A hetvenes években (akkor kerültem az MNB devizaterületére) Fekete János - nekünk: "Főnök" - az ünnepek előtt végigjárta osztályait, és mindenütt elidőzött a munkatársak körében. Az egyik kedvenc anekdotája arról szólt, hogyan úszta meg az orosz hadifogságot. A történet szerint kívülről megtanulta - természetesen oroszul - Sztálin híres, a német támadás után elhangzott rádióbeszédét, és ezt felmondta a fogolytábor parancsnokának, aki ezért rögtön a szívébe fogadta.
*
Sok története volt, amelyeket sokszor hallottunk, de sokadszorra is jól mulattunk, hiszen színes, szórakoztató előadó volt. Lehet, hogy e történetek egy része nem pont úgy játszódott le, ahogy ő elmesélte, vagy le sem játszódott, de ennek nincs is különösebb jelentősége, hiszen a klasszikus népmesei vonalat követték. A szegény ember legkisebb fia világgá megy, okosabb, ravaszabb és szerencsésebb, mint mások, ezért túlél minden nehézséget, sokra viszi, királyok, hercegek és más nemes emberek paroláznak vele.
És valóban, Fekete életútja sokban hasonlít a mesebeli legkisebb fiúéra. A szarvasi takarékpénztár munkaszolgálatot és hadifogságot túlélő gyakornoka lehetőséget kapott, hogy országos pénzügyekkel foglalkozzon. 1946-ban a Magyar Nemzeti Bankban (MNB) kezdett el dolgozni, majd a pénzügyminisztériumba került, aztán vissza az MNB-be, amely nyugdíjazásáig egyetlen munkahelye maradt. Nemzetközi pályafutásának első fontos állomását a párizsi jóvátételi tárgyalásokon való részvétel jelentette. A nagy kiugrás lehetőségét valószínűen a hetvenes évek détente-ja hozta el Fekete számára, hiszen a világpolitikai enyhülés a magyar gazdaságpolitika mozgásterét is bővítette - elsősorban a külföldi hitelek felvétele révén.
Fekete hitt abban - megítélésem szerint okkal -, hogy a külföldi hitelfelvételt leghatékonyabban központilag, az MNB vagy az MNB által szűk körben felhatalmazott ágensek révén célszerű végezni, azaz egyszerűen szólva a kötött, központosított devizagazdálkodás híve volt. A következő közel három évtizedben Fekete egyre nagyobb szaktudással és tekintéllyel irányította ezt a folyamatot, és - ezt személyes élmények alapján tanúsíthatom - vált a világ számos vezető gazdasági, pénzügyi korifeusa számára csak "Jánossá", akit nem csupán Kelet-Európa ügyeiben tartottak autentikusnak (bár főleg abban), de meghallgatták, tisztelték nézeteit a globális gazdasági-pénzügyi rendszer kérdéseiről is.
Fekete nem szerzett tudományos fokozatot: valójában autodidakta volt, rendkívül gyors felfogású, ambiciózus, nagy munkabírású ember, messze az átlag feletti kommunikációs és kapcsolatteremtő képességgel. És a bankszakma úgy a 70-es évek közepéig - kis túlzással - erről is szólt: a négy alapművelet ismerete, némi kockázatmérlegelés és -vállalás, valamint kapcsolati tőke minden mennyiségben. A kelet-európai bankvezetők számára, akiknek a többsége politikai kinevezett volt, vagy rettegett saját politikai vezetőitől, a hidegháború végén még ez a léc is nagyon magasan volt. Rosszul öltözött, nyelveket nem beszélő, merev gondolkodású társaihoz képest a poliglott világfi, Fekete maga lehetett a felüdülés a Kelet-Európa felé nyitó nyugati pénzemberek számára. És ez nem csak külsőség volt: a magyar politikai vezetés bizalmát bíró Fekete szakmailag is nyitott volt, szívesen kísérletezett, nem félt a kockázattól.
