MaNcs, XIV. évf. 28. szám, (2002.07.11.) (2002-07-11)
ANarancs nemrégiben hosszú cikket közölt arról, hogy az európai jogszabályok magyarra fordítása közben bizonyos nehézségek mutatkoznak. Szűkre szabott költségvetési keret, alulképzett fordítók, túl sok szöveg, némi mutyizás. A kérdés mindazonáltal nem tűnik túl fontosnak: mintha az Európai Közösség dokumentumaiban, az országjelentésekben, a bizottság szakmai anyagaiban jelentéktelen értelmezési nehézségekről lenne szó.
Hol volt, hol nem volt, a sűrű mikrofonerdőn túl, ott ül Pokorni Zoltán a sajtótájékoztatón, és láthatólag megrendülten (hogy visszafogottan-e, arról később), látszólag akkurátusan (mindenesetre tűrhető, a hírértéknek megfelelő ökonómiával) elővezeti a sztorit. Még elektronikus újságíróként is megérzed a jelölők hatalmát, revelatív erejét: tudod, hogy a síráskényszer autentikus. A közönség(es) ünnepélyes lesz. Média ezerrel dolgozik a sztorin. Nyilatkoznak az illetékesek, minden politikus átteker az emberileg frekvenciára, őszintén sajnálja, és mindenképpen biztosít arról, hogy ők a pártban speciel mindig is azért küzdöttek, hogy ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő. Nemzetijobb üzenet: erkölcsileg mi ilyenek vagyunk (gecik, látjátok, a Medgyessy bezzeg, ávós köcsög, bazzeg, mondjon le). Ballib reakció: hja, a múlttal számolni kell, sajnálatos, ha valaki ilyen késedelmes (de hát a jövőt is mi kezdtük el korábban, bocs). ´93 óta történelmi kontinuitás: a ballib azt bizonyítja, hogy az ellenfél buta, a nemzetijobb azt, hogy az ellenfél gonosz. (Mulatságos, hogy Horn és Orbán retorikája is erre épült.) Na, és éppen ez a kettő a fő oka annak (a legújabb statisztikák szerint), hogy ilyen dolgok sajnos előfordulhattak, de már a jó úton vagyunk stb. Ebben az esetben persze a nyilvános politikai diskurzus nem az a piac lenne, ahol mindenki lázasan gyűjti befelé az ellenség lelkiismeretét terhelő bizonyítékokat, mert így még a Jó és az Ész világméretű összecsapásáig se jut el a magyar, pedig az is milyen rossz op(pozí)ció, csak addig, hogy a ballibet lebutítja, a nemzetijobbot gonoszszá teszi.
´56-os szagot érzek a levegőben - mondja egy hibbant nyugdíjas a Kossuth téren -, forradalmat csinálunk.
Jól jönne most néhány fifikás pénzügyi szakember, hogy kicsit megkozmetikázza az egyre randább fizetési mérlegünket. Valahogy úgy, ahogy a mostanság sokat emlegetett IMF-csatlakozás idején. Nem tudom, kellenek-e az ilyesmihez pénzügyekben jártas, szigorúan titkos megbízatású káderek, vagy elegendő néhány, kódszám nélküli, titoktartásra kötelezett állami hivatalnok. A húsz évvel ezelőtti történet ugyanis - finoman fogalmazva - legalább annyira az IMF illetékeseinek átveréséről szólt, mint amennyire a szovjet testvér éberségének elaltatásáról.
Minden rosszban van valami jó. Mert noha ő hiába dolgozott, teljesen értelmetlen volt a felkelés érdekében pontról pontra megtervezett, komolyan vett, hősi erőfeszítéseket tennie, fölöslegesnek bizonyult az a kétségtelen részsiker, ami által a bal talpa most készenlétben, a további parancsokra várva a rongyszőnyegen nyugodott, ámde a nő odalent megmaradt. Ennek pedig, hogy nem verték agyon, mivelhogy a szerelembe beleegyezett, s további kekeckedés helyett a két felajzott úrral egyre távolodó bájcsevej közepette vágycsillapítás céljából kéróra távozott, megvolt az a lelki hozadéka, hogy nem kellett közbeavatkoznia, ekképp pedig - értelemszerűen - felkelnie se; s nyugodtan mondhatom, számára jelenleg ez volt a legfontosabb. Átfutott az agyán valami régen érzett megkönnyebbülés, hogy akkor most nem szükséges bravúrt bravúrra halmoznia, erőnek erejével megmozdulnia; tárgyavesztett lett a kínkeserves feltápászkodás, s ahogyan volt, minden úgy marad. Úgy marad, ismételte gondolatban nyomatékkal: ahogyan volt, minden úgy marad, mialatt kísérletet tett rá, hogy a hál´ istennek elsietve lehelyezett bal lábát a kanapéra emelés módszerével visszategye. Ámde ettől, ahogyan ezt elakadt, rossz gramofonként harmadszor is leszögezte, mintha soha nem is lett volna, villámgyorsan szertefoszlott a megkönnyebbülés. Volt, nincs. Egy másodperc alatt elfújta a szél. Rémülettel figyelt befelé. Igen, ismerte be, nem tévedés - persze miért is lenne az -: tartalmilag megfordult benne a dolog - ami jó volt, rosszra változott. Egy perce még pozitív volt az odabent időközben akaratlan módon sokadszor is megismételt rövid mondat üzenete, ám most az előjel átment kőkemény mínuszba, s ettől a hős betojt nagyon.
