A legsúlyosabb helyzetben levők gondozása egyszerre jelent közvetlen anyagi támogatást és egyfajta közvetítést a család és az intézmények között, segítséget krízishelyzetben. Mindez csak szoros, már-már napi kapcsolatban működik. L. Ritók Nórával, az alapítvány vezetőjével szokásos körútjára indulunk Toldra egy kisteherautónyi ruha meg egy láda alma társaságában. (A vele készült interjút lásd "Nem lehetett kívül maradni" című keretes anyagunkban.)
Biharkeresztesnél kanyarodunk le a 42-es útról, és még vagy három kilométert zötyögünk Told felé. A bekötőút mellett láthatósági mellényt viselő közmunkások dolgoznak, égetik a kivágott bozót gallyait. Mikor később rákérdezünk, hogy miért nem viszik inkább haza, fűteni, legyintenek: "Azt a kis csihatagot, olyan messziről." Az egyik háznál aztán látjuk, amint biciklire fölpakolva úgy fél köbméter frissen kivágott fát tol be az udvarra a családfő. ("Idényjellegű megélhetési bűnözés" - definiálja a jelenséget a polgármester.) Mostanában kockázatos fát lopni, viszont bent fekszik Marci, aki súlyos rákbeteg - miatta mindenképp fűteni kell.
Told a hetvenes években virágzó település volt, prosperáló téesszel, közeli munkalehetőségekkel, aktív, gyarapodó népességgel - most a reménytelen mélyszegénység, a szegregáció és a teljes leszakadás metaforájaként emlegetik a környékbeliek. Iskola rég nincs, két éve bezárt a kocsma, már csak a bolt üzemel, de januárban a megszaporodó betörések miatt annak a működése is kétségessé vált. A település 356 lakójából 192 aktív korú - tizenötnek van munkája. Ehhez jön még az a negyven ember, akiket a közmunkaprogramok révén júniusig "behívtak hatórásra". A többiek járadékokon, segélyeken élnek. A 2001-es népszámláláskor ötvenen vallották magukat romának, de a valóságban az arány eléri a harminc százalékot - legalábbis Balogh Jenő, a helyi cigány kisebbségi önkormányzat (ckö) vezetője ennyit említ. A roma közmunkaprogramra nem pályáztak, mert - a polgármester szerint - a "jelenlegi közmunkán való foglalkoztatás lefedi az igényt. Meg amúgy is hiába mondom, hogy pályázzanak". Balogh Jenő viszont a saját "munkahelyteremtő programját", a meg nem valósult asztalosműhelyt emlegeti, ami tizenöt embernek biztosított volna megélhetést, ha a polgármester adott volna hozzá helyiséget.
Nem működik az élelmiszer-segélyezés sem. Mint a térség aprófalvaiban szinte mindenütt, itt sem ritka a legszegényebb családok körében az éhezés, Told mégsem veszi igénybe az Élelmiszer Bank nyújtotta ingyenes élelmiszer-adomány lehetőségét; a polgármesteri hivatalban vagy nem is tudnak róla, vagy nem akarnak az adminisztrációval vesződni. Viszont "kamatra" nemcsak pénzt, de cigarettát, sőt húst is lehet kapni. A ckö vezetője erre annyit mond, hogy a polgármestert nem érdekli a cigányok baja.
A nyomorúság társadalma korántsem olyan homogén, mint amilyennek messziről látszik: bonyolult viszonyok szövik át. A szerepek sokszor nem egyértelműek, és nehéz helyzetben van, aki valamiféle bevett értékrend alapján akar itt bármit is tenni. Az a fajta "krízisintervenció", ami az Igazgyöngy napi gyakorlatához tartozik, nem is ezen az alapon működik - talán éppen ebben rejlik a hatékonysága.
