Tüntetés a Kossuth téren: Együtt mozdultak

szerző
- legát -
publikálva
2002/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A múlt csütörtöki, Kossuth téri tüntetés résztvevői abban a tévhitben éltek, hogy éppen forradalmat robbantottak ki, mely azonmód átterjedt a magyar vidékre, legfőképp Salgótarjánra, ahol egy ötezres tömeg át is vette a város irányítását; mindeközben Melbourne-ben és az Egyesült Államok nagyvárosaiban harcos szimpátiatüntetések bontakoztak ki a budapesti hősök mellett. Ezalatt a rendőrség is tévedésben ringatta magát: abban, hogy a Báthory utca zsákutca. A fenti tévedések aztán több kínos következménnyel jártak, mindenekelőtt a járókelőkre és a közlekedni próbáló autósokra nézve.

A múlt csütörtöki, Kossuth téri tüntetés résztvevői abban a tévhitben éltek, hogy éppen forradalmat robbantottak ki, mely azonmód átterjedt a magyar vidékre, legfőképp Salgótarjánra, ahol egy ötezres tömeg át is vette a város irányítását; mindeközben Melbourne-ben és az Egyesült Államok nagyvárosaiban harcos szimpátiatüntetések bontakoztak ki a budapesti hősök mellett. Ezalatt a rendőrség is tévedésben ringatta magát: abban, hogy a Báthory utca zsákutca. A fenti tévedések aztán több kínos következménnyel jártak, mindenekelőtt a járókelőkre és a közlekedni próbáló autósokra nézve.ALelkiismeret ´88 csoport Erzsébet hídi blokádjának felszámolása után a Parlament elé sereglett mintegy kétmillió, óvatosabb becslések szerint ezerötszáz-kétezer fő öndefiníciója szerint ők voltak akkor "a magyar nép". Nos,

kora délután

a magyar nép kényelmesen elfért a Kossuth tér délkeleti csücskében: a nemzettestbe ekkor ezer embernél több nemigen tartozott, igaz, ők viszont kormánybuktatási ambícióval érkeztek a helyszínre. Szemmel láthatóan fogalmuk sem volt, hogyan lenne kivitelezhető a "nemzet szentélyébe betolakodott zsidó csürhe" eltávolítása, ezért inkább Medgyessyt, Lamperth Mónikát, Kunczét és Demszkyt szidalmazták felváltva, epés vagy atyailag feddő megjegyzésekkel, illetve közben a Parlament előtt lendületesen föl-alá futkosó rendőröket: "Ávóskölyök, kurvaanyád!"; "Gyilkosok vagytok!"; "Álljatok át!"; "Szegényfiúk, nebántsdőket!" A rendfenntartó állomány növekedése láttán a magyarság hátrahagyta az Országház előtt elkerített füves területet, kihúzódott a kettes villamos sínpályája és a Földművelésügyi Minisztérium (FM) épülete által ölelt térre. "Ott nem tudnak elkapni" - jelölte ki a stratégiát egy huszonéves, míg mások nem győzték elítélni a taktikai visszavonulás mögött megbúvó opportunizmust. "Pedig milyen közel voltunk!" - sóhajtottak a vitézebbek, és meghajoltak a többség akarata előtt. A magyarság lélekszáma ezalatt tisztesen gyarapodott, lassan elérte az ezerötszázat. A növekvő népesség területi igényeinek a zord hatóságok azzal szabtak határt, hogy az Alkotmány utca torkolatából egy gyors attakkal kiszorították az új honfoglalókat. "Gyilkosok, ide lőjetek!" - hangzott több felől; néhány tiltakozó virággal kedveskedett a marcona közegeknek, akik között voltak nagyon fiatalok is. "Van pofájuk gyerekeket kiküldeni", ahelyett, hogy "Lamperth Mónika kijönne, és elállná az utat".

