáját végignéztem, azt láttam, hogy Németországot David Wagner képviseli, Magyarországot Terézia Mora. És én ezt nem is bánom.
Váradi Júlia