Belecseperednek
Most éppen Katicáéknál van "krízis". A falu szélén álló ház kicsit rendezettebb, mint a többi utcabéli, például van ajtó a bejáraton. Bent a gyász csöndje fogad, a gyerekek is visszafogottan köszönnek. A múlt héten temették a papát, 32 éves volt. Az asszony egyedül maradt a négy gyerekkel két hónapos terhesen, bizonytalan jövedelemmel - így nem akarja vállalni a következő gyereket. Az abortusz térítési díjára viszont már végképp nincs pénz: a temetés elvitt mindent, az összes segélyt is. "Nóri néni", miközben odaadja Katicának a térítési díj befizetését igazoló szelvényt, megjegyzi, hogy holnap azért már menjenek iskolába a gyerekek - ez az egyetlen "többségi" norma, aminek a betartásához ragaszkodnak az Igazgyöngy munkatársai.
Kint, a konyhában nyugdíjas korú fehér férfi rendezgeti a holmit, amit hoztunk. Katicáék "csicskája". Katica férje szedte össze néhány éve egy környékbeli kocsmában; kifizette az öreg adósságait, amit aztán le kellett dolgozni - így ragadt náluk. Régebben próbálta, de most már nem is akarna megszökni, mert - ahogy mondja - jól bánnak vele: kap rendesen enni, van hol aludnia, a napját meg kitölti a sok tennivaló a ház körül. A nyugdíját Katicáék kezelik, de nem bánja: ő úgyis csak elinná. Rokona közel-távol nincsen, a házát "elvették", nincs hová menni innét.
A hasonló szimbiózis nem ritka a környéken - a "csicska" és a "kamatos pénz" itt is meghatározó eleme a mélyszegénységben élők zárt világának, és a nincstelenek sokadik generációja számára az adósrabszolgaság immár természetes része e világ rendjének, amit nem csak a tömegessége, de a "másik világ", a többségi társadalom megengedő passzivitása is legitimál. "Az itteni gyerekek már belecseperedtek a kamatba" - foglalja össze a helyzet reménytelenségét az egyik családgondozó.
Együtt vagy külön
Kifejezett cigányellenességről senki nem beszél, de a szegregációnak számos, többé-kevésbé bújtatott formája is tetten érhető. A kistérség népességi statisztikáiból például az látszik, hogy vannak olyan községek, ahol egyetlen cigány nemzetiségű lakos sincs, miközben a térségi átlag tíz százalék körül van. A különös jelenség magyarázata az a máig érvényes megegyezés a falu lakói között, miszerint romának nem adnak el ingatlant.
Csakhogy az érintkezést a romákkal így sem lehet megúszni. Ma már alig van olyan község, amelyik megengedheti magának, hogy saját nyolcosztályos iskolája legyen, így a kényszerű társulások révén az általános iskolában a "színmagyar" falvakból származó gyerekek egy osztályba kerülnek a más falvakból érkező hátrányos helyzetű roma gyerekekkel. Így jártak például Körösszegapátiban azok a helyiek, akik a 2008-as tanévkezdetkor a mezősasi iskola bezárása miatt egy osztályba kerültek az onnan érkező rosszul szocializált cigánygyerekekkel. Ez az első találkozás olyan, szinte kezelhetetlen konfliktusokat generált, amelyek már az iskola működését veszélyeztették. "Nagyon nehéz időket éltünk át akkor - meséli Vad Erzsébet igazgatónő -, néha úgy tűnt, nincsenek pedagógiai eszközeink a helyzet kezelésére." Ajtóleszaggatástól kezdve volt itt minden, amíg fél év megfeszített munkája után 2009 elejére konszolidálódtak a viszonyok.
"Mi próbálunk lemenni az óvodás korosztályig, mert azok a gyerekek, akik már ebben a korban átélik a mi foglalkozásainkon az első találkozást a más szocializációjú gyerekekkel, sokkal nyitottabbak egy integrált iskolai nevelésre" - mondja az Igazgyöngy vezetője. A "szegregációs nyomás" olykor sajátos megoldásokat szül: Komádinak például van saját iskolája, a nem roma szülők egy része a gyerekét mégis inkább a szomszéd falu iskolájába járatja, ahol nincsenek "kezelhetetlen" roma gyerekek.
Hasonló problémákkal küzd a biharkeresztesi iskola is: az ide járó közel 400 gyerek ötöde "három hás", vagyis halmozottan hátrányos helyzetű és/vagy sajátos nevelési igényű. "Komoly erőfeszítéseket teszünk a felzárkóztatás és az integráció érdekében. A valamilyen szempontból külön foglalkozást igénylőkkel fejlesztő pedagógus, logopédus és pszichológus dolgozik, és itt van nekünk az Igazgyöngy is. Az ő tevékenységük sokszor a napi problémák kezelésében is segítséget jelent" - mondja Dani Béla igazgató.
