Magyar Narancs: Megnéztem mostanában egy Heti hetest. Szinte végig viccmesélés folyt. Nem jut néha eszébe, hogy abba kellene hagyni?
Hernádi Judit: De, eszembe jut. Na, vágjunk bele. Én erre a dologra büszke vagyok, sok szempontból. A női, emberi létemmel, a gondolkodásommal büszke vagyok rá - én ezt szeretem. Nem mondom, hogy mindig boldoggá tesz, de tudom, hogy egy különös része az életemnek, ami egyszer, távolról visszanézve végképp a helyére kerül. Egyszer már túlélte önmagát, a mélypontját, amibe itt-ott mindannyian belehaltunk egy kicsit, főleg a fiúk... Szóval azt gondolom, hogy nincs jogom ezt abbahagyni, sőt továbbmegyek: senkinek nincs joga abbahagyni.
MN: De hát nem jó...
HJ: Ezzel majd együtt kell halni, egyszer majd szépen abbamarad.
MN: Miért kell azt megvárni, míg egy külső ember...?
HJ: Nem külső ember, hanem a nézettség.
MN: Nézettség pedig mindig lesz, mert vicceket is szeretnek hallgatni az emberek.
HJ: Most szerintem megint keményebb. De mi belülről nem tudunk megváltozni, nem lehetünk mindig ellenzéki műsor. Én nem leszek attól fideszes, hogy most ők vannak ellenzékben. Ezt a Verebes próbálja mindig egyensúlyozni.
MN: Kétségtelen, hogy a műsor demagógiai együtthatója a szereplése által jelentősen csökken. De ha leszögezzük, hogy ez nem színészi feladat...
HJ: Nem bizony, ezt én csinálom. És azért is csinálom, mert rettenetesen utálom, amikor minden kétpólusú: ami az egyiknek fekete, az a másiknak fehér. Én pedig sajnálom a színeket, amik így mind elvesznek. A mai közéletben az a legszörnyűbb, hogy ha te bármit elutasítasz, akkor automatikusan az ellentétes táborba tartozol. A világ sokkal bonyolultabb annál, mint hogy az MDF most azért ne szavazzon meg valamit, mert akkor azt fogják mondani, hogy ők szocialisták. De mondom, ezt én csinálom, nem játszom szerepet.
MN: Akkor miért kell elviselni a számtalan ostoba és ízléstelen, primitív macsó megjegyzést? Olyan, mint egy szerep...
HJ: Lehet. De ilyen értelemben a színésznőség bármilyen női létnek a része. És ezeknek a pasiknak - akik az én háremem - ez jó. Ez egy játék, ennek ez a szabálya, nem vagyunk egyenlőek, még ott sem; én nő vagyok, a műfaj pedig férfi, ami nem lehet meg nő nélkül. A nőtől bizsereg az ő férfiasságuk, még agyilag is. Engem egyáltalán nem zavar, hogy ezt szolgálom, és olykor kiderül, hogy többet is teszek ennél, mert eszembe is jut ez-az. Én nem hiszek a nemek egyenlőségében. És hát bókolnak is, amit ugyanúgy nem lehet komolyan venni. Ez játék.
MN: Nem gondolja, hogy miután széles közönség látja, hogy ezek az urak mit engednek meg maguknak, illetve ön mit enged meg nekik, ez egyeseket, vacak bulvárlapokat, magukat újságíróknak nevező vacak tollforgatókat olyasmire bátorít, ami miatt most épp látványos próbaperre készül?
HJ: Úgy gondolom, hogy ez teljesen más ügy. Nem függ össze a Heti hetessel. Ami pedig a pert illeti - amit azért indítok, mert egy lap rólam hazugságokat írt -, bennem nincs düh, nem haragszom rájuk. Csak úgy gondolom, hogy ilyet nem lehet csinálni. És most úgy döntöttem, hogy veszem a fáradságot - bár tudom, hogy nem lesz ez nekem kellemes -, és végigcsinálom, mert talán a helyére kerül a törvénykezésnek egy hibája.
MN: Világos: ha megfelelő méretű a büntetés, az ilyen típusú jogsértéseknek azonnal vége szakad, mert nem fogja megérni. Egy bojkott keretében - ami ezeket a kiadványokat sújtja - sok művész és újságíró fejezi ki, hogy hasonlóan gondolkodik erről.
HJ: Mert ez az újságíróknak is lehetőséget ad arra, hogy leválasszák magukról azokat, akik ilyesmit csinálnak. Én is le akarom választani magam azokról, akik - különféle tévéműsorok alkalmi sztárjai - ezeknek a lapoknak a rendszeres témái, és úgy tűnik, mintha ugyanabba a halmazba tartoznánk. Pedig csak ugyanannak a valaminek az alanyai vagyunk - és én tovább nem akarok alany lenni ott.