Magyar Narancs: Melyek a legfontosabb elemei a közoktatási törvényt módosító javaslatnak?
A múlt csütörtöki, Kossuth téri tüntetés résztvevői abban a tévhitben éltek, hogy éppen forradalmat robbantottak ki, mely azonmód átterjedt a magyar vidékre, legfőképp Salgótarjánra, ahol egy ötezres tömeg át is vette a város irányítását; mindeközben Melbourne-ben és az Egyesült Államok nagyvárosaiban harcos szimpátiatüntetések bontakoztak ki a budapesti hősök mellett. Ezalatt a rendőrség is tévedésben ringatta magát: abban, hogy a Báthory utca zsákutca. A fenti tévedések aztán több kínos következménnyel jártak, mindenekelőtt a járókelőkre és a közlekedni próbáló autósokra nézve.
Elindítottam a számítógépet: hálózati kapcsolatok előkészítése rendben. Akkor gyerünk! A "hálózatok kormányának", a Medgyessy-kabinetnek a múltjáról lassan már mindent tudunk, az előzőről viszont sokat, de nem eleget. Vegyük hát sorra, mi derült ki az Orbán-kormányról az elmúlt két hónapban.
Magyar Narancs: A Medgyessy-ügy az SZDSZ-t és a szabaddemokrata frakciót mintha jobban zavarba hozta volna, mint a közvetlenül érintett szocialistákat. Mi volt ennek az oka?
Magyar Narancs: Miért tekintik problematikusnak, hogy a Világbank olajipari és bányászati projekteket finanszíroz?
Wolfenstein 5k Egy miniatűr programok írására kiírt versenyen (www.the5k.org) bemutatták minden lövöldözős játékok ősatyja, a Wolfenstein erősen lefogyasztott, 5119 bájtos változatát. A kultuszt teremtő játék miniatúrája az eredetinek alig 1/150-ed részét teszi ki.
75 éves korában elhunyt Ray Brown, az amerikai dzsessztörténet egyik kiemelkedő nagybőgőse, többszörös Grammy-díjas. Olyan óriásokkal játszott együtt, mint Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Bud Powell, Max Roach, Frank Sinatra, Tony Bennett, Oscar Peterson, Sarah Vaughan, Milt Jackson, Duke Ellington vagy Ella Fitzgerald (aki négy évig a felesége is volt).n PARÁDÉ Szokás szerint egy héttel a berlini anyarendezvény előtt, szombaton Bécsen dübörgött keresztül a Love Parade harminc kamionja, jó 250 ezren gyalogolták, táncolták körül őket, hőségben, békességben, incidensek nélkül.
Idén kora nyárra végleg elkészült a világörökség részeként számon tartott, a Buda vári panoráma szívében évtizedek óta a II. világháború szomorú mementójaként megbúvó, romos Sándor-palota teljes felújítása. A Vár víz felé eső épületeinek
Homoerotikus élményekkel mindenkinek szolgált az élet. Akinek nem, az heteróbb a heterónál (latenciái elfojtása foglalja le), vagy valami más miatt nem figyelt oda. Egy sportos bácsi az uszodában, aki mindenáron úszásra oktatna, hiába tudsz, majd ő még jobban megtanít. Tisztes úr a vonaton, aki váratlan tolakodással szexuális tapasztalataidat, aztán meg méreteidet tudakolja, látod a fején, hogy lélekben máris fagyizik. Közös zuhanyozóban - már csak a viszonyítás kedvéért is - szemrevételezgetsz nagy óvatosan (nehogy még azt higgyék!), meghitt, mély, baráti beszélgetéssel öleled magadhoz hasonnemű barátodat. És így tovább, ki tudja, hol áll meg (föl). Ki tudja, és kit érdekelne, ha nem volna ez az egész dolog ma is ingerültség, zavar és viszolygás, megbélyegzés és hülyeség tárgya. Buzizó kisiskolások, a moziban egy-egy enyhén leszbikus jelenet alatt fujjozó húszéves cicamicák. Magukat konzervatívnak valló egyetemisták (!) mondták nemrég az arcomba: a liberálisokkal az a baj, hogy sokfelé nyitottak, és ez gyanús, hiszen elfogadják például a homoszexualitást. Vagy a vérkeringést, a nappali felmelegedést (hö, hö), tehetném hozzá. Itt tartunk tehát, Magyarországon, 2002 nyarán.