A toldi gyerekek is ide járnak, busz hozza őket minden reggel - de Bojtról meg Ártándról is "toldi gyerekeket" hoz, ugyanis a helyi többségi szülők szóhasználatában ez a kifejezés gyakran a rosszul szocializált, problémás roma gyerek szinonimája. "Naponta jönnek hozzánk, hogy csináljunk valamit a toldi gyerekekkel, mert elviszik a sajátjukat" - mondja Kiss Józsefné, az Egyesített Szociális Intézmények vezetője. Tavaly ősszel a református egyházkerület sietett a türelmüket vesztett szülők segítségére: némileg váratlanul felekezeti iskolát indítottak, rögtön két osztállyal, ahová aztán az adott évfolyamok magasabb társadalmi státusú, jól szocializált gyerekeinek többségét a szülők rögtön át is íratták. Ezzel látványosan elindult az ún. "white flight"-folyamat: a magasabb státusú gyerekek fokozatosan elhagyják a "gettósodó" iskolát, míg végül törvényszerűen létrejön a képességek és származás szerinti intézményi szegregáció. Biharkeresztesen ezt jelzi, hogy idén a várt mintegy ötven helyett csak huszonkét, többségében a leszakadó kistelepülések szegény családjaiból származó gyerek jelentkezett az önkormányzati iskolába - a többieket tárt karokkal fogadta a református iskola.
Az persze nem bizonyítható, hogy a felekezeti iskola szegregálna, de a felvételhez lelkészi ajánlás kell - ezen a szűrőn a romák nagy része már eleve fönnakad; ráadásul egy ekkora közösségben amúgy is mindenki tudja, hol a helye. Érdeklődésünkre, hogy milyen a tanulók összetétele (paramétereinket a városba költözni készülő középosztálybeli fehér szülőként adtuk meg), megnyugtattak - romákról ugyan nem volt szó, de az kiderült, hogy hátrányos helyzetű, problémás gyerekek nemigen járnak ebbe az iskolába, merthogy itt "magas a követelmény, ezért nem is jelentkeznek ide".
Narratívák
"A legnagyobb problémánk a főleg a kistelepüléseken egyre terjedő mélyszegénység és annak mentális következményei. Én megértem, hogy ezek az emberek belefásultak a reménytelenségbe, de az mégsem lehet, hogy egy családban csak a gyereknek vannak kötelezettségei. Hogy ő az egyetlen, aki reggel fölkel, hogy éhesen megy haza, de még este sincs ebéd, és úgy alszik el, hogy mellette a szülők hajnalig nézik a tévét. Régen én is azt mondtam, hogy a legroszszabb család is jobb, mint a legjobb állami gondozás, de ma már nem vagyok ebben ilyen biztos" - mondja Kissné.
Ez a dilemma Szandi esetében is: a 14 éves kamaszlány gyakran megszegi az iskolai normákat, ráadásul szökik is. Tavaly vagy hatszor hozták vissza a rendőrök a hol világgá, hol a szerelme után induló Szandit. Utoljára a múlt hónapban tűnt el, és amikor visszakerült, félő volt, hogy teherbe esett. A családsegítőnél mostanra betelt a pohár - jobbnak látnák a gondozásba vételét, nem utolsósorban azért, mert a hat gyereket egyedül nevelő mama néha napokra megfeledkezik mindegyikükről. "Így kell, Rozika, ha jönnek, ezt lássák" - dicséri Nóra a mamát, amikor ott járunk, mert rend van a félig romos ház egyetlen lakott szobájában, a kicsik fel vannak öltöztetve, és a mama éppen főz valamit.
