Igaziból valami érdekessel és tartalmassal szerettem volna kezdeni ezt a blogot, ha már szó szerint évek kihagyása után állok neki újra bárminek, ami blogírásnak nevezhető, de az elmúlt napokban „Ember tervez” jeligére érkezett a kiadóba egy csokorra való súlyos övön aluli, par avion Oszaka, nekem meg az úgy nevezett „slammer” barátaimnak, és ha már muszáj valamit reagálnom, mert muszáj, akkor sokkal inkább ide, mint bárhova máshova. Igyekszem azért érdekesre venni, ami fontos.
Ennek a bejegyzésnek az első verziója azzal kezdődött, hogy több pontban felsoroltam, hogy a jó érzékkel elsütött, de – érzésem szerint – kevésbé jól átgondolt A kritikus slam, avagy a slam kritikája című írás miben téved, miért burkoltan személyeskedő, és hogy kinek az álentellektüel mijét. Az történt viszont, hogy egyrészt lenyugodtam, másrészt mivel mind a Tiszatáj online-on, mind a Félonline-on jelentek meg az utóbbi két hétben (a II. Slam Poetry OB döntője óta) olyan nívójú – kritikákat is megfogalmazó – komoly beszámolók, amilyen nívót én magam (kimondható) elvárok, rájöttem, hogy egyetlen módon tartható fenn ez a szint. Mégpedig minden ezt alulmúló esszé, kritika, tárca, jegyzet, Fb-poszt stb. ignorálásával. Őszintén sajnálom, egyszerűen nem látok más megoldást.
Egyetlen dolog. Lehet azon rugózni – ahogy azt a fenti cikk írója csinálja –, hogy vajon „jót tesz-e” a „fiataloknak”, ha valaki hosszas kritikai elemzés nélkül annyit mond egy színpadon, hogy „a Jobbik az meg kapja be a faszom”, csak az van, hogy (1) amíg élek, nem szeretnék arról filozófiai mélységű eszmefuttatásokat írni vagy hallani, hogy egy rasszista/antiszemita politikai alakulat miért takarodjon el, vajon eltakarodjon-e, vagy hogy is van ez. Ez ugyanis nem kérdés, már elnézést. És (2) van egy evidenciaminimum (ez), amit a közönség pontosan tud, illetve ha nem, akkor azt szeretném, hogy ebben a mindent kizáró formában találkozzon vele. Szerintem ez egy vállalható álláspont.
De hadd pontosítsak. Ez a fenti „nívó” semmi mást nem jelent, mint egy „szakmai” minimumot. Egyszerűen nem tudok komolyan reagálni egy olyan írásra, ami a háttérismeretek meggyőző felmutatása nélkül, bármilyen argumentációt mellőzve mást se csinál, mint diszkreditálni próbál mindent, ami a slam poetry mozgalomhoz köthető. Szép magyar kifejezéssel: agyatlanul ekéz minket, kiforrottabb vagy kevésbé kiforrott stílusban.
Van ugyanis – Závada Péter jól működő felosztását követve – a slam poetry mint szövegtípus, mint műfaj és mint mozgalom. És van itt jelen pillanatban vagy 150 előadó mint közeg, aminek a circa 25 legnépszerűbb tagja az elmúlt kb. két évben 150 körüli, slam szövegekre épülő rendezvényen vett részt, versenyeken, bemutatókon, színházi estéken, bulikon, összesen sok száz szöveget írva és előadva. Azt gondolom viszont, hogy amiről a legtöbb, az alakuló vitába becsatlakozó cikk beszél, leginkább egy negyedik dologra, a slam poetryre mint jelenségre utal. Mert olyan is van. Ez pedig annyi, hogy a „magasirodalomtól” nemegyszer fényévekre lévő „szakmán kívüliek” azt mondják egy szövegre, hogy vers, kiállnak vele és elmondják, ezzel komoly közönségsikereket aratva. Magyarországon ilyesmi zajlik épp: történik valami, ami megborítani látszik az irodalmi szakma szavakkal kapcsolatos, természetéből fakadóan jogosan omnipotens mivoltát. Méghozzá látványosan: a magyar slam poetry mozgalom másfél év alatt, egy Literary Deathmatch keretein belül dobott egy tapasztalt pankrátorokat megszégyenítő Brainbustert a költészet jelenlegi kilátásairól alkotott, bevett elképzeléseken. És ha sikerül végre túllendülnünk azon a hihetetlen baromságon, hogy minden folyóiratban megjelenő, középszerűnél is középszerűbb vers a költészet veleje maga, viszont a legjobb színpadon előadott slam szöveg sem érhet fel a Parnasszus ormaihoz, akkor letudhatjuk-e azt a kérdést is végre, hogy a slam poetry szövegek a költészetnek több okból szabálytalan, mégis szerves részét képezik? Vagy újfent jön egy „kritikus”, aki ezúttal azt definiálja nekem 7000 leütésben, hogy mi az a vers, irodalom, művészet satöbbi, utána meg újra elküld az álintellektuális nénikémbe?
