Ha az ember a Ben Gurion repülőtérre érkezés után autóba ül, s elindul Haifa felé, lesz egy olyan pont, ahonnan ha balra néz, látja a kék Földközi-tengert, ha pedig jobbra, akkor a magas, ijesztő, csúf szürke falat, amely elválasztja Izraelt attól a nyugat-jordáni területtől, amely már a Palesztin Hatóság fennhatósága alá tartozik. Nincs az a messziről jött ember, akit szíven ne ütne a látvány, s aki ne úgy érezné: e fal innenső oldalán véget ér valami otthonosság, a biztos, nyugatias civilizáció; túloldalán pedig egy olyan világ veszi kezdetét, ami az elsoroltaknak pont az ellenkezője. 1967 után a demokrácia híveinek világszerte nem csak az adott egyfajta nagy-nagy elégtételt, hogy végre megszűnt az a palesztin – mi több, pánarab – fenyegetés, ami a zsidóságot a tengerbe szorítva, megsemmisíteni akarta, de az is, hogy ezzel visszaszerezte a nyugati civilizáció azt a területet, ami az egész emberiség történetének oly inspirálóan fontos helyszíne volt már a kezdetek óta.
Tudjuk, Izrael – jól felfogott jelenbeli érdekei miatt – lemondani kényszerült a nyugat-jordáni területekről, s visszaadta azt a palesztinoknak. A véres intifádák, buszrobbantások miatt ugyanakkor megépítette a gigantikus, csúf falat. Ez eddig megóvta az izraeli hétköznapok békességét, ugyanakkor olyan mozgásteret adott a palesztin hatóságoknak, amellyel megkezdhették saját államuk megteremtésének munkálatait.
De vajon megkezdték-e? Palesztin részről semmiképp. Bár a roppant külföldi – részben arab országok által nyújtott – anyagi támogatások csak épp az önkormányzatiság alapjait tudták megvetni, a féktelen korrupció már Jasszer Arafat uralma idején elvitte – becsülten – a beérkező összegek 80-85 százalékát. Az egyszerű palesztin pedig továbbra is arról ábrándozik, hogy a tengerbe kergetve a zsidókat helyreállíthatja Nagy-Palesztinát.
És mit tesznek eközben a zsidók? Azzal, hogy megépítették saját országuk és a palesztin területek között azt a bizonyos falat, a helyzet egyértelműen afelé mozdult el, hogy két különálló ország alakuljon ki. Erre megvolt minden okuk és persze esélyük. Ahogy a Kneszet mellett működő Kutatási és Információs Központ két neves professzora, Arnon Sofer és Sergio Della Pergola nemrég közreadott kutatásaiból kiviláglik: ha a fal nem létezne, s egységként fognánk fel Izrael és a Palesztin Hatóság területét, a Jordán folyótól a tengerig – az elmúlt tíz év nagy zsidó bevándorlási hulláma dacára – a zsidóság aránya mindössze 53 százalékos lenne. Tekintve a két nép közötti természetes szaporulatbeli különbséget, a palesztin többség kialakulása csak rövid idő, pár év kérdése. (Sokat elmond az események felgyorsulásáról, hogy 2007-ben még 60 százalékos zsidó többséget mértek, az 53 százalékos adat alig három évvel később, 2010-ben látott napvilágot.)
Abban tehát korábban nem volt politikai vita Izraelben, hogy a zsidók és a Jordán nyugati partján élő palesztinok szétválasztása stratégiai érdek: Izrael csak így őrizheti meg zsidó és demokratikus karakterét. De elég volt ennek eléréséhez felhúzni azt a bizonyos falat? Elvileg igen, gyakorlatilag azonban aligha. Ugyanis a zsidó betelepülés a nyugat-jordáni palesztin területekre tovább folytatódik, s a sajtó azt állítja, hogy minden eddigi mértéket meghaladó ütemben. Ha pedig ez így igaz, akkor a fal tényleg csak a terroristák megfékezését szolgálja, nem pedig a két ország adminisztratív, tényleges szétválasztásának ügyét.
Juval Diszkin, aki 2005 és 2011 között az izraeli belbiztonsági szolgálatot, a Sín Bethet vezette, nemrég drámai cikkben figyelmeztetett rá: az ország végzetesen közeledik ahhoz a ponthoz, ahonnan már végképp nincs visszatérés, sőt az is meglehet, hogy Izrael már elveszítette annak lehetőségét, hogy ténylegesen is kivitelezze a két terület szétválasztását. Szerinte a zsidó nép jövője szempontjából nincs fontosabb kérdés, mint a palesztin probléma megoldása, a politika viszont – hogy ujjat ne húzzon az illegális települések radikálisan jobboldali lakóival – elhitette: számos egyéb ügy, így például az iráni atomprogram is fontosabb, aktuálisabb ennél, ami Diszkin szerint önbecsapás.
A legutóbbi választási kampány során, annak ellenére, hogy Benjamin Netanjahu jobboldali Likud pártjának esélyei nyilvánvalóak voltak, az akkori és a jelenlegi miniszterelnök egyetlen szóval sem utalt arra, hogy a két állam elválasztásának szándéka bármilyen formában is foglalkoztatná. Hasonlóan semmitmondó kijelentéseket tett Jair Lapid, a „szekuláris középosztály pártjának”, a Jes Atidnak az első embere, s a Munkáspárt vezetőjeként Shelly Jakimovics is kerülte, hogy maga ellen hangolja a nagyszámú zsidó telepest a téma felemlegetésével. Egyedül Cípi Livni, a politikai térkép közepén helyet foglaló, liberális Hatnuah vezetője volt az, aki egyértelműen fogalmazott a kérdésben, s teljes mértékben magáévá tette az egykori miniszterelnök, Ehud Olmert kompromisszumos ajánlatát a két állam mielőbbi különállásának megteremtéséről.
A jelek szerint a két nép e kérdésben saját szélsőségeseinek rabja: mindkét csoport az egész területet akarja, s ezzel azt kockáztatja, hogy elveszít mindent vagy majdnem mindent: a palesztinokra ismét gyors katonai vereséget mérhet Izrael, ha lázadni próbálnának, de hosszú távon többségbe fognak kerülni a zsidókkal szemben. Az izraeliek rövid távon katonailag győzhetnek, de hosszú távon elveszíthetik demokratikus rendszerüket, és zsidó identitásukat is csak kisebbségi körülmények között tarthatnák fenn.
Diszkin lezártnak véli a vitát a két állam különálló útjáról, s azt ajánlja, hogy a hivatalos Jeruzsálem mielőbb gondolkodjon el a kohabitáció mikéntjéről, például arról: kaphatnak-e egyenlő szavazati jogot a nyugati part palesztinjai, mint amilyennel azok az arabok rendelkeznek, akik tradicionálisan Izrael területén élnek, s akiknek eszük ágában sincs palesztin fennhatóság alá kerülni.
