Magyar Narancs: A szív segédigéiben megírta az anya regényét, anya és fiú regényét, most pedig nekigyürkőzött az apáénak, a Harmonia caelestis az apák és fiúk története. Amit nehéz olvasni, mert azzal szembesülünk, hogy ez tabu, az ember és a szülei. Nem érezte magát határsértőnek?
Esterházy Péter: Nem. De én sosem is érzem magam annak, nyilván ez a test, a szellem, zárójel bezárva, védekezése, De hát én abban sem szoktam semmi aggályosat látni, ha és amikor (folyamatosan) fölhasználom az életemet. Megállapítom, hogy úriember ilyet nem csinál, de soha nem is állítottuk, hogy úriemberek volnánk. Olyan van, hogy valamit nehezebb megírni, valamit meg könnyebb, de egy írónak a viszonya embertelenebb ezekhez a dolgokhoz, másmilyen... nem is szívesen beszélek róla, mert olyan, mintha büszkélkednék a saját baromságommal, hogy én a legordenárébb módon használom a saját érzelmeimet, emberi viszonyaimat, mert nincsen másom, amit használhatnék, és miközben ezeket használom, ha akarom, hidegen és racionálisan, vagy egyszerűen csak egy esztéta szempontjai szerint, aközben ezek valóságos érzelmek és valóságos viszonyok.
MN: Szokták mondani, mondjuk, hogy az író az, aki az olvasó helyett ír. De ritkán érezni ilyen valóságosnak. Itt van valami, amit az ember soha életében nem mert megérinteni, a szülők teste, egymáshoz való viszonya, a gyengeségei...
EP: Csuda tudja, most eszembe jutott hirtelen az a vicc a cigányról és a lováról. Elad a cigány egy iszonyú gebét, a ló azonnal nekimegy a falnak, és a vevő reklamál, hogy milyen lovat sóztak rá, mire a cigány: nem vak az, csak bátor. Itt meg fordítva: nem bátor, hanem vak.
MN: Lehet, hogy már az írósággal átlépi ezt a határt az ember? És utána már...
EP: Igen, és akkor már nincs mit. Már késő. Ha visszagondolok, én soha semmikor nem éreztem ezt, ezt a súlyt.
MN: Ebben lehet valami, hiszen megvolt már ez a téma a Fancsikó és Pintában is vagy huszonöt évvel ezelőtt...
EP: Erre meg a barátom jut eszembe, aki talán most azt mondaná nagyon szigorúan, hogy hazudsz.
MN: Ezt azért mondta, hogy provokáljam?
EP: Nem, csak eszembe jutott.
MN: A könyv két nagyon különböző részből áll, amiket erős formai jegyekkel is megkülönböztet, az első hőse az apa mint olyan, és itt rendre megjelenik az a kitétel, hogy neveket nem említünk, sőt csőbe is húzza az olvasót, mert eleinte úgy tűnik, hogy a Harmonia caelestist szerző (vagy nem szerző) Esterházy Pál vagy Fényes Miklós szerepébe helyezkedve mondja el a család történetét, de hamar kiderül, hogy a HÉV-állomáson kolduló homeless ugyanúgy benne van az édesapám képben, mint azok a potenciális apák, akik átmenetileg gyerektelenek, merthogy minden apa fiúként kezdi. A második könyv evvel szemben szabályos családregény, addig terjed a szemhatára, ameddig mindenkié, azé is, aki nem történelmi családba született, és csak a dédpapáig tudja visszavezetni a felmenőit. Eleve ilyennek szánta a könyv szerkezetét, vagy közben ragadta el a lehetséges apaképek sokfélesége?