A 70-es évek közepén nagy port vert fel, hogy az éppen elinduló eurodollár kötvénypiac első kelet-európai kibocsátója épp az MNB lett, s hogy a kelet-európai adósok közül elsőként az MNB számára szerveztek ún. többvalutás szindikált hitelt is (azaz több valutában igénybe vehető, bankok csoportja által nyújtott, viszonylag nagy összegű, középlejáratú hitelt). A politikai enyhülést kihasználva az MNB bankot alapított Londonban, és képviseletet nyitott a világ számos vezető pénzügyi központjában. Egy külső forrásokra támaszkodó kis, nyitott gazdaság számára ez a rugalmas, pragmatikus, a nemzetközi szokványokat és szokásokat elfogadó attitűd sok előnnyel járt. Magyarország imázsa hosszú évtizedeken keresztül jobb volt, mint tényleges teljesítménye, és ebben Fekete és a hozzá hasonló gondolkodású és adottságú emberek munkája nagy szerepet játszott.
Ám a nyolcvanas évekre a világgazdaság és benne a bankszakma alapvetően megváltozott; a tartós gazdasági fellendülés, a globalizáció, a szabályozási és vámkorlátok lebontása, a technológiai fejlődés következtében óriási pénzeszközök kezdtek vándorolni a Föld egyik pontjáról a másikra, magasabb hozamokat keresve. Mindez a korábbi évekhez képest nagyságrendekkel volatilisabbá tette az árfolyamokat a tőke-, a hitel- és az árupiacokon. A bankárok és tőzsdei kereskedők felismerték, hogy a volatilitás nemcsak veszély, de lehetőség, extraprofit forrása is. A négy alapművelet ekkor már messze nem volt elég a pénzügyi döntésekhez, a matematika és a fizika betört a pénzügyek területére, ami nemcsak a szakma elméleti hátterét terjesztette ki, de megkövetelte, hogy a pénzügyi döntésekhez a szereplők megfelelő kereskedési rendszereket és kockázatkezelési technikákat alkalmazzanak. A kelet-európai országok lemaradása a Nyugathoz képest - a hadászathoz, a gazdasági növekedéshez, a fogyasztáshoz, a technológia más területeihez hasonlóan - a pénzügyekben is ugrásszerűen megnőtt. A kelet-európai jegybankokban sem a szükséges tudás, sem a rendszerek nem álltak rendelkezésre, nem is nagyon állhattak.
Az üzleti szférában a tudás, a felkészültség hiánya azonban szinte automatikusan veszteséget eredményez. Ezeket senki nem szereti nagy dobra verni, de néha így is kitudódnak. A Moscow Narodny Bank, a londoni székhelyű szovjet bank több százmillió dolláros veszteségeit nem lehetett eltitkolni, ahogy az MNB osztrák leányvállalata is jelentős veszteségeket halmozott fel a 80-as években, amint ez később kitudódott. Ennél sokkal fájdalmasabb volt, hogy maga az MNB is komoly árfolyamveszteségeket szenvedett, miután külföldi adósságán belül a felértékelődő jen egyre nagyobb súlyt kapott. Más kérdés, hogy a magyar gazdaság, illetve az MNB egyre inkább kényszerpályán mozgott a növekvő fizetésimérleg-hiány és a külső adósság megújításának folyamatosan növekvő terhei miatt, azaz egyre kevésbé volt lehetősége, hogy megválassza hiteleinek valutanemét.