Hogy miért jó vagy érdemes angolnak lenni, arról Koestler önéletrajzának vége minden kétkedőt meggyőz. Nem mintha olyan sok kétkedővel találkoztam volna: az angolok Thomas Bernhardja valószínűleg még nem született meg. Koestler érvei azért is nyomósak, mert ő aztán elég sok mindent megpróbált, én viszont pár hónapig laktam egy olyan házban, ahol kétszázvalahány évvel korábban Dr. Johnson is megfordult egy helyi tájköltő meghívására. És az a ház már akkor is elmúlhatott százéves.
hinoiserie - mondja a képzett francia (és német meg angol), ha valami szokatlanul különössel, valami bizarral, valami extravagánssal találja magát szembe. A mi nyelvünk is tud hasonlót: "ez nekem kínaiul van", mondjuk, ha valami érthetetlent, számunkra furcsán felfoghatatlant tapasztalunk.
Ott hagytuk abba, hogy vajon mihez kezd a Life On A String CD-vel turnézó Laurie Anderson a színpadon azzal a képtelenséggel, ami szeptember 11-én történt New Yorkban (Narancs, 2001. október 18.). Most itt a válasz.
Anyolcvanas évek közepén mérget vettem volna rá, hogy ő is ugyanolyan semmitmondó bálványnyá válik, mint Elton John, Rod Stewart vagy Mick Jagger. 1988-ban azonban egy váratlan húzással megalapította a Tin Machine zenekart, és végre megint az történt, ami a hetvenes években természetes volt, Bowie egy lépéssel megelőzte korát. Tizennégy év után úgy tűnik: utoljára. Bowie kilencvenes évekbeli munkái (Black Tie, White Noise, Outside, Earthling, "hours") vállalható, korrekt darabok, de korántsem az évtized legfontosabb lemezei, nem teremtenek divatot, csak felhasználják. Mindez csak azért érdekes, mert ennyi idő után is akadnak idealisták, akik Bowie-t valamiféle vátesznek tartják.
Atavalyi kényszerpihenő után rendeződtek a WOMUFE sorai: a távozó Matáv helyett melléállt a Vivendi, s a Budai Parkszínpadról a szerényebb Petőfi Csarnokba telepedett át a produkció. A kétnapos fesztivál ezúttal a Balkánra fókuszált, de ebből az új vonásból egyszersmind a rendezvény jövőbeli karaktere is kirajzolódhatott: a programigazgató Mandel Róbert a tematizálódásban lát garanciát arra, hogy a Sziget sokszínű - és masszívabb lábakon álló - világzenei kínálata mellett ne törpüljön el a WOMUFE jelentősége-rangja. (És jól látja, szerintem.) Szépséghibának tűnhet ugyan, hogy három-négy év múltán újra a Kocani Orkestarra és a Taraf de Haidouksra épített, de nincs mit tenni: az első nap feleannyian sem voltak kíváncsiak a nálunk szinte ismeretlen bolgár Ivo Papasovra, mint messze bejáratottabb román és macedón kollégáira. S amíg a hazai médiumok ennyire érzéketlenek a műfaj iránt, nyilván a jövőben is csínján kell bánni a bizonytalan kimenetelű kihívásokkal. Már amennyiben kihívásnak tekinthető egy "menyegzői zenekar".
A világon mindenhol gond a szervhiány. Nyugaton évek óta végeznek ún. non-heart beating átültetéseket, hogy akkor is megmentsenek egy-egy szervet, ha a szív már leállt. Ez bonyolult eljárás, a halott combartériáján át vezetnek be az egész testet hűtő oldatot, hogy így konzerválják a szerveket. Más kutatók emberi híján disznószívvel kísérleteznek. Kínában a halálra ítéltet fejbe lövik, és mivel a szíve még ver ilyenkor, eltávolítják a testből azt, ami felhasználható. Az emberi szerv ma megfizethetetlen. Magyarországon mindezzel szemben egészséges szerveket temetnek el, így az elhunyt magával visz még valakit, a következőt, akinek lejár az ideje a transzplantációs várólistán.
Az emberek a nagy hőségben megrohanják a klímaberendezéseket árusító műszaki boltokat, hogy legalább otthonukban hűsölhessenek. De a hirtelen felindultságból elkövetett rohamvásárlás a klímák esetében sem igazán szerencsés módszer.
Nincs szeme, füle, tüdeje. Még rendes feje sincs. De ha már a fejnél tartunk, olyan trükköt tud, amilyenről I. Károly, Robespierre vagy Stuart Mária nem is álmodhattak: ha a fejét elválasztják a testétől, a maradékot mindig kiegészíti - ha kettévágják, regenerálódik.