EP: Megint csak az író szempontjaival tudok jönni, és ezek mindig gyakorlatiasabbak. Formát akartam találni. Amikor az ember megnézi a valóságos család történetét, akkor az elképesztően gazdag. Kezdetben meg is kísértett, nemcsak a gazdagság, hanem a történelem. A történelmi tények roppant csábítóak, nincs annál fantasztikusabb, mint amikor az ember talál 18..-ból egy fényképet, azon egy igen szigorú nő, és a túloldalára oda van írva, hogy te aljas. Olyan hihetetlenül sokrétű és szenvedélyes és titokzatos egy ilyen dolog, hogy az embernek az a vágya, hogy ezeket a dokumentumokat mind belerakja a regényébe. Ez azonban az a csábítás, aminek ellen kell állni. Egyrészt minden ilyet meg kell nézni, aztán el kell felejteni, ha megírtad, akkor el kell dobni. Másfelől az a problémám volt, hogyan tudok egy olyan szerkezetet találni, amelybe úgymond minden belefér. Hogy ne legyen folyton az az érzésem, hogy most valamit kihagyok. És erre lett ez a számozottmondat-forma kitalálva. De nagyon lassan találtam meg. Mulatságos, már-már nevetséges, hogy ez a szó, számozott mondat, ez mutatkozott megoldásnak. Amíg ezt nem találtam meg, hiába volt meg ugyanez az anyag, mindig kevésnek bizonyult, futottam olyan kört, hogy száz oldalakat megírtam, és száz oldal az nem kevés, több hónap munka, és lehetett az akármilyen jó, mindig bezárult. Én mindig így élem meg, hogy bezárul a forma, nem tud továbbmenni, miközben még ezer dolog van, ami hiányzik. Ezért kóvályogtam olyan sokat, hogy ezt megtaláljam, és ahogy ez kiterjesztődött... az meg nyilván úgy történik, hogy amikor együtt vannak a megoldások, azokból adódik, hogy akkor nézzük meg ezt a szót mint főnevet, és tegyük bele különb-különb nyelvi közegekbe. Akkor vettem bármilyen szöveget, tanult ember lévén meg tudtam keresni a mondatok alanyát, azt kivettem, és beletettem a helyébe az édesapám szót. Amúgy a dolognak a tétje nem ez volt, hanem az, hogyan lehet ezt szétszedni, szétcincálni - és most gátlástalanul használom a dekonstruálni szót -, ami nem olyan egyszerű, holott azt gondolná az ember, különösen manapság, amikor úgyis minden széjjelfele tart, de ez nem így van, mindig megmarad valamilyen ív, ami még hazugság. És azt igazán szétszedni nehezére is esik az embernek, nehezemre esett valamit megszüntetni. Egy ilyen történelmi család regénye, bármilyen józanul meséli is az ember, eleve tartalmaz valami lágyat vagy nosztalgikusat, ami nagyon ellenemre volna. Bennem ez ügyben semmi nosztalgia nincsen, de ha rossz formát választok, akkor a formában magában van, és ezt mindenképp el akartam kerülni. Az első rész végül is az apát szüntette meg, a kultúránknak ezt az alapját szedte széjjel. Azzal, hogy hűségesen leírom a nádortól kezdve a homelessig. És ami még nekem fontos, volt bennem az a nevetséges vágy az elbeszélésre, valamit elmondani. Azt mondani, hogy ez akkor egy elbeszélés, nevetséges félreértés, de mégis azért így nevezem. De a második rész valamelyes linearitására az első részből kapott lehetőséget a szöveg. Azért visszakozok mindig magamban vagy a mondataimban, vagy hallgatok el közben, mert tulajdonképpen nem szívesen beszélek én erről. Nem akarok például rögzíteni semmit, mert a szerzői vélekedés óhatatlanul kicsit kitüntetetten van kezelve, és most, hogy beszélek róla, jut eszembe, hogy én nem is a regényről beszélek, hanem azokról a képekről, amik bennem szándékként voltak meg, és azok ősi magyar szóval irrelevánsak. Nem érdekes, hogy én mit gondoltam arról, hogy mit is akarok elbeszélni.
