A balkáni, illetve a Dél-Európa körüli válságtérségekből Nyugat-Európába, Skandináviába igyekvő menekülők - vagy a csak jobb élet reményében útra kelő "gazdasági migránsok" - egyik útvonala a magyar-szerb határon keresztül vezet. Magyarország mára tranzitországgá vált, leküzdendő akadály a célország felé vezető úton - mondja egy, a térségben dolgozó határrendész tiszt, és ezt megerősítik a menekülteket segítő magyarországi civil szervezetek munkatársai is.
Be a rács mögé!
Fotó: Sióréti Gábor
Annak, hogy Magyarország egyre inkább lekerül a menekülteket befogadó országok térképéről, számos oka van a menekültügyi eljárások minőségétől kezdve a magyarok többségére jellemző idegenellenes attitűdön át az integrálódás gyenge esélyeiig (lásd Elvenni a kedvét című keretes anyagunkat). Tavaly közel kétezer embert fogtak el a szerb-magyar határszakaszon, de közülük mindössze 149 nyújtott be menedékkérelmet - a többieket hosszabb-rövidebb ideig tartó eljárás után kitoloncolták az országból. Az arány vélhetőleg idén sem változik. Az eljárás idejét mindenki idegenrendészeti őrizetben tölti, az ún. őrzött szállásokon. Ezek egyike a kiskunhalasi.
Zsákutca a szerb határon
2010 karácsonyán lépett hatályba az a szabályozás, amely alapján Magyarországon lényegében minden illegális határátlépőt őrizetbe vesznek, függetlenül attól, hogy elfogásakor folyamodik-e menedékért vagy sem. Ennek hivatalosan az az oka, hogy addig folyamatosan emelkedett azon elfogottak száma, akiket őrizetbe vettek, de az eljárás során menekültstátuszért folyamodtak, így "szabadítani" kellett őket, majd ezt követően eltűntek a magyar hatóság szeme elől; 2009-ben meghaladta az ezret az "eltűnt" menedékkérők száma. Noha az ENSZ menekültügyi szervezete ennél kevésbé korlátozó megoldásokat ajánl a probléma kezelésére, Magyarország a kevésbé humánus, de nyilván hatékony utat választotta - még ha a hatékonyság nem is igaz minden esetben. A kísérő nélkül érkező fiatalkorúakat ugyanis nem lehet ideiglenesen sem őrizetbe venni, ezért őket a helyi gyermekvédelmi intézetben helyezik el - ahonnan minden második megszökik. "Tavaly hatvan fiatalkorú tűnt el így nyomtalanul - mondja Gulyás Zsolt alezredes, a Bács-Kiskun megyei határrendészeti szolgálat vezetője. - Komolyan aggódunk értük, és mindent megteszünk, hogy megtaláljuk őket, az ő esetükben ugyanis rendkívül magas az áldozattá válás kockázata." Hogy mi lesz velük, azt senki nem tudja. A többségük vélhetőleg eljut Nyugat-Európába - kérdés, hogy ezért milyen árat kell adniuk a pénz és iratok nélkül utazó fiatalkorúaknak. (Az elfogott határsértők túlnyomó többsége fiatal férfi, zömük Afganisztánból, illetve Kosovóból indult útnak, de egyre többen jönnek Afrikából is, hogy eljussanak valahová Magyarországon túlra: Nyugat-Európába, Skandináviába.)
A magyar-szerb határon, illetve a határtól harminc kilométeres sávban elfogott külföldieket az őrizetbe vétel után meghallgatják, majd - amennyiben az illető nem folyamodik menedékért - a Szerbia és az EU közötti ún. visszafogadási megállapodás alapján megkezdődik a visszatoloncolási eljárás: az idegenrendészeti hatóság meghozza a kiutasítási határozatot, aminek a végrehajtását rögtön fel is függesztik, és idegenrendészeti őrizetbe veszik az illetőt. Ennek színhelye a kiskunhalasi őrzött szállás. Ezt követően elkezdődik az adatok egyeztetése Belgráddal - a sajátos idegenrendészeti szakzsargonban "megtörténik a migráns felajánlása". Ha a megküldött dokumentumok meggyőzik a szerb hatóságokat, hogy az elfogott külföldi felőlük érkezett Magyarországra, akkor az illetőt a tompai határátkelőnél egy jegyzőkönyvezett átadás-átvétel keretében visszaadják a szerb hatóságoknak. Az őrzött szálláson átlag nyolc-tíz napot töltenek az elfogott migránsok, de az itt őrzött kosovóiak például - mivel már nincs Malév-járat Pristinába - hónapok óta itt várják, hogy a magyar állam valamiképp megoldja a hazautaztatásukat.
