Ő az, aki az év elején heroikus egyszemélyes akcióba kezdett az egészségügyi dolgozók tarthatatlan helyzete miatt. Matkovich Ilona interjújában a következményekről, a szép politikai ígéretek és a valóság viszonyáról, a célokról és lehetőségekről beszél. A teljes interjú a Magyar Narancs augusztus 20-i számában olvasható – alábbi ízelítőnkből az derül ki, milyen is egy ápolónő számára ma Magyarországon a való világ.
| ||
Magyar Narancs: Egy áprilisi szombaton fekete ruhában ment be a munkahelyére, és ezzel kezdődött a Facebookon meghirdetett fekete ruhás mozgalom.
SM: A fekete ruhával az egészségügy gyászos helyzetére akartam felhívni a figyelmet, arra, hogy emberhez méltatlan körülmények között dolgozunk.
MN: A vezetőség levetette a fekete ruhát. Miért? Egyáltalán, az ön kórházában szokásos, hogy szombat délelőtt bent van a teljes vezetőség?
SM: Nem, de most bejöttek. Biztos a Facebook-oldalamon látták, hogy mire készülök. Azt mondták, hogy a fekete szín rossz hatással van a beteg gyerekekre, pedig egy szép amerikai nővérruha volt. Elég megalázó volt az egész, és akkor felmondtam, de utána visszamentem dolgozni, mert nem volt nővér, másnap az éjszakát is végigdolgoztam. Láttam a lányok arcát, meg a doktornő is kért, hogy „jaj, Mária, ne menjen el!”. Akkorra már kicsit kiment a gőz. Én ezekért a lányokért álltam fel, az ő hihetetlen szakmaszeretetük, emberségük, odaadásuk az, ami ma működteti az egészségügyet. Hétfőn visszavontam a szóban elhangzott felmondást, elfogadták, és megengedték, hogy a fekete szalagot kitűzve dolgozzam.
MN: Hány órát dolgozik egy kórházi ápolónő egy hónapban?
SM: Tavaly év végén, amikor a sok túlóránk felgyűlt, úgy 200-220 órát dolgoztunk egy hónapban. A szakápolóknál a havi 160-180 órához hozzájön havi 32 óra kötelező túlóra. Az egészségügyben hetente nyolc óra kötelezően vállalt túlóra van, tehát egy nővér kötelező óraszáma heti 48 óra. De amikor felvesznek, azt is aláíratják, hogy 12–24 óra között önként is vállalsz túlórát. A mi kórházunkban 24 óra az önkéntes vállalás. De mivel a délutáni és az éjszakai műszakpótlékkal, plusz a hétvégékkel is csak 130-140 ezer forintot viszünk haza, ezért másod-, harmadállást is vállalunk. Az ember elmegy gyerekre vigyázni, takarítani, vasalni, még mielőtt lefekszik aludni. Ha csak egy hiteled is van, borul a havi büdzsé.
MN: Önnek is van másodállása?
SM: Persze. Takarítok.
MN: Megkapták már az elmaradt túlórapénzüket?
SM: Amióta felszólaltam, a mi intézetünkben percre pontosan kifizetik a túlórákat – ennyit már elértünk. Madarat lehetett velem fogatni, amikor a 36 túlórámat elszámolták, és abban a hónapban hazavittem több mint 170 ezer forint fizetést. Boldogok voltunk, és azt mondtuk, most kaptunk méltó bért. De a kórházaknak erre nincs pénze. Ezért törekszenek arra, hogy ne legyen túlóra.
MN: Ez hogy lehet?
SM: Például úgy, hogy kivesznek egy nővért a műszakból, és így a maradókra több beteg jut.
MN: Mennyi?
SM: Akár negyven-ötven. Másképp nem megy. Huszonnégyezer egészségügyi dolgozó hiányzik a rendszerből, és folyamatos a külföldre vándorlás. Napról napra kevesebben vagyunk. Olyan is előfordul adott esetben, hogy kevesebb beteget vesznek fel. A szabadságokat pedig nem adják ki, hanem le lehet csúsztatni, azaz a túlórádat kiveheted szabadnapként. Volt olyan kolléganő, akinek a tíznapos nyári szabadságát sztornózták, helyette megkapta a tíz napot csúsztatásban a ledolgozott túlórák helyett. Csakhogy ha valaki számol a túlórapénzével, elég nagy csalódás, amikor helyette csak csúsztathat.