Amit viszont jó lenne tisztázni: ez az egész jelenség, vagyis a mozgalom magyarországi sikere, ami – meggyőződésem – bármilyen, szövegekkel kapcsolatos elméleti kérdésnél jobban bántja nem egy fiatal szerző lelkét, csak részben a slammerek érdeme. Ez az egész – véleményem szerint – sokkal inkább egyenes következménye legalább három másik, a slam mozgalomtól független dolognak.
Egy: a kortárs költészet kanonizált szerzői és kanonizált megszólalási formái, ha épp nem halált megvető bátorsággal hallgattak szinte mindenről, ami az elmúlt 15 évben húsba vágóan fontos lett a világon, elszigeteltségük és/vagy lassúságuk (pl. az internet térnyerésére adott döbbenetesen lassú reakciók) miatt nem hogy eltűntek a napi információs szupersztrádáról, hanem kb. fel se kerültek rá. Aki cáfolni szeretne, először legyen olyan kedves és mutasson nekem egy működő magyar e-book piacot. Ilyen helyzetben a legjobb szerzők sem tudtak széles körben érvényes megszólalásokat prezentálni, mert az üres teremhez beszéltek (ennek a megfordítására nagyszerű példa Erdős Virág Na most akkorjának páratlan és jól megérdemelt Fb-sikere).
Kettő: ha nem az üres teremhez, akkor egymáshoz. A fentebb emlegetett költészeti kánonok vagy épp fokozatosan elszigetelődnek minden „közbeszédtől”, vagy évtizedes lemaradásban vannak az élőbeszéd állapotához képest, az eredmény ugyanaz: a költők egymásnak írnak. Lehet, hogy ezzel egyfelől az égvilágon semmi baj, másfelől viszont egyértelműen továbbmélyítette az amúgy is szépen alakuló szakadékokat.
És három: erre jött rá annak az attitűdnek az átvétele, amit a „magaskultúra” egyébként saját elszigetelődésének kompenzálásaképp gyakran sugároz, vagyis a „te vagy a tahó, ha nem értesz” sértett mantrázása. Attól eltekintve, hogy én személy szerint mit gondolok a saját nemi szervére időnként kedélyesen rábukó sznobériáról, ez a magatartás ma fokozottan kontraproduktív. És ez csak a dolog egyik fele.