"Az őrizet célja nem a büntetés, hanem az, hogy az illető a hatóság rendelkezésére álljon. Ez nagyon fontos különbség, és ezt a munkatársaimban is folyamatosan tudatosítjuk"- ismertet meg az alapelvekkel Gulyás alezredes. Ez persze nem sokat számít azoknak a külföldieknek, akik ezen az intézményen keresztül ismerkednek meg Magyarországgal - a magyar bevándorlási politika az iratok nélkül és a zöldhatáron keresztül érkezőkre elsősorban mint szabálysértőkre tekint, és akként is bánik velük.
Akik már nem először futnak bele a magyar határrendészetbe, általában a rutinos vesztesek közönyével veszik tudomásul, hogy megint nem sikerült - nem így az a fiatal férfi, akit a fegyveres őr éppen ottjártunkkor kísér az orvosi vizsgálatra. A húszas éveiben járó, vélhetőleg afgán fiatalember a fejét fogja, és hangtalanul zokog. Az éjszakai "elfogás" "befogadása" zajlik éppen, magyarázzák kísérőink. "Most jött talán rá, hogy innét nincs tovább - mondják. - Ő is biztos 'Londonisztánba' készült, és máshol is elfoghatták már, de azt valószínűleg most értette meg, hogy mi, szemben a többi ország hatóságával, nem engedjük szabadon, hanem rögzítjük az adatait, és utána visszatoloncoljuk Szerbiába. Számára az utazás - egy időre legalábbis - véget ért."
De miért nem akarja az elfogott menekültek többsége, hogy itt regisztrálják menedékkérőként? Miért vállalja inkább a kitoloncolással és az újból bejutási kísérletekkel járó tortúrát? A magyarázat a migránsok által is ismert menedékjogban, közelebbről a dublini egyezményben rejlik: aki itt kér menedéket, annak itt rögzítik az ujjlenyomatát, és ennek alapján az összes schengeni országból ide fogják visszaküldeni - azaz hosszú időre elveszíti Nyugat-Európában a letelepedés esélyét. Ráadásul aki itt kér menedéket, azt könnyen visszatoloncolhatják a magyar állam által biztonságos országnak tekintett Szerbiába, onnan pedig rossz esetben "lánctoloncolással" Macedónián át egészen Törökországig és tovább.
A kiskunhalasi őrzött szálláson - leszámítva a befogadási procedúrán áteső esti elfogottakat - nem találkozunk senkivel, az "objektum" emeletén is néma csend honolt. Kísérőink szerint éppen "zárkáztatás" van: erre a rövid időre zárják csak be a fogvatartottakat, egyébként szabadon mozoghatnak a folyosókon is. Ennek ellentmond az UNHCR megfigyelőjének idén áprilisban kelt észrevétele, mely szerint "[a szálláson] azt tapasztaltuk, hogy a fogvatartottak idejük nagy részét a celláikban vagy a cellák előtti, vasráccsal lezárt folyosókon töltik. Szabad mozgásuk így nyilvánvalóan korlátozva van."
A Menedék Egyesület munkatársai vannak talán a legközvetlenebb viszonyban a fogvatartottakkal: naponta bejárnak hozzájuk, és igyekeznek mérsékelni a kudarc és a bezártság okozta feszültséget. A zárkáztatásról hasonlóan nyilatkozott az egyesület egyik munkatársa is, aki - nem meglepő módon - a pontos napirendet ismerve állítja: a fogvatartottak, függetlenül attól, hogy menedékkérők vagy kitoloncolásra várnak, a napjuk nagyobb részét a zárkájukban kell, hogy töltsék, a "sétára" rendelkezésre álló, magas szögesdrótos falakkal körülvett udvar pedig a maga kézilabdapályányi méretével nem kínál túl sok lehetőséget a feszültség levezetésére és a regenerálódásra. Másképp látják persze a személyzet és a fogvatartottak viszonyát is, mint a hivatásosok: szerintük - és ez egybecseng az ENSZ-jelentés, illetve a Helsinki Bizottság állításaival - viszonylag gyakori a verbális agresszió az őrzési feladatok nagy részét ellátó fegyveres biztonsági őrök részéről. Ezt egyetlen látogatás alapján nem tudtuk megítélni, mint ahogyan azt sem, valóban az európai standard alatti körülmények uralkodnak-e a kiskunhalasi őrzött szállás egy másik (a város túlsó felén lévő) épületében, a Fazekas utcai "objektumban", melynek létéről mélyen hallgattak hivatalos kísérőink.