Négy óra és fél nyolc között

a hatóság négy ízben szólította a tömeget hazatérésre; egy idős honpolgár keblére ölelt egy iruló-piruló rendőrt, majd elégedetten nyugtázta, hogy "ez Magyarország"; egy súlyosan zavarodott, kosztümöt és fehér sportcipőt viselő középkorú hölgy pedig átállásra biztatta a rend éber őreit, súlyos szavakkal illetve "zsidó nevelőiket", akik az igaz magyar történelem helyett valami egészen mással tömték tele a fejüket, majd a két mellette álló tüntető felsőruházatának kegyetlen szaggatása közepette deréktól fölfelé szabálytalan ritmusban rángani, nyaktól fölfelé pedig éktelenül zsidózni kezdett. A bekövetkező szélcsendet kihasználva önkéntes népművelők igyekeztek a kordont alkotó rendőröket jobb belátásra bírni. Az egyik agitátort azonmód helyre tette egy József Attila-versek citálásában kedvét lelő, Sláger márkájú szivarkát pöfékelő idős hölgy, aki szerint az agitátor "jobban tenné, ha befogná a nagy pofáját", "ezeknek a gyerekeknek holnap is dolgozniuk kell", az ilyen "felelőtlen alkoholista suttyó" meg jobban tenné, ha otthon maradna.

Az unalom hosszú óráiban a tömeg körülbelül egy tucatszor vette össztűz alá a Himnuszt, legalább fél tucatszor a Szózatot, mindannyiszor kegyetlenül meggyalázva a műveket; és volt Kossuth-nóta is harmincszor. Ez idő tájt a résztvevők azt hitték, hogy rajtuk kívül is érdekel még valakit, mi történik velük. Elterjedt a hír, hogy Szegeden és Nyíregyházán is tüntetnek, Salgótarjánban ötezren mentek az utcára, mi több, egyesek szerint a nógrádi megyeszékhelyen "felszabadult a városháza". Sokan készpénznek vették, hogy Melbourne-ben és az Egyesült Államok nagyvárosaiban több tízezres szimpátiatüntetések zajlanak mellettük. Lassan ön- és közveszélyes infantilizmus lett úrrá a jelenlévőkön.

Ám, akik előidézték a hisztériát, hallgattak. A délután hat óra előtt még lelkesen viktorozó, pistázó tömegből, mely bizalmát abba helyezte, hogy "este kilenckor száll le a Viktor gépe", és "Pista meg biztos kijön hozzánk", hét óra tájban már a magárahagyottság keserűsége szólt: "egyetlen párt, senki, bazmeg, senki nem volt képes kiállni" - panaszkodott egy harmincas középkáder az FM árkádjai alatt, egy középkorú polgártárs néhány méterrel arrébb afölött háborgott, hogy "ez az igazi szemétség, felhúzták a népet, aztán amikor kijött, itt hagyják a szarban". Jobb híján Bencsik András és Waszlavik Gazember László érkezésének örülhettek; utóbbi tangóharmonikán kísérve szabott új irányt a magyarság kalandozásainak. Szerinte Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni. Egy fiatalember hatpontos petíciót süvöltött, melyből nem maradt ki, hogy Medgyessy mondjon le, állítólag beszélt Wittner Mária is. Elterjedt, hogy "jönnek a munkásőrök". Néhányan konkrét orosz beavatkozást prognosztizáltak a közeli órákra. Bencsik András pipázott, Waszlavik Gábor Áron rézágyúját emlegette.

Az üresjárat utolsó perceiben a hétfő óta az áprilisi választásokon leadott szavazatok megsemmisítése ellen éhségsztrájkkal tiltakozó Körtvélyessy Zoltánt és társait faggattuk. Az önkéntes éhezők a tüntetéstől elkülönülten folytatták akciójukat, szigorúan törvényes keretek között, ám Körtvélyessy megértette az engedély nélkül demonstrálókat. "Minden törvényes lehetőséget kihasználtunk, de az újraszámlálás lehetőségéhez nem kerültünk közelebb" - mondta. Szerinte alkotmányellenes a szavazatok megsemmisítése, "még a sötét Afrikában, Madagaszkáron is" újra lehet számolni a voksokat. Párbeszédünknek az addig céltalanul szaladgáló rendfenntartók vetettek véget, újabb kordont vonva a tömeg köré, ki erre intenzív anyázásba fogott. Néhányan inkább a Lánchídra mentek volna, ám mérlegelésre nem maradt idő; fél nyolc után néhány perccel a rendőrök elvágták egymástól a tömeg két részét, majd szinte azonnal megkezdődött