MN: A számozott mondat akkor olyasmi, mint a filmben az elsötétülés, ami térbeli vagy időbeli váltást jelez, e nélkül nem lehet kis részekből nagyobb egységet építeni, és pofonegyszerűnek vagy természetesnek tűnik, mégis tíz év kellett, hogy felfedezzék. Másfelől nekem úgy tűnt, hogy a számozáson kívül ez a forma magának már régről megvan, hiszen például a Kis Magyar Pornográfia is hasonló történetrészletekből, anekdotákból épített fel egy nagyobb egészet.
EP: Ez nyilván kezemre állt, hiszen már a Fancsikó és Pinta vagy az Egy nő is ilyenekből van, de a Termelési regény is visszautal valami egységesre vagy álegységesre, ő maga pedig ugyanilyen szekvenciákból épül. A második részben pedig próbáltam olyat csinálni, ami nekem nem egészen jön a kezemből, tehát mindig ráütöttem a kezemre, mikor a szöveg reflexív akart lenni, saját magára is akart vonatkozni, amit én már nem akartam, sőt nem is érdekel, tehát ez nem elhatározás, de a kezem azért rájár. Ez egy természetes törekvés, hogy az ember a saját természetes képességei ellen dolgozzék, persze olyan nagyon ellenében nem lehet.
MN: Azt mondja, hogy ezt az ellenében dolgozást nem feladatként tűzi maga elé az ember? Hogy ez a természetes?
EP: Akár feladatként is lehet, de itt nem olyan egyszerű, mint egy rendes szakmában, amit meg kell tanulni, és aztán tudni kell. Itt tudni kell, és azt a tudást el is kell tudni felejteni.
MN: Nem akarom én ebbe belehajszolni, de ha visszatérünk arra, hogy apák és fiúk, akkor némileg otrombán előhoznám azt, hogy maga ötvenévesen készült el ezzel a könyvvel. Nem mondom, hogy így időzítette, de így lett mégis. Megvolt a felnőtté válás, jöhet a leszámolás, nem, az elszámolás az apákkal, ami a pályáján egy határkő, mert ez szerintem egy összegző regény.
EP: Erre nem gondoltam, mert nem szoktam a pályámra mint olyanra gondolni. Időről időre vannak olyan könyveim, amiket összegzőnek lehet mondani, mint a Termelési regény vagy a Bevezetés a szépirodalomba. Meg ez is. Ilyen az alkatom, hogy időnként szeretem összekaparni, amim van, és ez a Bevezetés utáni tizenöt évnek a vége. Én ezzel töltöttem a kilencvenes éveket. ´90 karácsonyán fejeztem be a Hahn-hahn grófnőt, de a Hrabal könyvén is látszik, hogy már ezt írtam. Másról van szó, de már bele-belelendül a családba, bár minden könyvemre igaz, hogy nekem tárgyam a család.
MN: Az apákon kívül van itt egy dolog még, amivel el kellett vagy el kell számolni, körülírással a kommunizmus. A rendszer, amit a nagymamája nagyon helyesen ítélt átmeneti állapotnak, de volt itt egy-két nemzedék, nevezetesen az apáké, amelyiknek ez a futó pillanat igencsak belerondított az életébe.
EP: Most megint azért hallgattam el, mert eszembe jutott az édesapám. Elég bonyolultan jutott az eszembe, egy mondata, amit nem akarok most idecitálni. Engem is meglep, de hogy pontosan mi van benne egy regényben, azt az ember nem tudja. Én nagyon remélem, hogy ennek a deskribálása is benne van... (csönd) empatikusan nehezítem meg a helyzetünket...
MN: Sok részlete van a szűkebb családtörténetnek, amivel most találkozik először az olvasó, vagy csak itt válik érthetővé. A kitelepítésre is estek már utalások, mégis most látszik igazán, hogy ez mennyire borzalmas volt. Valószínűleg a hétköznapok a legrémesebbek, és egy ráérősebb elbeszélésben jönnek elő azok a részletek, amik önmagukban talán nem is olyan különlegesek, vagy nem is feltétlenül a rossz dolgokról szólnak, de valahogy azok teszik valóságossá az egészet.