Fokozhatatlan vendégszeretet
"(...) a civilizációs értelemben vett kulturális homogenitás nagy érték lesz a jövőben, vagyis az a tény, hogy Magyarországon nem fenyeget különböző világértelmezésű embercsoportok közötti összeütközés. Ezért minden bevándorlással, befogadással összefüggő kérdést nagy körültekintéssel kell kezelni" - mondta az MTI szerint a miniszterelnök múlt csütörtökön. ("A menedékkérők és a menekültek Magyarországon napi szinten szembesülnek idegengyűlölettel" - mondja az UNHCR-jelentés.) A kormányzati intézkedések irányát az elmúlt két év tapasztalatai szerint ezek az iránymutatásszerű Orbán-mondatok határozzák meg. Vélhetőleg az orbáni "közpolitika-alkotás" sem független teljesen a tényektől: a Tárki nemrég publikált kutatása szerint az elmúlt három évben csaknem tíz százalékkal nőtt a kifejezetten idegenellenesnek tekinthető magyarok aránya. Idén márciusban a felnőtt lakosság negyven százaléka értett egyet azzal az állítással, hogy Magyarországra menedékkérő ne tehesse be a lábát, és tíz százalékkal csökkent a "reálpolitikusok" aránya, azoké, akik legalább mérlegelnék a problémát. Egy másik idén publikált Tárki-kutatás adatai még inkább rávilágítanak a miniszterelnöki intenció feltehető összefüggéseire: a lakosság 81 százaléka értett egyet azzal az állítással, hogy "Magyarországon a bevándorlási szabályok szigorítására van szükség" - holott mértékadó vélemények szerint már most is Európa egyik legszigorúbb és legkevésbé befogadó migrációs politikáját mondhatja magáénak az ország.
Hogy az idegenek miatti veszélyérzet mennyire valóságos társadalmi jelenség, azt jól mutatja, hogy a Magyar Nemzet Online Százezrek kopogtatnak hazánk kapuján címmel közölt írást egy menekültügyi konferenciáról. Pedig a valóság ezzel szemben az, hogy a 2011-ben menedékért folyamodó 1698 külföldi három (!) százaléka kapott menekültstátuszt.
E bevándorláspolitikán nehéz lenne érdemben szigorítani: az az ország, ahonnan csak az 1956-os forradalmat követő megtorlás elől kétszázezer ember keresett és talált menedéket, zömmel a fejlett világ országaiban, 2011-ben összesen negyvenhét embernek nyújtott menedéket. Ám az ország miniszterelnöke még így is veszélyben érzi "a civilizációs értelemben vett kulturális homogenitást".
 Fotó: Németh Dániel Elvenni a kedvétPardavi Márta, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke Magyar Narancs: A Helsinki Bizottság nyomon tudja-e követni, mi történik azokkal az illegális határátlépőkkel, akiket valahol az országban elfognak? Pardavi Márta: A Helsinki Bizottság, az ORFK és az UNHCR között van egy háromoldalú megállapodás, a határmegfigyelő program, ami annak a monitorozására irányul, hogy akiknek sikerül Magyarország területére belépniük, azok hozzáférnek-e a nemzetközi védelemhez, és hogy a magyar állam betartja-e a menekültekre vonatkozó nemzetközi kötelezettségeit. E program keretében a Helsinki Bizottság által megbízott ügyvédek megfigyelhetik a határrendészeti eljárás bizonyos mozzanatait: például megnézhetik azokat az aktákat, amelyek tartalmazzák a határon elfogott és az úgynevezett toloncegyezmények keretében visszaküldött, jogellenesen érkezett migránsok meghallgatásáról készült jegyzőkönyveket. Ezekben sokszor találunk olyan mondatokat, amelyekből arra lehet következtetni, hogy az illetőnek esetleg volt szándéka arra, hogy menekültstátuszt kérjen, de ez valamiért nem sikerült. Hogy miért nem, azt csak valószínűsíteni tudjuk. Talán kommunikációs nehézségek voltak: nem volt megfelelő tolmács. Nagyon sok múlik a meghallgatást folytató rendőrtiszten: ha például abból, hogy "folyamatos fenyegetettségben éltünk Bagdadban, féltünk, hogy