a tüntetők kiszorítása

a Kossuth térről. Néhányan nekimentek a kordonnak, két embert megbilincseltek. A jelenetre a defenzívába szorult tömeg ismét sikertelenül próbálkozott a Himnusz eléneklésével. Többen azonnali kérdésekkel fordultak a nyomuló karhatalom képviselőihez. "Milyen érzés a magyar nemzetre támadni?" A Nagy Imre-szobornál elszabadultak az indulatok, felhangzott a "ruszkik, haza!". A tömeg karizmatikus vezetővel gazdagodott: a Báthory utca reményvesztett harcosai között megjelent Lányi Zsolt. A csüggedők erőre kaptak, egy röpke pillanatra felcsillant a remény.

A közrend védelmezői valószínűleg megrettentek Lányi exképviselőtől, esetleg a feléjük röppenő üvegek bőszíthették fel őket, mindenesetre intenzív gumibotozással egybekötött offenzívába lendültek, amit az ellenoldal buzizással, cigányozással és rendőrállamozással nyugtázott. Az utca bal oldalán egy szemüveges állampolgár alapított legitimista frakciót: valóban a jelenlegi feszült helyzetre az apostoli királyság azonnali helyreállítása hozhatna gyógyírt, hiszen akárki láthatja: "a fél ország depressziós", "a haszonelvű polgári rendszer még rosszabb, mint a kommunizmus", és "a magyar ember pénzért nem tud focizni". Az államelméleti alapvetésnek a ria-ria-Hungária skandálása szabott határt, majd az egyre nagyobb számban megjelenő felső középosztálybeli aranyifjak kukabarikád építésével próbálták megállítani a rendőri nyomulást. Egymás mellé került négy-öt szemetes, ám a hatósági csatárlánc áttört a bevehetetlennek hitt akadályon. Ezt követően többen fasiszta bűnözőknek nevezték a kukaborogató közegeket, néhányan "Veszszen Medgyessy!"-t kiáltottak.

Talán sohasem fog kiderülni, hogy a rendőri akció szervezői a budapesti belváros térképének felületes tanulmányozása folytán jutottak-e arra a következtetésre, hogy a Kossuth térről a Báthory utcába szorított tömeg az idők végezetéig ott is marad, esetleg nem számoltak azzal, hogy néhány kivétellel az utcáknak két, gyalogos közlekedésre alkalmas végük szokott lenni; annyi mindenesetre bizonyos, hogy a tüntetők nyomában haladó rendfenntartók igencsak meglepettnek látszottak, amikor az őket mindaddig keményen szidalmazó sokadalom egyszerűen elillant előlük, és a Bajcsy-Zsilinszky úton megindult a Nagykörút felé.

A fél tízkor a Nyugati térre érkező tömegben már egyértelműen az önjelölt forradalmi vezérek és felsőpolgári ifjú szalonnácik vitték a főszerepet. Előbbiekre a stratégiai tervezés nehéz feladatán kívül utóbbiak bunkóságainak leszerelése is hárult; volt bár szó akár a körúton közlekedni próbáló autósok inzultálásának megakadályozásáról, akár a villamosokat ismeretlen okokból rugdosni kezdők leköcsögözéssel egybekötött rendreutasításáról. Tízkor az Oktogonon skinheaddalocskák ébresztették a vörös Budapestet, egy, a menethez csatlakozó taxiból Nagy Feró revizionista opusai derítették jókedvre a változatlanul másfél-kétezresre tehető, ám a Körút forgalmát sikeresen megbénító tömeget. Ahogy az imént a rendőrség, most a tüntetők kezdtek töketlenkedni: előbb a Terror Házához, majd a Köztársaság térre indultak el, végül - élénk képzelőerőre valló elhatározással - az Erzsébet híd blokád alá vétele mellett döntöttek. Az Astoriánál újra feltűntek a rendőrök. Ezúttal pillanatokon belül oszlott a tömeg. A rendfenntartók könnygázt is bevetettek, mindenesetre a tömeg hamar menekülőre fogta, és - miután sem az Erzsébet híd, sem a Köztársaság tér felé nem volt már szabad az út - a Károly körúton megindult a Deák tér irányába. Innentől az események egy