A 80-as évek elején az afganisztáni bevonulást és a lengyelországi eseményeket követően kibontakozó hidegháborús hullám súlyos likviditási válságba lökte a nyugati bankok együttműködésére immáron nagyon erősen rászorult magyar gazdaságot és az ország devizagazdálkodásáért egy személyben felelős MNB-t. Fekete elszántan, nagy invencióval és fáradhatatlanul küzdött az ország fizetőképességének fenntartásáért. Döntő szerepet játszott abban, hogy Magyarországot felvették az IMF-be, és az ezt követően megenyhült légkörben a magánpiacokon konszolidálódott a jegybank likviditási helyzete. Azt gondolná az ember, hogy ez a nagy ijedség megteszi a hatását, és a politikai vezetés olyan gazdasági kurzust választ, amely csökkenti az ország függését a külföldi pénzpiacoktól (ahogy egyébként más szocialista országok, például az akkori Csehszlovákia tette). De nem ez történt. Sem a magyar politikai vezetés, sem Fekete nem tanult a leckéből. A nyolcvanas évek közepére megenyhült nemzetközi politikai és pénzpiaci légkört alkalmasnak tartotta, hogy a magyar gazdaságra hagyományosan jellemző stop-and-go gazdasági modell újabb "go" szakaszát támogassa.
Ekkorra azonban már az MNB devizaterületén is komoly szakmai viták bontakoztak ki egy újabb eladósodási hullám veszélyeiről. Fekete ezekben rendre szembekerült fiatalabb munkatársaival. Nem sok vezető tolerált volna ennyi vitát és ellenállást, Fekete azonban - bár nem esett jól neki, hogy tanítványai szembefordulnak vele - soha semmilyen retorziót nem alkalmazott.
Nem hiszem, hogy tévedek, ha azt gondolom, Fekete elsősorban hazafi, másodsorban baloldali volt. (Zsidó is volt, de ezt mindig magánügyként kezelte.) Mindenkor a magyarság ügyét szolgálta (vagy azt, amit annak vélt), amibe az is belefért, hogy a külső partnerek, a nemzetközi pénzügyi szervezetek előtt eltitkolja a magyar adósságállomány valódi nagyságát. A rendszerváltás után felajánlotta nemzetközi kapcsolatrendszerét a hivatalba lépő és őt egyébként közellenségnek tekintő új kurzusnak, amely élt is ezzel a lehetőséggel.
Fekete meggyőződéses baloldali is volt - pontosabban a kádári szocializmus híve. Hitt (vagy szeretett volna hinni?) abban, hogy "a létező szocializmus" és a piacgazdaság összeegyeztethető. A piac működéséről nem voltak elmélyült, konkrét ismeretei, meggyőződése volt, hogy ha "jó célokra fordítják" a külső hiteleket, akkor azok kitermelik az adósságszolgálat fedezetét. Nem értette, vagy nem vett tudomást arról, hogy a szocializmusban valódi piaci viszonyok híján ennek a feltételezésnek épp az ellenkezője igaz. A kádári pragmatizmus tökéletesen megfelelt számára: egyfelől a lehető legnagyobb cselekvési szabadságot élvezte, másfelől ismerte és tiszteletben tartotta a rendszer állította korlátokat. Ilyen volt vezetőnek is: az MNB elnökhelyetteseként nagy autonómiát biztosított munkatársai számára, de elvárta tőlük, hogy tudják, hol a határ, és ha azt elérik, akkor tőle kérjenek instrukciót a továbbiakra. Munkatársai politikai nézetei nem igazán érdekelték, neki valóban a teljesítmény számított. Közvetlen helyettese, akivel évtizedeken keresztül dolgozott együtt, "rossz családból" származott, sok fontos munkatársa nem volt párttag vagy a rendszer elkötelezett híve.
*
Sokan sokat köszönhetnek neki (e sorok írója ezek közé tartozik). A 70-80-as évek kisembere egészen biztosan nem bánta, hogy jobban él, mint román, bolgár, cseh sorstársai. A rendszerváltás utáni kudarcok - az eladósodásra való hajlam, a paternalista államra támaszkodó lakosság értékzavarai - azonban nagymértékben, bár korántsem kizárólag a Kádár-korszak örökségével magyarázhatók, s e korszaknak Fekete minden érdeme mellett aktív részese volt.