elrabolják a családtagjainkat, mert a nagybátyámat már el is rabolták", nem hallja ki, hogy itt valaki menekültstátuszt szeretne kérni, és csak annyit érzékel, hogy nincs vízum, és hamis az útlevél, akkor az első géppel vissza is küldi Damaszkuszba, ahonnan az iraki család érkezett. De mi is képezzük a rendőröket, és van haladás. Ugyanakkor jól látszik, hogy évről évre egyre kevesebb a menedékkérő Magyarországon. MN: Pedig van olyan vélekedés, hogy egyre több menekült jön, és fenyegetően nő a "migrációs nyomás". PM: Tavaly valóban volt Szerbia felől egy váratlan hullám, ami felkészületlenül érte a magyar határrendészetet, de az, hogy "migrációs nyomás", inkább csak félelemkeltésre jó. A valóság az, hogy egyre kevesebben folyamodnak menekültstátuszért. Hogy ennek mi az oka, azt az ENSZ-jelentés egyértelműen kimondja: itt olyan körülmények várnak a menekülőkre, hogy nem akarnak ide jönni, vagy tovább akarnak innen menni. Magyarország - elsősorban idegenrendészeti szempontból - olyan fellépést választott, ami elrettentő a menekültek számára. A gyakorlatban ez például abban nyilvánul meg, hogy ha nem sikerül az első meghallgatásnál egyértelműen kifejezésre juttatnod, hogy te menekültstátuszért akarsz folyamodni - márpedig ez könnyen előfordulhat abban a stresszhelyzetben, ami az őrizetbe vétellel jár, miután esetleg hónapok óta bolyongsz, embercsempészeknek kiszolgáltatva, elcsigázott vagy, és esetleg azt sem tudod, hová kerültél -, akkor nagy valószínűséggel idegenrendészeti őrizetbe kerülsz. Ha egyedülálló férfi vagy, ez szinte biztos, de 2010 karácsonya óta családokat is idegenrendészeti őrizetbe lehet venni 30 napra. De az sem túl vonzó perspektíva, amit Magyarország akkor nyújt, ha valaki minden nehezítés dacára megkapja a menekültstátuszt. Ez, ugye, arról szólna, hogy most már gyökeret lehet ereszteni - a mi információink szerint ez csak nagyon keveseknek sikerül. Számos menekült kényszerült az elmúlt években hajléktalanszállóra, vagy arra, hogy továbbmenjen, és például Németországban vállaljon illegálisan munkát. A másik nagy probléma a családegyesítés nehézsége. Az az ügyfeleink tapasztalata - és a jogszabályi környezet ezt támasztja alá -, hogy ez szinte lehetetlen, márpedig család nélkül nagyon nehéz integrálódni. Tavaly mindössze 47 embert ismertek el menekültnek, ők idehozhatják a családjukat, már ha ki tudják fizetni az utazásukat, de aki csak oltalmazotti státuszt kapott, az most már nem jogosult erre. MN: Akinek elutasítják a kérelmét vagy egyből visszatoloncolják, azzal mi történik? PM: Az esetek jelentős részében a külföldi Szerbiába kerül. 2011-ben a rendőrség 3752 esetben utasított ki külföldieket Szerbiába. Ott, a határon hasonlóképp lefolytatnak egy rövid eljárást - menekültstátuszt lényegében nem lehet kapni -, és vagy rögtön továbbtoloncolják az illetőt Macedóniába, vagy pár nap őrizet után "szabadítják", felszólítva, hogy hagyja el az országot. Akkor újra neki lehet vágni a schengeni határnak. Ez az oka annak, hogy kisebb kolóniák élnek a határ szerb oldalán, kvázi a senki földjén iratok és pénz nélkül, kiszolgáltatva a helyi rendőrök zaklatásának. Szerencsés esetben a család előbb-utóbb újra küld otthonról pénzt, megint fogadnak egy embercsempészt, és újra megpróbálnak a magyar határon át eljutni Nyugat-Európába. Az ENSZ-jelentés is kritikusan ír arról, hogy Magyarország "biztonságos országnak" tekinti Szerbiát, a magyar hatóságok szerint ott kell menekültstátuszt kérni. Ez azt jelenti, hogy a vonatkozó egyezmények alapján mindenkit, aki onnét érkezik, vissza lehet küldeni oda - holott a magyar hatóságok is jól tudják, hogy mi vár a Szerbiába toloncoltakra. |