EP: Az egy jó szó, hogy ráérősebb elbeszélés, ez volt az, amit akartam. Az első részben is vannak lassúbb szakaszok, de pattognak, nincsen bennük idő... a ráérős elbeszélés meg elmondja, hogy mi volt mondjuk 1955-ben vagy szerda hajnalban.
MN: A nyelvhasználaton is látszik ez. Nincs már az a mámoros, felfedezőszerű állapot, amikor egy nyelvjátékért az anyját is eladná az ember.
EP: Apámat, anyámat én mindig eladom, de most másért. Itt másképp használom a nyelvet. Egyfelől, különösen a második részben, nyugodtabb a nyelvhasználat, miközben az első rész bizonyos radikalitásait, gondolom, megtartom. Ami a Bevezetésben engem foglalkoztatott, s ha tetszik, ott enciklopedikusan végig is lett vezetve, az már nem érdekel.
MN: Gondolt-e arra, hogy a magyar olvasónak talán sértő kissé, ha ebből a könyvből látszik, hogy a szerző már a német olvasóra is gondol írás közben.
EP: Ez több mint sértő. Isten látja lelkemet, én nem gondoltam a német olvasóra, de miben látta ezt?
MN: Zárójelben többször is ott van: "német az eredetiben" vagy "lefordíthatatlan szójáték". Itt megálltam gondolkodni, és arra jutottam, hogy ez nem nekünk szól.
EP: Ez nekünk is szól. Egy csomó dolgunk lefordíthatatlan szójáték, mert a helyzetünk más, nemcsak az én helyzetem vagy az én regényem helyzete az, aminek számolnia kell azzal, hogy mi történik vele lefordításkor, hanem mindannyiunké, amikor magunkat ebben a relációban is el kell gondolnunk. Hogy másoknak a dolgaink mit jelentenek. Egyébként én azt a legnagyobb bűnnek tartom, amit most rám olvasott, mert feltételezi, hogy már írás közben arra gondol az ember, hogy bizonyos nehézségeket nem szabad a szövegnek támasztania. Itt annak, hogy lefordíthatatlan szójáték, az én szövegemen túlmutató jelentése van, hány és hány gesztusunk, mondatunk, a létezésünknek hány és hány módja nem más, mint lefordíthatatlan szójáték.
MN: Nem volt olyan hátsó gondolatom, hogy ettől ez most másképp volna megírva.
EP: Én igaznak gondolom, amit mondok, tehát hogy ez is hozzátartozik a világunk helyzetéhez, folyamatosan magunkat az egésznek a kontextusában elgondolni, de azt is lehet mondani, hogy nekem gyakori nyelvi élményem a lefordíthatatlanság, és ezt az élményt szeretném megosztani.
MN: Ez a maga hozzájárulása az ország EU-csatlakozásához.
EP: Ahhoz mindenképpen.
MN: Amikor búvárolta a számos ős történetét, melyiküket találta a legkedvesebbnek?
EP: Voltak ilyen részfeladatok, hogy nevezze meg a legaljasabbat, a leghülyébbet vagy a legtehetségesebbet, a legbecsületesebbet... a részeknek vagy a konkrétumoknak a vonzásában van egy olyan pillanat is, amikor az ember olyan apró adat birtokába jut, amiről azt gondolja, hogy nem sokan tudhatnak róla, ami megint egy csábítás... De valóban érdekel az engem, hogy ősapánk milyen bátran és katolikusan és rettenthetetlenül játszotta ki Lipót császárt vagy Pázmány Pétert? És megállapítottam, hogy ez engem bizony nem érdekel.
MN: A történeteken és a figurákon kívül ilyen csábítóak még a helyek, a tájak, azután a tárgyak... Szerepel annak a régi ünnepségnek a leírása, amelyen Fényes Miklós úgy elkápráztatott egy bizonyos fiatalembert, de kihagyja azt a poént, hogy az ifjú Goethe volt. Gondoltam, később majd ravaszul előhozza, de nem, soha többé.