MN: Azt mondja, nincs önben düh. Mintha ez lett volna a vezérmotívuma a legutóbbi alakításának is: "öreg hölgyet" játszik Miskolcon.
HJ: Ott sincs bennem düh, igaz. A bosszúról van szó. Egy különleges pillanat kristályosodik ki ebben az asszonyban: az, amikor a sérelem megesett. "Meg tudnám ölni; megölöm", mondja, ezt a pillanatot dédelgeti-szeretgeti magában, és készül arra, hogy megteszi, de düh, az nincs benne. Ennek az egésznek a megértésében, kidolgozásában és megcsinálásában Tordy Géza, a rendező rengeteget segített.
MN: Nem gondoltam volna, hogy éppen Dürrenmatt öreg hölgyét kell eljátszania. Az ön ötlete volt?
HJ: Dehogyis, a Tordyé. De nem most, hanem már tíz éve. Hogy majd tíz év múlva...
MN: És rögtön igent mondott? Hogyan dönt?
HJ: Hát nem mondok rögtön igent. Előveszem a naptáramat, és megnézem, hogy elvállalhatom-e. Van egy teóriám: aki szabadúszó, annak úgy kell szerepet vállalnia, hogy ha a Metro-Goldwin-Mayertől fölhívják, akkor az még beférjen.
MN: Mi számít még?
HJ: Hát mi... Színház, rendező, partnerek, a darab és a pénz. Amikor valamit elkezdek próbálni, akkor az elején - mert az nagyon fontos - meg a végén csak azzal foglalkozom.
MN: Most még a Heti hetesből is kimaradt.
HJ: Mindig kimaradok ilyenkor. Hát anyagilag nem éri meg - de erre mondom, hogy mérlegelek. Ami akkor fontosabb, azt csinálom.
MN: Mennyit játszik?
HJ: Mostanában sokat. Amíg a gyerekem kicsi volt, sok időt töltöttem vele, úgy szerveztem az életem. Ezt azért tehettem meg, mert szabadúszó vagyok. Tehát nem úgy csinálom, mint más, nem "pályaorientáltan" szerkesztettem, hanem a családra figyeltem. Azt hiszem, hibásan állok én ehhez az én pályámhoz. De nem zavar.
MN: Valaki azt mondta, hogy ön a legbátrabb, legtudatosabb magyar színésznő.
HJ: Tényleg? Ez érdekes. Merésznek merész vagyok, mert be merek vállalni olyasmiket, amik nagyon rizikósak.
MN: Az öreg hölgy?
HJ: Az például nem rizikós. Az édes bosszú a Játékszínben, az rizikós, mert siker. Meg a Pasik a tévében, az is rizikós.
MN: Az eléggé mellékterméknek tűnik...
HJ: Az is. De azért rendesen meg van csinálva.
MN: Sok rendezővel dolgozott. Lett valamelyiknek a szíve csücske?
HJ: Előfordult. Egy időben Valló Péter sokat dolgozott velem, Verebes is, de miután nem tartozom társulathoz, és nem rágom a fülüket...
MN: De Verebes például most éppen könyvet ír önről. Szükséges, hogy egy, a pályája kellős közepén járó színész egy hatalmas könyvborítón lássa saját magát?
HJ: Dehogy, nyilván nem. Verebes nem is rólam ír elsősorban, hanem a színészségről, a sztárságról, mindenféle fiktív elemekkel, és... amikor a kiadó azt mondta, hogy ő akarja írni, akkor belementem. ` írta nekem annak idején a Sohase monddot.
MN: Akkor lett sztár először?
HJ: Igen. Két évvel azután, hogy elvégeztem a főiskolát.
MN: Aztán hamarosan eljött a Vígszínházból.
HJ: Igen, `86-ban.
MN: Akkoriban még nem volt szokás szabadúszónak lenni. A Vígből akart ennyire eljönni, vagy szabad akart lenni?
HJ: Az igazi okot jóval később mondtam el a Martonnak, mert akkor nem tudtam, hiszen mikor az ember éppen szakít, akkor csak durvaságokat tud mondani, hogy tudjon szakítani. Később elmondtam, hogy én nem tudok jól létezni a létező színházi rendben, ahol nem lehet szerepet visszaadni, nem lehet azt mondani, hogy én most már valami nagyobbat is szeretnék, ahol szabályok vannak, de ezek egy része nincsen bevallva. Én pedig betartom a szabályokat, de szeretem, ha ki vannak mondva.
MN: Szerencsés volt, jöttek az ajánlatok. A pálya nem torpant meg.
HJ: Nem, egy pillanatra sem. De tény, hogy kritikai szempontból egy másik helyzetbe kerültem. A Sohase mondd miatt is.