közepesen sikerült osztálykirándulás

képét mutatták: egyre kisebb, végül körülbelül negyvenfősre olvadt csoport haladt a Bajcsy-Zsilinszky úton a Nyugati térre, szorosan a nyomukban nagyjából ugyanannyi rendőr. Lassan lecsillapodtak a kedélyek, a Jászai Mari téren át a Kossuth térre sétálva a két csoport között kellemes beszélgetés alakult ki. A hatóság képviselői beérték azzal, hogy az úttestre tévedt volt tüntetőket visszatereljék a járdára ("baleset lesz a vége, fiúk, meglátjátok").

A Kossuth térre érve tábortűzi hangulat alakult ki, időnként már egymással is szót váltott a két tábor, ilyenkor zavart nevetgélés hallatszott mindkét oldalon. Holnap reggel nyolc, Batthyány-örökmécses, döntötték el a megfáradt forradalmárok, legyen inkább tíz, próbálta jobb belátásra bírni őket az egyik közeg, jó, akkor tíz, erőt, egészséget, holnap találkozunk. Feltétlenül ott leszünk, ígérte az ellentábor, majd mindenki elindult hazafelé. A két csapat között mezcserére lapzártánkig nem került sor.

Gavra Gábor

Idült mártír

Telefonon hívnak, hallottam-e? Nyitva az ablak, csak a helikopter zúgását hallom, különben is le kell szaladni a közértbe.

A Szabadsajtó utcában az a hidegrázós érzés fog el, ami a taxisblokád idején: sehol egy jármű, büntetlenül sétálhatok sok-sok sávban, ha akarnám, keresztbe hajthatnék biciklivel az Erzsébet híd feljáróján, és senkinek nem tűnne fel. Ilyen békét azóta sem éreztem.

Az észt csak odafönt, a hídon osztják. Bratyizós hangulat, viccelődés a Magyar Nemzet modorában, néhány piknikkosár hiányzik, meg egy folkegyüttes. Igaz, hogy a hídon egymásba érnek a rendőrautók, de a néhány nagyon elszánt mozgolódót leszámítva mintha mindenki csak kíváncsiskodni jött volna. Az újságírókat arcról fölismerem. Belőlük van a legtöbb.

Nem tudom komolyan venni, nevetségesnek, kisstílűnek tűnik az egész. Hiányzik belőle a lendület, izzadságszagú az elszántság, eleganciának nyoma sincs. Aztán egyenruhás rendőrök érkeznek, és szép szóval (már amennyire egy rendőr szava szép lehet) próbálják rábírni az elállókat, hogy hagyják el a hidat.

Közben a járda népe suttogóra fogja, nemsokára jönnek a kommandósok, és leszkapsz. Egy teljesen hétköznapi fiatal srác, vállán nemzeti lobogóval, higgadtan magyarázza Rózsika néninek, hogy "nagy baj lesz itt, ha bevetik a rohamosztagot, mert azok nem ismernek se istent, se embert, kábítószeren tartják őket, a Simon Tibort is ők". Esküszöm, azzal fejezi be az eszmefuttatást, hogy "nagy bajba kerülhetnek a polgárok".

- Ki az a Simon Tibor?

- Mindegy. Magyar volt.

A néni bólogat, mintha értené, az egyenruhások pedig föladják. Hiába mondják be többször is hangosbeszélőn, "futólépésben hagyják el a hidat", akik nem tágítanak, azok nem tágítanak.

Negyedóra tökölődés után valóban megjelennek a "kommandósok", úgyhogy végre kezdődhet az izgalom. A feketébe bújt sisakos-pajzsos szakemberek látványa varázsütésre előhozza azt a régóta ismert magyar népbetegséget, amit jobb híján nevezzünk "idült mártír"-nak. Teljesen megváltozik a hangulat, harsány lesz és közhelyes: úgy tűnik, az elégedetlenkedők alig várják, hogy törjenek már a csontok, dördüljenek a sortüzek. Mintha mindenki hősi halott szeretne lenni. De vajon tényleg komolyan gondolják, hogy nincs annál felemelőbb érzés, mint hogy egy plexipajzsnak elénekeljék a Himnuszt?