EP: Egyébként az a jelenet a Wahrheit und Dichtungból (német az eredetiben) van, tehát maga Goethe írta meg. Igen, minden egyes dolgot meg kellett gyakorlatiasan néznem, mert én nem tudok elvi elhatározásokra jutni, hanem kicsit meg kell csinálnom ahhoz, hogy lássam, tényleg nem érdekel valami. Például az a tény, hogy én megírtam a Csokonai Lilit, mondjuk úgy egyszerűen, hogy barokk nyelven, most nagy segítség volt: egy csábítással kevesebb. A barokk nyelv mindig is vonzott, de most hiába voltam folyamatosan ilyen szövegek társaságában, ellen tudtam állni a szirénhangoknak, meg se rezzentem, mint egy Odüsszeusz. De ha ez a szenvedély még bennem él, akkor egész másfelé vitte volna az írást, vagy csak hazugság árán tudtam volna itt tartani. Ugyanígy az elbeszélésnek bizonyos módjai vagy az énnek, a személyesnek és a regénybeli személyesnek a kapcsolata... bizonyos könyvekben bizonyos dolgokat, nem az, hogy megcsináltam, de már el tudom engedni. Bizonyos helyzetekben szabadabbul viselkedhettem az anyaggal szemben, tehát a mostani anyagnak a mostani rendezését jobban tudtam követni.
MN: A személyesre és a regénybeli személyesre a legjobb példa talán a nagyszülők története, róluk van egy nagyon eleven portré a múltból, például annak a beszélgetésnek a leírása, amit a kommün alatt folytatott a nagypapa a zsidó biztossal, vagy amikor szinte részletekbe menően elmondja, mi történt a nagymamával az apja születése körüli időkben, aztán egy fiatalkori fénykép kapcsán bevallja, hogy nem tudja összekapcsolni a fiatal nagymamát azzal az öregasszonnyal, akinél gyerekként nyaraltak, vagy aki ott halt meg a kitelepítésben.
EP: Kicsit félre válaszolva, azt az elég sok mindent, amit én a fikció és a nem fikció viszonyáról megtudtam az idők során, vagy a könyveim során, azt itt nagyon erősen használtam. Ugye itt minden olyan, mintha nagyon nem fiktív volna, miközben...
MN: Naiv olvasó módjára kérdezek, ha máshonnét nem, a válaszaiból kiderül. Sok regényt olvastam, de fizikailag most volt először regény a kezemben, amikor megkaptam ezt a több kiló kéziratot, és éreztem, hogy ez milyen súlyos. Akármilyen vastag egy könyv, ez nem tűnik így föl, még a fehér könyvnél sem, hogy milyen iszonyú munka van ebben. Megdöbbentő volt centiben és kilóban szembesülni evvel.
EP: Igen. Most elhallgattam, mert öncenzúrázom magam, ugyanis a saját szorgalmamról igen ihletetten tudok beszélni. Különösen ´96 óta, ez az utolsó öt év olyan intenzív volt, ami már határeset. Az ember kiismeri a szakmáját, azt is, hogy ennek nagyon erős kapcsolata van a fizikummal. A regényírást mindennap kell csinálni, és kell tudni, hogyan bánjon a testével az író, hogy időben le kell feküdni, hogy egy üveg bort még meg lehet inni, de kettőt már nem.
MN: Az Esterházy-vacsora című filmben, ami a nyáron készült, egy pillanatra megmutatta a szobáját, amelyet akkor már kéziratok és jegyzetek képében teljesen eluralt ez a könyv.
