Magyar Narancs: Mi volt az Afrikai Unió (AU) csúcsértekezletének vezérfonala, és hoztak-e olyan döntést, ami jó irányba terelheti a legszegényebb kontinens életét?
Suha György: Nem mondhatjuk, hogy történelmi léptékű eseményről volt szó, de hosszú távú következményei mindenképpen lehetnek. A legfőbb kérdés a darfuri ügy volt. A nyugat-szudáni etnikai, területi és vallási alapú konfliktus mérhetetlenül eldurvult, már-már az 1994-es ruandai kataklizmára emlékez-tet. Sajnos a csúcson nem sikerült megtalálni a megfelelő gyógyírt. Viszont eredményként fogható fel, hogy az Afrikai Unió egyértelművé tette: a válságot saját hatáskörben akarja megoldani. Ami a konkrétumokat illeti, a jelenlegi csúcson négy feszültségzónáról beszéltek - Darfurról, Kongóról, Szomáliáról és Elefántcsontpartról -, és mindegyikre egyedi, helyzetre szabott megoldást kerestek. Hozzá kell tenni, hogy nem esett szó például a Nagy-tavak vidékéről vagy az etióp-eritreai konfliktusról. Tehát az AU számára prioritás a béke és a biztonság kérdése, de csak ott avatkozik be, ahol azonnali lépésekre van szükség. Más és más optikán keresztül nézik Európából és Afrikából a különböző konfliktusokat.
MN: Az Afrikai Unió 2002-es megszületése előtt is voltak integrációs erőfeszítések a kontinensen, de nagy részük dicstelen véget ért, gondoljunk csak az AU előzményére, a tehetetlen és működéskép-telen Afrikai Egységszervezetre. Mennyiben tekinthető sikeresnek ez a kezdeményezés?
SGY: A pánafrikai gondolatnak komoly múltja van, az afrikai politikai gondolkodás egyik alapeleméről van szó, de az igazi fordulatot ebben a tekintetben valóban az Afrikai Unió létrehozása és az addisz-abebai intézményrendszer kiépítése jelentette. Vízválasztónak tekinthető továbbá a 2003-as maputói csúcs, amikor Alpha Konaré, Mali korábbi elnöke került az Afrikai Bizottság élére, aki igen határozott, markáns személyiség, integratív politikus. Konaré már egy működő intézményrendszert vett át, de örökül kapott egy halom problémát is. Ezeknek egy részét legalább sikerült azonosítani, a legfontosabb ügyek rendezésére pedig már megoldási javaslatokat is kidolgozott. A legnagyobb gond, hogy az AU által javasolt normák nagy részét a tagállamok nem ratifikálták. Női és gyermekjogok, környezet-védelem, antiterrorizmus: szinte minden területen komoly hiányosságok vannak. A másik gond a pénz hiánya. Az Afrikai Egységszervezet boldog időszakában voltak olyan afrikai vezetők - elsősorban Mohamed Kadhafi -, akik kifizették a szegény tagállamok tagdíjait. Manapság már nem jellemző ez a jótékonykodás, jelenleg 93 millió dollár az AU tagdíjhátraléka, ami egy ilyen típusú együttműködésben hatalmas összegnek számít, a hatékony működést veszélyezteti.
MN: Milyen konkrét sikereket tud felmutatni az Afrikai Unió?
SGY: Külön kell választani az AU beavatkozásának lehetséges terepeit. Sajnos a különféle békemissziói nem túl sikeresek. De maga az elhatározás, hogy az Afrikai Unió igyekszik önállóan, saját hatáskörben rendezni a különféle válságokat, békefenntartói feladatokat lát el, már önmagában sikernek tekinthető. Az AU-nak köszönhető például, hogy a volt csádi diktátort, Hisszén Habrét - aki legalább negyvenezer ember haláláért felelős - afrikai bíróság elé állítják Szenegálban, és nem adják ki Belgiumnak. Ez az eset is bizonyítja: a fekete kontinens készen áll arra, hogy a belső problémáit önerőből megoldja. Történelmi fordulatról beszélhetünk: az AU deklaráltan saját, belső normákat akar felállítani, ehhez keresi a tagállamok közötti közös nevezőt. Már nem hagyatkozik pusztán a külső segítségre, nem rohan minden esetben az ENSZ-hez, a NATO-hoz vagy az EU-hoz, nem kér azonnal nyugati katonai beavatkozást, ha valamiféle konfliktus robban ki a kontinensen.