Merthogy közben felnőtt, itt van és létezik az a közeg („közönség”), ami egyébként vevő lenne a jó szövegekre, az „irodalomról” viszont egyszerűen fogalma sincs. Ez utóbbi okairól persze lehetne még vitatkozni meg mindenkire mutogatni, annyi viszont egyszerűen nyilvánvaló volt, hogy a régi felállás sokáig úgysem maradhat. A szavakra, szövegekre való fogékonyság kicsivel zsigeribb, gondolom, mint amennyire türelmes, és a 24/7-es tömegkommunikációnak és a permanens információfogyasztásnak ezen a szintjén, amin élünk, számítani lehetett rá, hogy megérkezik az ellenreakció, ami a fent felsorolt három pontban gyakorlatilag az irodalom ellentéte lesz. És ebből a szempontból tényleg: ha egy slammer kiáll a közönség elé, nincs közte és a befogadó között semmilyen akadály, képernyő, papír, egy átfutási idő vagy egy döglődő folyóirat-kultúra. Viszont többnyire érthető és közönségbarát, mint minden, ami a „magaskultúrán” kívül ma létezik a világon. Ráadásul mindezt a kivitelezhetőség határáig demokratikusan. Hatás-ellenhatás. Ez „rúgta be” nálunk a slam poetry mozgalmat. És még csak azt sem mondom, hogy ez mind jó: dehogy. Ez minimum vegyes. Van közte finom, nyers, sikerült, sikerületlen, teljesen dilettáns és magas szinten irodalmi megszólalás. És a legszínvonalasabb, legsikeresebb szereplők itt is fiatal értelmiségiek, avagy épp a szövegekkel (és az irodalommal) nem tegnap óta foglalkozó profik, akik valamiért ezt a megszólalási formát szeretik. De a nagy többség tényleg „az utcáról téved be” kb., tehát ez a közeg van, és létezik benne százszámra olyan, aki ha eljut egy slam estre, odaáll a mikrofon elé. És komolyan, miért ne tehetné?
Aki azt mondja, hogy „Dj Krush jobb, mint Mozart”, az vagy épp egy elég sarkos ízlésítéletet általánosít, vagy szimplán süket. De aki elvitatná azt a végtelen, mélyen áramló erőt, ami mondjuk a Strictly Turntablizedból sugárzik, és felhúzott orral leszarozza az egészet, az sem tesz mást, mint egy átlagos ízlésítéletet tesz kizárólagossá, és véleményem szerint szintén süket is egy kicsit.
Mindezen fentieket úgy mondom, mint aki azt is látja, hogy a dolog természetes dinamizmusához az előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező visszaesés is hozzátartozik. Ezt ugyanis valóban mi – slammerek – generáljuk, de nem mi csináltuk. Ez, a fenti mechanizmus ezernyi leágazásán és saját erőfeszítéseinken túl még egy dolog: az Akkezdet Phiai, egyértelműen. De mi csak a hullám tetején ülünk, ami egyszer majd leteszi ezt az egészet valahol – és bár én, amíg élek, költőnek fogom gondolni magam, nagyon remélem, hogy azoktól a kicsinyes, a maszturbatív kudarcmenedzselést level over 9000 szinten űző társaságoktól minél messzebb, akik ha ezt olvassák, pontosan tudják, hogy rájuk gondolok. Viszont a szavakhoz, a versekhez, a kortárs költészet javához közel.
Azt gondolom tehát, hogy a slam poetry mint műfaj a mai, magyarországi formájában (ha jól csinálják) nem más, mint performatív költészet, ami él a szólás legegyszerűbb szabadságával, és alkalmanként minden jó ízlést felrúgva közvetlenül és direkten reflektál arra a környezetre, amiben születik. És ezt úgy, ahogy az a leghatékonyabb: színpadról, figyelemfelkeltően satöbbi. És nem „dörgölőzik” az irodalomhoz, mert a költészetnek természetszerűleg része – és ha épp a slam élvonala nem szorgalmazná a minél színvonalasabb megszólalást, szó sem lenne semmilyen „magasirodalmi” legitimációról. A slam poetry műfaját ugyanis egyetlen dolog legitimálja vagy legitimálhatja: ami a színpadon történik. Azon ugyanis a legjobb kritika vagy a legbénább kötekedés se változtat – legyen bár mindkettőre szükség időnként. És ha csak egy valamit: a slam poetry mozgalom a versek értékét közvetíti látványos sikerrel, mert százak kezdtek el verseket (nem slameket, verseket) olvasni ennek hatására, csak épp ezt sokan olyan sértetten fogadják, mintha az ő személyes kudarcukról lenne szó. Nyilván nem. Ez maximum a valódi entellektüeleskedő seggfejségnek a kudarca – ami természetesen nem azonos az értelmiséggel, nem azonos egyetlen irodalmárral, filozófussal, kritikussal, szerzővel, senkivel se. Egy becsontosodott, lenéző attitűddel azonos, amitől – még személyes tapasztalataim szerint is – azok, akikre érdemes felnézni, messze távol tartják maguk.
Hát, asszem ennyi. A Jobbik pedig akkor is kapja be a faszom.