EP: Ez augusztusban volt, akkor tartottam az utolsó kétszáz oldalnál, és szó szerint attól féltem, hogy ez a könyv maga alá fog temetni. Van itt egy anyag, amit én próbálok formába tenni, egyrészt maga a történeti anyag, de az is anyag, amit például a tabuk kapcsán mondott, tehát valamit formába tenni, ami onnan minden pillanatban, mint egy vadállat, ki akar törni, nyilván azért, hogy engem fölfaljon, de nekem akkor már úgyis mindegy. És ehhez kell az állandó figyelem. Én akkor tudom, hogy jól van a dolog, már ami a munka feltételeit illeti, mikor nem nyolc meg tizennégy órát dolgozom, hanem mind a huszonnégyet. Amikor mindig erről gondolkodom, bárhol vagyok. Csak így van esélye az embernek. És így visszamenőleg érthető, mégis olyan nevetséges azt mondani, hogy egy napot se lehet kihagyni, még nekem is nevetséges most, három hónappal a regény befejezése után, hogy miért gondoltam én azt, hogy ha kilenc évig dolgozik az ember, akkor nem lehet egy napot kihagyni. És nem lehet. Megrökönyödve néznek az emberre, megsértődnek, de hát van is ebben valami nem természetes.
MN: Amennyire nem természetes embernek regényt írni.
EP: Igen, egy felnőtt embernek, aki tisztességes munkát is végezhetne... ettől van egy ösztönző lelkifurdalás. De az az értelmiségi lelkifurdalás a társadalmilag hasznos munkát illetően nincs meg bennem.
MN: Nem így értettem. Viszont megadta a választ arra, amit kérdezni akartam, hogy miért nem írt az utóbbi években az elefántcsonttoronyból.
EP: Ettől még írhattam volna, ahogy kezdetben írtam is, és megmaradt az ÉS-ben az 1 könyv, ami havonta egyszer még adódik is az olvasásokból, de az is nehezen. Egyre inkább a műfaj lett számomra kérdéses, a nem-regény, a regényen kívül való beszéd. Persze ha baj van, akkor az embert nem érdeklik a nyelvi problémák, időnként igent kell mondani meg nemet kell mondani, és akkor ezek ilyen túlságosan elvi megfontolások, de azt gondolom, hogy ebben a döntésemben igazam van, még akkor is, ha valaki zokon vette.
MN: Az 1 könyvet, még a kékharisnyát is el lehet képzelni délutáni műszakban, de az elefántcsonttoronyhoz már erősen benne kellett élni a mindennapokban, ott kellett lenni a résen.
EP: Az akkor adódott is, ´88-89, ´90-91, de elég volt újságot olvasni meg napzártát nézni, az adta magát, ahogy az abban megmutatkozó illúziók is adták magukat. Ahhoz nem kellett külön valahová elmenni vagy jobban jelen lenni, az egy természetes állapot volt akkor, és felfedezés. Maga a műfaj is felfedezés volt, látszik is a tanulási processzus, ahogyan tanulom meg ezt a 3,6 flekket mint formát.
MN: És nemcsak a műfaj, de az az éra sem volt kompatibilis a regényírással.
EP: Nem. Miközben a regény annyiban tartozott hozzá, hogy amiről az ember olyan sokat fecsegett, én legalábbis, nevezetesen, hogy mennyire más státusban van a szöveg diktatúrában és demokráciában, mennyire másképp viselkednek a szavak, újra kell tanulni a nyelvet, egyenként megfogdosni a szavakat, ez rám is vonatkozott, ahogy minden becsületes íróra. De én akkor már benne voltam ebben a folyamatban, ami a regény, és utólag persze már nehezen tudom megállapítani, hogy milyen nehézségnek mi a rugója, de ez is benne volt, hogy semmi olyanra nem számíthattam, amire a ´90 előtti helyzetből támaszkodhatott egy szöveg. És én tulajdonképpen ezeket írva tanultam meg a dolgot.
MN: Most érdemes volna politikai tárcát, publicisztikát írni? Vagy már nemigen van miről.
EP: Mindig van miről, de az a műfaj, amiben én ezeket írtam, lett számomra kérdéses.
MN: Mármint ennek író általi művelése?
EP: Igen. Ez a 3 flekkes odamondás, ez szerintem nem szól semmiről, illetve egy dologról szól... Amikor ´97-98-ban olyan keveset írtam, szóvá lett téve, hogy most ugye, hogy az MSZP van kormányon, amit persze jó érzéssel lehetett volna szidni, beleértve az SZDSZ-t is, és valamelyest meg is tettem, de valóban nem ment nagy vehemenciával, mert nem lett volna más, mint annak a dokumentálása, hogy én milyen derék ember vagyok, mert a volt komcsikat is elküldöm a bánatba. Ezt nevetségesnek tartom. Időnként azért jó érzés elküldeni őket...