- legát -

Jogi úton

A rendőrség által a július 4-i fővárosi demonstrációk során őrizetbe vett tüntetők közül öt személy tárgyalása már másnap lezajlott a Pesti Központi Kerületi Bíróságon. Budaházy Györgyöt, a Magyar Revizionista Mozgalom elnökét a bíróság ötvenezer, az Erzsébet hídi blokád egy másik résztvevőjét harmincezer forint pénzbírság megfizetésére kötelezte; egy gyanúsított ügyét rendes eljárásban tárgyalják tovább, kettő ellen a bíróság megszüntette a szabálysértési eljárást.

A rendőrség lapzártánkig ötvenhárom esetben kezdeményezett szabálysértési eljárást a csütörtöki demonstráció résztvevői ellen. Kökényesi Antal, Budapest rendőrfőkapitánya az Indexben úgy nyilatkozott, hogy több esetben is felmerülhet a hivatalos személy elleni erőszak gyanúja, ennek megállapítására azonban akár több hétig is várni kell.

Hétfőn eljárás indult az ellen a rendőr ellen, aki az Erzsébet hídon elővette szolgálati fegyverét. Az elsők között a helyszínre érkező rendőr állítólag testi épsége védelmében rántott fegyvert. Az Országgyűlés emberi jogi bizottságának hétfői, nem hivatalos ülésén Kökényesi Antal, miközben szerencsétlen esetnek minősítette a fegyvert rántó rendőr magatartását, indokoltnak nevezte a rendőrség fellépését, a gumibot- és könnygázhasználatot.

Ájn-cváj, Policáj

Tüntető tömeg és rendőrség szó szerint szemben áll egymással - ám az alapvetően ambivalens kapcsolat feltérképezéséhez elébb nem árt számba venni ama szimbolikus reprezentációt sem, melynek segedelmével a tömeg mintegy kifejezésre juttatja a rendfenntartó erők iránti elegyes (főleg azért ellenséges) érzelmeit. Mindehhez értelmeznünk kellene a tüntetői gesztusokat, kifejezéseket, hogy eljussunk a protestálók attitűdjeihez, s esetleg azok forrásaihoz is. A csütörtöki demonstrációról szóló beszámolók ebből a szempontból kifejezetten zavarba ejtőek, hiszen ezek alapján a tüntetők leckeszerűen mondták fel egy majd fél évszázada lezajlott (levert) forradalom érv- és szlogenkészletét (nem kis megrökönyödést és zavart váltva ki a történeti-mitológiailag, továbbá szakmailag egyaránt képzetlen rendőri közegekből), s az ötvenhatos pátosz örvendetesen keveredett némi hatvannyolcas-poszthatvannyolcas hangulattal (lásd: Itt a virág, fogjad, mocskos vörös!). A gyilkos ávósok, pufajkások stb. típusú idiómák feltűnése két dolgot biztosan jelent: a lakosság jelentős részének sajnálatos módon agyára ment az alapvetően jobboldali-radikális indíttatású históriai mítoszgyártás: az ő fejükben a köznapi történeti idő helyett (amely eltelik, s nem kezdődik újra) egy folyamatosan, úgyszólván napról napra megújuló mitikus idő halad körbe-körbe. A rossz, amely egyenértékű a sui generis idegen bolsevizmussal, időről időre feltámad, s ellene a már bevált eszközökkel kell harcolni, amiképpen ők is örök (persze gonosz, aljas, elvetemült) módszerekkel harcolnak saját fajtájuk ellen. Ezek szerint, legalábbis mitológiai értelemben, a fegyvertelen (bár néha azért picit erőszakos) tömegre támadó karhatalom mindig azonos a gyilkos ÁVO-val, ahogy a tömegre fegyvert fogni, sortüzet lőni is csak egy ávós/karhatalmista képes (az efféle tévhitek feloldásában az sem segítene, ha a komparativisztika jegyében vándorkiállítást szerveznének Híres csendőrsortüzek címen). A radikális jobboldal propagandistái (Frankától Pokornin át Orbánig) már hosszú ideje folytatják kártékony, ám a megcélzott befogadóközönség megnyerése szempontjából eredményes kampányukat, melynek végcélja egy olyan dualista történelmi kép kialakítása, mely nem nélkülözi a történeti teleológiát sem. A lényeg, hogy a jó és gonosz manicheus küzdelme idővel a világosság, a jövő pártja, a józan polgári erők stb. győzelmével végződik, már csak néhányat kell aludnunk/küzdenünk addig (ez a harc lesz a végső, Armaggeddon a Döbrentei téren, továbbá a forradalom elkezdődött). Ezen a szinten persze látható, hogy a leplezetlen és meglehetősen gusztustalan orbánista propaganda miként változott anyagi erővé, amint fülön és szemen keresztül a tömegbe hatolt - miként azt a propagandisták jól ismerhetik ifjabb koruk tud. szoc. tárgyú, akkoriban kötelező olvasmányaikból.