Az Igazgyöngy az utolsó figyelmeztetés intézménye: ha velük sem sikerül már együttműködni, akkor nincs tovább, utánuk már csak a gyámhatóság és a "kiemelés" következik - és arról az útról, aminek az első állomása a nevelőintézet, nagyon kis eséllyel lehet csak letérni. Szandi most Nóráék közbenjárására megúszta, és az iskolában is viszonylag jól teljesít - cserébe a köztük létrejött szerződés alapján minden héten felkeresik Nóri nénivel a helybeli kínai boltot, és Szandi választ valami divatos holmit. "Tudom, hogy nonszensz, de másképp nem tudtuk volna megtartani" - mondja Nóra.
"Mindenkinek megvan a maga saját 'története', a maga 'intézményi' igazsága, az okok és okozatok logikus láncolata - mondja Török Zita, az Igazgyöngy igazgatóhelyettese -, és ez határozza meg az adott helyzethez való viszonyát, legyen szó gyámügyesről, pedagógusról vagy a helyi rendőrség vezetőjéről. Ezeknek a családoknak a normái sokszor számunkra elfogadhatatlanul távol esnek a miénktől, és néha nagyon nehéz megállni, hogy ennyi nyomorúság láttán az ember ne keressen felelősöket. Engem is megráz, amikor egy elsős kislány, megtudva, hogy a tanár néninek nincs gyereke, azt kérdezi: 'Nincs gyereke? Akkor miből él?' Itt nincsenek látványos eredmények, el kell fogadni, ami van, és azt, hogy csak nagyon apró lépésekkel lehet haladni."
Ezek a személyes-intézményi narratívák adott esetben egy gyerek számára sorsdöntőek lehetnek: ami az egyik családsegítőnél még "belefér", az két faluval odébb bőven elég lehet arra, hogy kezdeményezzék az állami gondozásba vételét. Ehhez elég lehet a "3 h-s" státus és a Jolly Joker, az "érzelmi elhanyagoltság" - vagy egy nyakba akasztott tornazsák, ami beleakad a kapu kilincsébe. Utóbbi az egyik helybeli általános iskolában történt egy harmadikos kisfiúval napközi után, hazafelé menet. A gyerek visszaszaladt az iskolába - ellátták a sebét, aztán hazaküldték. Másnap a kisfiú édesanyja reggel azzal állított be a tanáriba, hogy a sérülést nem a tornazsák zsinórja okozta, hanem Alex, aki hazamenet elkapta, és fojtogatta a gyereket. A nem túl jó hírnévnek örvendő lakli hetedikes Alex tipikus "3 h-s" gyerek: a szülei elváltak, nemrég szabadult apja neveli - a tanárok szerint meglepő odaadással. Bár a történet nyilvánvalóan kitalált volt, értesíteni kellett a rendőrséget, és annak rendje-módja szerint nyomozás indult ismeretlen tettes ellen súlyos testi sértés gyanújával. Az iskolában mindenki számára egyértelmű volt, hogy Alex ártatlan, de a rendőrök fejében "összeállt a kép" - ahol meg nem, ott kicsit beleírtak a történetbe. A pedagógusok szerint durván presszionálták a kihallgatott gyerekeket, elemi tényeket hagytak figyelmen kívül, míg végül Alex a nyilvánvaló képtelenségek dacára is gyanúsított lett. A folytatás nem sok jót ígért. Gyermekkorú lévén az eljárást ugyan megszüntették, de a családgondozó a gyámhatóságnál kezdeményezte Alex "védelembe vételét", ami nála leginkább a családból való kiemelést jelenthette. Hosszú egyeztetés kezdődött az érintettek között - az iskola és az Igazgyöngy tanárai mindenképp el akarták kerülni, hogy a gyerek nevelőintézetbe kerüljön. Fölajánlottak minden rendelkezésükre álló segítséget: heti rendszerességű konzultációt az iskola pszichológusával, egyéni fejlesztést, illetve az Igazgyöngy nyújtotta "művészetterápiát". A lobbizás sikeres volt: a "védelembe vétel" ugyan megtörtént, de Alex maradt, és most hetente kétszer ő is ott festeget a többi gyerekkel az Igazgyöngy délutáni művészetóráin.
Ennél látványosabb sikereket a mélyszegénységből jövő gyerekekkel nehéz elérni. Hiába a több száz pályázati díj, az éveken át tartó sikeres pedagógiai munka - a "3 h" világából szinte lehetetlen kitörni. Nem lett tanár a kis Olgából sem, akit tíz éven keresztül a saját gyerekükként istápoltak, és aki már kisgimnazistaként tudatosan készült a főiskolára - mikor eljött az ideje, őt is kivitték a 42-es útra; hamarosan magántanuló lett, aztán végleg eltűnt Nóráék szeme elől.
"Ma a mi közös falunk címerét festjük meg" - kezdi az órát "Zita néni", és a gyerekek tíz perc alatt átrajzolják magukat abba a virtuális világba, ahol rettenthetetlen harcosok küzdenek hatalmas szörnyekkel, ahol tündér áll minden ház tetején, a házakon ajtó, a kertekben virágok, és Alex kézen fogva sétál a falu főutcáján a polgármester lányával.
A térkép szélén
A leghátrányosabb helyzetű kistérségek egyike a berettyóújfalui. Az épülő autópályák éppúgy elkerülik, mint a nagyobb beruházások. A nagy ipari foglalkoztatók a kilencvenes években sorra bezártak, megszűnt a Pestre ingázás is. Konzerválódott az agrár jellegű gazdasági szerkezet. Ötven százalék alatti a foglalkoztatottság, terjed a mélyszegénység és a gettósodás. A térségbeli romák számára az aranykor az elmúlt évtized középső harmada volt. A virágzó cigarettacsempészet révén ugrásszerűen nőtt a családok többségének életszínvonala, volt olyan év, hogy Biharkeresztesen egyetlen segélykérelmet sem nyújtottak be. 2007-ben aztán a hatóságok észbe kaptak - becslések szerint a büdzsé 2006-ban 70 milliárdot bukott a romániai cigarettacsempészeten -, vége lett a jó világnak, és ezek a családok visszasüllyedtek a mélyszegénységbe.
"Nem lehetett kívül maradni"
L. Ritók Nóra képzőművész, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője
Magyar Narancs: Hogyan lett a vizuális nevelés a felzárkóztatás, a szociális hátrányok kiegyenlítését célzó pedagógiai program központi eleme?
L. Ritók Nóra: Azt nem szeretném bizonygatni, hogy a művészi kifejezés egy gyereknek a természetes tevékenysége, amiben és amin keresztül nagyon gazdagon fejleszthető - ma ezt úgy mondjuk, hogy a személyes kompetenciái fejleszthetők. A főiskoláról kikerülve, pályakezdőként viszont azt éltem meg, hogy az asztalra helyezett kubusok, szomorú csendéletek rajzolgatásával semmire nem megyünk. A nehéz körülmények közül érkező gyerekek tele vannak kudarccal, mert a közismereti tárgyakkal, a nyelvtanulással nem boldogulnak, és a magukkal hozott hátrány egyre csak nő a sok frusztráció révén - a hatékony tanulásnak pedig épp a sikerélmény lenne az egyik kulcsa. Lassan felismertem, hogy a művészeti nevelésben az alkotás öröme és az alkotás nyújtotta sikerélmény a legfontosabb, mert ez lehet a kitörési pont a teljes motiválatlanságból és teljesítőképtelenségből. Olyan módszereket, technikákat kerestem tehát, amelyek nemcsak a részképességeket, finommotorikát, esztétikai érzéket stb. fejlesztik, hanem a sikerélmény révén kihatnak a gyerek személyiségfejlődésének egészére is. Így kezdett körvonalazódni ez a módszertan, aminek a középpontjában az alkotás áll. Ebben a folyamatban pozitívabbá válik a gyerekek énképe; kialakul az a képesség, hogy akarok valamit, eltervezem, és az erőfeszítésem révén meg is valósítom; ha pedig nem sikerül, tudom kezelni a kudarcot. Ha ezt elértük, jöhet a következő lépés: hogy megtanuljuk elfogadni a másikat, akár sikeresebb, akár nem. Éppen ez az elfogadás a ma sokat emlegetett integráció pszichológiai alapfeltétele.
MN: Így lett a művészeti nevelésből az integrált pedagógia "jó gyakorlata"?