MN: De az mintha nem magától származna, hogy úriember nem komcsizik.
EP: De, én ezt szoktam mondani, de azt is szoktam mondani, hogy van egy egészséges antikommunizmus az emberben, végül is, ez után a negyven év után, tehát van egy primitívség vagy tahóság, amit természetesnek tartok...
MN: És jólesik.
EP: És jólesik. Nagyon nem kell rá bazírozni vagy nem szabad túl komolyan venni. Időnként fiatal emberek is ebbe a hibába esnek, ami rémületes tud lenni. Rémületes, hazug és buta.
MN: A műfajon kívül az is motiválja, hogy nincsen most már akkora tétje megmondani a tutifrankót politikai kérdésekben?
EP: Annak van tétje, hogy az országunk dolgairól eszmét cseréljünk, de az igazságot, a "tutifrankót" nem lehet megmondani, mert ilyen nincsen. A politikát már nem is írja le ez a műfaj. Kezdetben leírta, mert ezek végül is stíluskritikák voltak, de erre mondtam azt, hogy az MSZP-kormány már nem volt jó 3 flekkre, mert a hibázásaik ennél bonyolultabbak. Az utolsó évben aztán leírta volna, mert akkor már annyira parodisztikusan, egy posztkádárista pofátlanságban működött, abba is bukott bele, azt leírhatta volna. Ahogy egyes Fidesz-elfancsalodások is leírhatók volnának stilárisan, csak ennek nincsen tétje. El lehet küldeni egy-egy politikust a bánatba, és nem baj az, ha időnként el vannak küldve, még egy kis bátorság is kell hozzá, de ez nem érdekes. Ebből nem derül ki, hogy miről van szó. De mindig megvan a hajlam ebben a libikókában, hogy nagyon bekomolyodjék a társadalom, túl komolyan vegye önmagát, ezzel a szemforgató komolysággal, és az mindig jót tesz, ha valaki egészségesen, hangosan fölröhög. Csakhogy van itt egy folyamatos vihogás is, tehát a súlyos mélymagyar ízléstelenségek keverednek a súlyos hígmagyar ízléstelenséggel, nyegleséggel...
MN: Milyen tervei vannak a mostani, hihetetlen mértékű szabadságával és szabadidejével?
EP: Úgy terveztem, hogy fél évig úriasan élek, olvasgatok és jegyezgetek csak, de nem így lesz, mert már belekaptam valamibe... most még kicsit barátságosabb a napi ügymenet, meg most érthetően a könyv után megyek, és ezeket a felolvasásokat szívesen is csinálom. Ahogy közeledett a megjelenés, volt a kézirat, aztán a levonatok, aztán elkészült a borító, amit a feleségem tervezett, és most a kezembe vehettem a könyvet is, mert van már belőle néhány példány, úgy nőtt bennem az izgatottság, és már nagyon vágyom arra, hogy megjelenjen. Most beszéltem vagy most hallgattam erről a könyvről először, és meglepetve vettem észre... én általában nem szeretek a könyveimről beszélni, de erről mintha különösképpen nem szeretnék, éppen azért, mert tudnék. Neki-nekilódulnék bizonyos hívószavakra, mint apa, nagymama, és elkezdenék a valóságos nagymamámról beszélni, és hirtelen észrevenném, mert elő is fordult, hogy mondatokat mondok a regényből, és ezek rémes dolgok, ha keverem a regény szereplőit az életem szereplőivel, ami máskor azért nem szokott előfordulni. Most azt láttam, hogy én itt magának eléggé rosszul válaszoltam, ilyen félzártan, de nem nagyon tudtam másképpen. Mert hallom magamon, hogy még mindig nagyon a könyvből beszélek.