Az már viszont kifejezett történelmi baleset, hogy pont az avíttasan anakronisztikus antikommunista hisztéria csúcspontján derül ki, hogy a rossz demiurgosz időről időre rendőrruhát öltve irtja a nemzet évezredes gyökereit, s a régi reflexeknek megfelelően továbbra is az úgymond választási csalással hatalomra került bolsevista-liberális erőket szolgálja, ami részben a családi összefonódások (lásd: belügyes szülők kriptokommunista gyermekei), részben az intragenerációs bűnök (lásd: ávósból lett bankár) érett gyümölcse. Így hát az eleddig jórészt rend- és rendőrpártinak mutatkozó jobboldali radikális közösség ("a lelkes, de borzalmas tagság") hirtelen szembefordul a rendőrséggel, elértve annak valódi célját, mely a transzcendens történeti igazság és az ebből kiteljesedő szerves rend (rovásírás) védelme helyett inkább a jogállam, a törvény uralma mellett jelöli ki a helyét.

Többek között a Medgyessy-ügy (mindenesetre ez volt az utolsó csepp) hatására a nemz. rad. tömeg hirtelen maga is felfedezni vélte a jelenlegi liberálbolsevista oldal rendőri/belügyes és a reálisan létező rendőrség kommunista (ávós, karhatalmista) gyökereit (ez a jobboldali publicisztika számára már régen magától értetődő tény), ami különösen annak fényében meglepő, hogy ugyanezen közösség képtelen volt azonosítani a kommunista rendőrtisztből lett politikus alakját Pintér Sándorban és az elhárítótisztből lett polg. korm. közeli vállalkozó és alternatív titk. szolg. figuráját Földi László személyében. A magyar rendőrségben, mely csütörtökön is briliánsan ötvözte munkájában a teszetosza balfaszságot és az indokolatlanul erőszakos és értelmetlen pótcselekvéseket (újságírók bántalmazása és szabadságának korlátozása stb.), sokan és több ok miatt csalódtak már eddig; most csatlakoztak hozzájuk a jobboldali radikális hívek is. Engesztelhetetlen gyűlöletük jele, s néha egyben kiváltó oka is, hogy a rendőrséget teszik felelőssé a Simon-gyilkosságért, amit a lakosság többsége még korántsem kezel ugyan a nemzeti sorskérdéseknek kijáró súllyal és figyelemmel, viszont adott alkalommal remekül bevethető hatáselem. (Mint arra a demonstrációk szemtanúi is rámutattak, a tömegben erősen felülreprezentáltak voltak a futballhuligánok.) A legmeghökkentőbb mindemellett persze Császár Előd popsztár nevének ütemes skandálása a tömeg részéről - úgy is, mint morbid, rosszízű vicc a rendőröket hergelendő. A magyar (persze akaratlan) Cop Killer nevének jelszóvá válása előreveti ama rettenetes időket, amikor fellendül hazánkban a Soós Lajos-kultusz, s egyes felelőtlen elemek vándortúrákat szerveznek a vecsési kukoricásba, ahol a több mint húsz éve kivégzett sorozatgyilkos egy Wartburg-féltengellyel agyonütötte, majd elásta utolsó rendőr áldozatát.

B. Z.

szerző
- legát -
publikálva
2002/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra