Diplomáciai jegyzet

A cenzúra csapdája, avagy a Nyírő-ügy utóélete

szerző
Ara-Kovács Attila
publikálva
2012. jún. 27., 07:00
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha az irodalomtörténet még idejekorán elhelyezte volna az írót azon a polcon, amit kiérdemelt, ha nem tekintette volna meg nem történtnek rémes politikai szerepét, hanem elrettentő példaként feljegyezte volna nevét történelmi bajkeverőink listáján, egykori eszméinek lelkes mai publikuma nem csinálhatott volna belőle előbb mártírt, majd pedig bohócot.

A Nyirő-ügy alkalmat adott rá, hogy az írót – feltárva annak múltját – végérvényesen lejárassa – tették szóvá a jobboldalon sokan, akik érzékelték a magyar kormány ideológiai mozgáskörének beszűkülését, illetve azt a veszélyt, mely az 1944 előtti eszmerendszerrel történő azonosulásból fakad. Az érvelésben van logika. Így azok számára – és meggyőződésem, a magyar lakosság többsége ebbe a kategóriába tartozik –, akik egyre kínosabbnak érzik a mai politikai fejleményeket, s egyre türelmetlenebbül várják annak a kormányzatnak a bukását, amely nap mint nap próbára teszi a jóérzést és a racionalitást, a Nyirő-ügy kifejezetten előnyös fordulatokat hozott. Sok tanulság szűrhető le mindabból, amit a sajtó e kérdésben feltárt, és kifejezetten előnyös az a tudás, amit megszereztünk, újraolvasva, sőt egyáltalán elolvasva az író egyik-másik művét, és bepillantva azon politikai kulisszák mögé, amelyeket az 1945 és 1989 közötti, különböző szempontokat követő, mégis egyaránt célszerűtlen cenzúrák elzártak előlünk.

Más kérdés persze, mennyire tépázza meg újfent az Orbán-kormány megítélését, hogy Nyírő múltjának nyomasztó öröksége nemzetközi szinten is evidenciává vált. Mi több, ma már nemcsak az író eszmeiségével azonosuló fideszes korszellem riasztja vagy émelyíti Európát, de a Horthy-kultusz remake-je is. Azon már senki sem csodálkozik, hogy legfontosabb szövetségesünk, Németország baloldali, mi több, jobboldali-konzervatív sajtója dühödten esett neki ismét Orbánnak, de a „Horthy” címszó alá rejtett rettenetes szennyest már másutt is széles körben teregetik. Így az időközben felnőtt új generációk számára az „utolsó csatlósnak”, a „holokauszt legbuzgóbb társtettesének” számító magyarok viselt dolgairól – hála a Fidesznek és személyesen Orbán Viktornak – bő és frissített ismeretek állnak megint rendelkezésre. Szerény véleményem szerint ez inkább előnyös és helyes következmény, mi több, igazságos büntetés, bár nem hiszem, hogy a magyar jobboldal ugyanezt gondolná róla, ha egyáltalán bármit is képes felfogni a maga teremtette szürreális valóságból.

Tény, hogy a háború utáni „irányított évtizedek” kultúrpolitikája a magyar szélsőjobboldal viselt dolgaihoz nagyon zavartan, hogy ne mondjam: szemlesütve viszonyult. Különösen a Kádár-korszak volt képtelen arra, hogy szétválassza az értéket a hitványságtól, s hogy egyértelműen kimondja: a kultúra legjobbjai között is vannak olyanok, akik nagyon nagyot tévedtek azokban a szörnyű években. Akik megkerülhetetlenek voltak, azok politikai nemtelenségéről – az evidenciák dacára – a rendszer igyekezett egyszerűen megfeledkezni (Németh László, Szabó Lőrinc, Kodolányi János), csak kiváló irodalmi munkásságuk került szóba – hivatalosan. Másokat bugris bolondoknak tekintett, mint Szabó Dezsőt, Erdélyi Józsefet, ismét másokat – a kétes életmű okán – nem létezőnek, mint Sértő Kálmánt vagy Sinka Istvánt. Nem tudom eldönteni, Nyírő József azért került-e szintén ebbe a kategóriába, mert életműve valóban csekély maradandósággal bír, vagy azért, mert egyszerűen „román importot” láttak benne. Könnyebb és kényelmesebb volt ottani náciként kezelni, s ezzel megszabadulni a problémától örökre. Csakhogy a probléma ránk hagyományozódott, s ha a Fidesz előrángatta a nagy nemzeti pöcegödörből, akkor ideje legalább most szembenézni vele. És a fintorgáson túl is tenni valamit.