MN: Ez azt jelenti, hogy az afrikai politikai elitben tovább él a dekolonizáció idején kialakult Nyugat-ellenes attitűd?
SGY: A gyarmati korszak történelmi léptékkel mérve még nincs olyan messze, de kellően távoli ahhoz, hogy a kolonizáció kellemetlen élményeire már nem emlékeznek az afrikai vezetők. Afrika kezdi kitermelni a saját értelmiségét, felnőtt két olyan generáció, amelyeknek nincs semmiféle tapasztalatuk a gyarmati időszakról. Átértékelődnek a volt gyarmattartókhoz fűződő kapcsolatok, ez főleg a gazdasági élet területén szembeötlő. Sőt, megjelentek bizonyos nosztalgikus felhangok is.
MN: Akkor mivel magyarázható, hogy a jelenlegi csúcson díszvendég volt a nyugati világ szemében persona non grata Hugo Chávez venezuelai, illetve Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök?
SGY: A gambiai elnök személyes meghívására érkeztek Banjulba. Régi diplomáciai kapcsolatokról van szó, melyeket nehéz lenne hirtelen felülírni. Hozzá kell tenni, hogy ügyeltünk a formalitásokra, a két vendég más autókkal közlekedett, máshol laktak, más volt a fogadtatásuk, nem ültek egy sorban az afrikai vezetőkkel. Szintén üzenetértékű, hogy mindkét politikus csak egyszer kapott szót a csúcson, beszédeik sem arról szóltak, hogy előadják a maguk ideológiai meggyőződését, vagy szeretnék megtéríteni az afrikai vezetőket. Az iráni elnök beszéde műszaki okok miatt megszakadt, amit egyáltalán nem vett jó néven a teheráni delegáció. Teljesen másról beszéltek, míg Chávez a gazdasági együttműködést hangsúlyozta, illetve a bátrabb nyitást, addig Ahmadinedzsád a kulturális hagyományok védelmét és a bezárkózást propagálta.
MN: Mi az Afrikai Unió álláspontja az iszlám térnyerésével kapcsolatban?
SGY: Ilyenről szó sem eshet egy afrikai csúcson. A hivatalos álláspont, hogy Afrika szekularizált kontinens, az iszlám pedig csak egy a többi vallás között. Az iszlám térnyerése természetesen fontos jelenség a fekete kontinensen is - akárcsak a világ más részein -, de azért Afrikában nem beszélhetünk olyan jellegű fundamentalizmusról, amilyet a radikális hittudósok propagálnak például az arab világban. Szomália persze - ahol az Iszlám Bíróságok Szövetsége kiszorította a hadurakat, és fokozatosan átveszi az ország irányítását - napirenden volt. Elhangzott, hogy a kelet-afrikai ország ügyét az Arab Liga bevonásával kell rendezni. De ez nem az iszlám térnyerése miatt alakult így, sokkal inkább arról van szó, hogy Szomália geopolitikai és kulturális értelemben szorosan kötődik az arab térséghez.
MN: A jelenlegi csúcson többen az Európai Unió példájára hivatkoztak, amely sokáig a német-francia tengely mentén formálódott, és a mai napig a donor államoké a döntő szó. Melyek az AU vezető tagországai, és milyen hatalmi megfontolások alapján tevékenykednek?
SGY: Akárcsak az EU esetében, az Afrikai Unióban is a gazdasági potenciál a meghatározó. Hozzá kell tenni, hogy az AU sokkal több tagállamot tömörít, mint az EU. Nem tudok pontos számot mondani, talán 53-at, ugyanis több olyan entitás is van - például a Nyugat-szaharai Demokratikus Köztársaság vagy az évek óta fragmentált Szomália -, amelyek nemzetközi jogi értelemben nehezen tekinthetők önálló, működőképes államnak. Mindenképpen meghatározó Nigéria a jó makrogazdasági mutatói miatt, Etiópia mint az AU székhelye, továbbá a Dél-afrikai Köztársaság. Kiemelendő Szudán, amelyik a kontinens fő válságövezete, de mégiscsak a legnagyobb ország. Jelentős szereplőknek tekinthetők a kisebb, gazdaságilag jobban pozicionált államok, mint Ghána, Kenya. A Maghreb-térségből kiemelendő Líbia, és Algéria is egyre jelentősebb erőfeszítéseket tesz, hogy növelje tekintélyét az unión belül. Megkerül-hetetlen Angola mint potenciális olajnagyhatalom. Feljövőben van Gambia, idén ő kapta a csúcs rendezési jogát. Gambia elnöke a tanácskozáson kifejtette: jó példa lehet a fekete kontinens számára az EU, de az afrikai integrációt sokkal mélyebb, nem csak az államok közti kooperáció szintjein kell megalapozni. Ha a Maastricht előtti Európát nézzük, akkor már egyértelmű hasonlóságokat vehetünk észre, mint a személyek és áruk szabad áramlása, a gazdasági egységesülés. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az AU alapja az a három-négy regionális gazdasági csoportosulás, amely hosszú évek óta komoly sikereket tud felmutatni - például a Nyugat-afrikai Gazdasági Közösség.
MN: Az ENSZ segélyezési programjai, a Valutalap vagy a Világbank kísérletei mind kudarcot vallottak Afrikában. Miért gondolja az AU vezetése, hogy képes megoldani önerőből azt, ami a gazdag nyugati világnak nem sikerült?
SGY: Tévedés azt hinni, hogy ezek a kísérletek teljesen kudarcot vallottak. Nem olyan szörnyű a kép, a Világbank számos elvárása teljesült Afrikában. Ezeket számokkal is alá lehet támasztani. Javult például a szegénységi ráta: 2001-ben a lakosság 46 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt, 2003-ban már csak 43, ami jelentős előrelépés három év alatt. Ötven afrikai országban az alapoktatás százszázalékos, ez 2000-ben még csak 37 országban volt így. A világ húsz leggyorsabban fejlődő gazdasága közül nyolc afrikai. Sok esetben olyan tendenciákat tapasztalhatunk, amelyek korábban az ázsiai kistigrisekre voltak jellemzőek.
MN: Egy éve döntött a G8 Skóciában az adósságelengedésről. Vannak már kézzelfogható eredmények?
SGY: Egy év kevés ahhoz, hogy a döntés hatásait lemérhessük. A legnagyobb gond, hogy a G8 nem szabott konkrét határidőket, így hosszú évekbe telhet, amíg az adósságelengedést az egyes országok esetében tető alá hozzák. A makrofolyamatok jók, a tőkemegtérülési adatok pozitívak, sokat javult azoknak a multiknak a tőzsdei indexe, amelyek Afrikában tevékenykednek. A gazdaságélénkítés hatásai már érzékelhetők, kérdés, hogy ez mikor szivárog le a hétköznapok szintjére.
MN: Van-e Magyarországnak értékelhető Afrika-politikája? A rendszerváltás óta hogyan változtak hazánk afrikai gazdasági kapcsolatai?
SGY: Néhány héttel ezelőtt egy rövid összefoglalót készítettem a kancelláriaminiszter számára a kapcsolatok élénkítésének lehetőségeiről. Úgy gondolom, Magyarországnak igenis van keresnivalója Afrikában, de tény, hogy az eddigi Afrika-stratégiánkat több ponton át kellene gondolni. Amit látok: viszonylag a szűkös diplomáciai lefedettség ellenére - a szubszaharai térségben összesen három nagykövetség működik - erőn felül teljesítünk a kontinensen. Kormányzati szintről sajnos nem sok bátorítást kaptak az elmúlt évtizedben a magyar Afrika-szakemberek, a futottak még kategóriába tartoznak. Meghatározó az a szemlélet, mely szerint uniós tagállamként nekünk elég annyi, amit az EU tesz a déli kontinens érdekében, különösebb erőfeszítésekre nincs szükség. Márpedig a gazdasági kapcsolatok bilaterálisak, nem bújhatunk az EU Afrika-politikája mögé, amikor magyar exportról beszélünk vagy a magyar vállalkozókat akarjuk pozicionálni Afrikában.