MN: Ezt nem értem.
HJ: A kritikusok nem szerették, hogy sikerem van - a sikeres színészt máshogy kell megítélni.
MN: Mondjuk, értem. Amikor Ebolit játszott a Don Carlosban, még másként néztek?
HJ: Na, azt hogy utáltam!
MN: Miért? Én például máig emlékszem rá.
HJ: Hát azért, mert az volt a koncepció, hogy "Kádárnak igaza van". Ezért aztán a Don Carlos egy hülye volt, én meg egy hülyébe voltam szerelmes, az pedig lehetetlen. Én tehát azzal voltam elfoglalva, hogy a drámai ívben így keletkező lukakat szépen áthidaljam.
MN: Jó ideje nem kényszerül ilyen típusú megalkuvásokra - másokra nyilván igen. De úgy tűnik, az, ahogy szervezi-szerkeszti a pályát, leginkább arra korlátozódik, hogy válogat a beérkező ajánlatok közül.
HJ: Igen, nem vagyok aktív, sajnos. Mondja is a Gálffi Laci, hogy muszáj lenne tervezni a pályát, de én ettől rettegek. És most ott tartok, hogy lehet, hogy lépni kellene. Valami különöset szeretnék, valami kicsit, szakmailag különöset; párszor eljátszani, hogy feltöltődjem - bár most Az öreg hölgy látogatásától feltöltődöm. Vasziljevtől is feltöltődtem annak idején.
MN: A rövid életű Művész Színház - ahol ez történt - egy kanyar volt a pályáján. Kudarc?
HJ: Rettenetes volt. A szerep, amit az a színház az én életemben betöltött, és amit én betöltöttem az ő életében - hát mindkettő rettenetes volt. Máig földolgozatlan.
MN: Miért ment oda?
HJ: Nem is tudom. Valami olyasmiről volt szó, hogy összeszednek vagy tíz embert, csinálni fogunk valamit, és az nekünk jó lesz. Fölsoroltak nekem legalább öt évre való szerepet, és egyetlen valamirevaló nem volt köztük. Gondolkodtam, most szólnom kellene? Nem szóltam. Noha fogalmam sem volt róla, miért vagyok ott. Azt azért elérték, hogy alig mertem kimenni a színpadra.
MN: Volt azért Kocsma Jenny a Koldusoperában.
HJ: Igen, és a Kocsma Jenny leghíresebb dalát egy kórus énekelte, nem én.
MN: Schwajda György többek közt önnel valósította meg régi álmát, amikor megrendezte Szolnokon A velencei kalmárt, amiben Portiát játszotta. A híres negyedik felvonásra emlékszem, amely-ben Portiaként álruhában vezette a tárgyalást - az remek volt. De a többi...
HJ: Azt nagyon szerettem. Tanulmányt tudnék írni arról, hogy miről szól a darab. De tényleg a negyedik felvonásról volt Schwajdának igazi gondolata.
MN: Schwajda hívta a Nemzetibe is.
HJ: Igen. Csak darabra szerződtem.
MN: Később sem hívták, hogy legyen a társulat tagja?
HJ: Nem. Szerintem mindenki úgy gondolja, hogy ezt egy színésznek kérni kell. Én meg nem kérem.
MN: Tudja, mi történik a mai magyar színházban? Néz előadásokat?
HJ: Igyekszem megnézni, ami érdekel. Vagy ha valaki érdekel, őt is megnézem. Sok mindenről tudom, hogy milyen, ha megnézem a szereposztást és azt, hogy ki rendezte.
MN: Erről jut eszembe: köztudott, hogy intenzíven foglalkozik különféle ezoterikus dolgokkal, asztrológiával, ilyesmivel.
HJ: Igen, de én ezt nem erőltetem rá másokra.
MN: De a döntéseiben szerepet játszik?
HJ: Úgy élem meg, hogy nem, de azért biztosan.
MN: Mennyire van a pályája a saját kezében? Mennyire tudja irányítani?
HJ: Úgy érzem, hogy tudom; de közben persze tudom, hogy ugyanúgy nem tudom, mintha társulati tag lennék valahol. Csak valahogy mégis egészségesebbnek érzem így magam.
MN: Gondol szerepre? Amit szeretne eljátszani?
HJ: Nem. Sose gondoltam. Kellene, ugye? Lehet, hogy az Angliai Erzsébetet el kéne játszanom. De a Stuart Máriára nem vágyom.
MN: És rendezőre, akivel szeretne együtt dolgozni?
HJ: Igen, igen. Épp most gondoltam, hogy föl fogom hívni az Aschert, és megkérdezem, "te, mondd már, miért kell úgy meghalni, hogy nem dolgoztunk együtt?"
Csáki Judit