LNR: Az ugye adott, hogy a hátrányos helyzetűt meg a jól szocializáltat jó lenne együtt dolgoztatni. Ha nagy a távolság, az egymás el nem fogadása a gyerekek között, indulhatunk onnét, hogy fessenek például egy festékből, mert így muszáj kommunikálnia mondjuk a cigánynak meg a nem cigánynak. Innen lépésenként el lehet jutni a közös munka élményéig, például, hogy együtt fessük meg azt az elképzelt falut, ahol szeretnénk élni. Ezen a ponton egyszer csak rájön az ember, hogy egy csomó megoldatlan problémát, ami egyébként csak következményeiben jelenik meg az iskolában, kezelni tud - épp a művészeti nevelés révén.
MN: Hogyan működik ez a többi tantárgy esetében?
LRN: Mindent lehet tanítani a művészeti neveléssel: ha például állatokat rajzolunk, akkor rögtön hozzákapcsolhatjuk a természetismeretet; vagy rajzolunk népdalok alapján, és máris benne vagyunk a zenei alapismeretekben, hogy mi a ritmus, a dallam, a motívum. Régóta gondolkodom, hogyan lehetne a hátrányos helyzetű kicsiket motiválttá tenni a nyelvtanulásra - nekik sokszor az anyanyelvükkel is gondjaik vannak, persze hogy csak kínlódnak az idegen nyelvi tankönyveikkel. Elkezdtünk egy alternatív nyelvoktatási programot velük: az volt a neve, hogy Alkossunk angolul. Rajzoltunk, és közben megtanultuk a szavakat - a tanév végére a gyerekek többsége egy kb. 130 szavas szókinccsel képes volt egy minimális alapkommunikációra.
MN: Hogyan alakult ki az alapítvány másik profilja, a családgondozás, az esélyegyenlőségi programok, a szervezetfejlesztési projektek?
LNR: A gyerekek képein kirajzolódik minden probléma. Mikor egy elsős gyerekkel egy elképzelt szigetet rajzolsz, ahová bármi játékot magával vihet, de ő a labdán kívül semmit nem tud mondani, mert nincs és nem is volt neki más játéka, akkor evidens, hogy viszek neki legalább egy kisautót. Igen ám, de hat testvére van, meg a tüzelőjük is elfogyott. Ezen nem lehetett kívül maradni, a gyerekek révén szinte magától kialakult ez a fajta családgondozás. A segélyezésnél azért ez persze egy kicsit összetettebb feladat, hiszen ezeknek a családoknak az élete szinte minden ponton problémás - a "másik oldalon" pedig gyakran találkozunk azzal még ma is, hogy az ellátó intézmények az iskolától a gyámhivatalon át a rendőrségig egymástól függetlenül, párhuzamosan és bürokratikusan működnek. Ezért aztán igyekeztünk bevonni az ott dolgozókat: képzéseket szerveztünk, pályáztunk szervezetfejlesztési projektekre, és ez szépen öszszeért a mi esélyegyenlőségi, antidiszkriminációs projektjeinkkel.
MN: Mennyire elfogadottak az Igazgyöngy módszerei?
LRN: Magyarországon is terjed ez a fajta művészeti nevelés, de itthon kisebb az érdeklődés. A határon túli magyar oktatásban viszont erősen jelen vagyunk. Szlovákiában például a magyar iskolák többségében a mi művészetoktatási módszereinket alkalmazzák.
MN: Miért pont ott?
LRN: Sajátos módon ők hasonló helyzetbe kerültek, mint a mi hátrányos helyzetű, szegregálódó iskoláink. Ezekből az iskolákból a továbbtanulásra gondolva a jobb módú magyar szülők egyre inkább elviszik a gyerekeket, hogy az adott ország nyelvén tanuljanak. Ez számukra is új helyzet, amihez új módszereket kerestek - így kerültünk mi a képbe. De például Finnországban tartunk továbbképzéseket a deviáns gyerekek művészeti neveléséről, illetve a bevándorlók gyerekeinek integrációját segítő módszerekről. Erdélyben, a Vajdaságban havi rendszerességgel szervezünk tréningeket, hamarosan pedig Portugáliából jönnek hozzánk kollégák.
(Az alapítványról bővebben tájékozódhat a www.igazgyongy-alapitvany.hu és a www.nyomorszele.blog.fn.hu honlapokon.)