Lehet, hogy a háborút követő esztendők tapasztalata azt diktálta, jobb eleve elfojtani bizonyos nézeteket, mint megismerni őket és érdemben vitázni velük, ám a demokratikus, nyílt társadalmak gyorsan feladták az 1945–46-os periódus hevében hozott drákói tilalmakat. Tudom, Franciaországban, Németországban, Ausztriában komoly vita akadályozta Hitler Mein Kampfjának vagy Alfred Rosenberg Der Mythus des XX. Jahrhunderts című kötetének – a két legnotóriusabb náci „alapműnek” – az ismételt megjelentetését, ám a kötetek azóta is minden további nélkül beszerezhetők az ausztriai antikváriumokban, bolhapiacokon; mi több, az osztrák Gutenberg-program keretében a teljes 1000 oldalnyi szöveg felkerült az internetre is. Németországban pedig kommentárművek tucatjai állnak rendelkezésre. Nem is beszélve Goebbels naplóiról, melyeknek öt kötetét újra és újra kiadják. A hozzáférést tehát e társadalmak nem vagy csak csekély mértékben akadályozzák, egyszerűen annak a tapasztalatnak az alapján, hogy e munkák ismerete önmagában senkit sem tesz még nácivá. Mi több, elrettentő hatásuk egyértelmű.

A Mein Kampfot magyarul is kiadták, még a Horthy-érában, de utóbb is. A 90-es években megjelent – ha jól tudom – legalább két különböző kalózkiadásban (az egyik itt áll a polcomon); de nem ám a teljes eredeti kézirat, hanem a 30-as években publikált szerkesztett, amiből gondosan kihúztak mindent, ami még a Horthy-korszak egyébként nem nagyon kényes politikai közízlését is sérthette volna. Jelenleg úgy állunk, hogy derék jobbikos újnácijaink és fideszes társutasaik minden további nélkül olvashatják Hitler remekét, miközben gondos szerkesztői kezek továbbra is megkímélik őket attól, hogy szembesülhessenek a „Führert” kompromittálni képes túlzásokkal, az őrült vagy csak ostoba – ám a szerzőre mindenképp rossz fényt vető – megállapításokkal.

Ez is igazolja: rendkívül rossz kultúrpolitika az, ami eszméket, műveket cenzúráz, írói teljesítményeket radíroz ki a kollektív emlékezetből. A szekrényből most kidőlt Nyírő-csontváz emlékeztet mindannyiunkat rá: ha az irodalomtörténet még idejekorán elhelyezte volna az írót azon a polcon, amit kiérdemelt, ha nem tekintette volna meg nem történtnek rémes politikai szerepléseit, hanem elrettentő példaként feljegyezte volna nevét történelmi bajkeverőink listáján, egykori eszméinek lelkes mai publikuma nem csinálhatott volna belőle először mártírt, majd pedig bohócot.

És ugyanez áll a Mein Kampfra. Kritikai magyar kiadását tovább halogatni annyit jelent, mint hamis nimbuszát továbbadni azon jövő generációknak, melyeknek tagjait már semmilyen személyes kötődés sem kapcsolja majd a 30-as és 40-es évek borzalmaihoz, így még a mainál is kevesebb fenntartással azonosíthatják a náci alávalóságot a nemzeti szabadságharccal.

szerző
Ara-Kovács Attila
publikálva
2012. jún. 27., 07:00
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Ara-Kovács Attila

„A gonosz győzelmének záloga, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.” – E. Burke

Ara-Kovács Attila
Szerző adatlapja
Összes blog Itt

Blog

még több cikk