Az érdekérvényesítés békésen megfér az erősödő nacionalizmussal, mely a külföldi tőke és általában a nemzetközi befektetők, valamint a bankok ellen izgat, annak reményében, hogy az országból kiszorítva őket, a „nemzeti” vállalkozásoknak nem kell majd a konkurenciával megküzdeni, és egymaguk diktálhatják – a politikán keresztül – a feltételeket is.

Három híres német értelmiségi, Peter Bofinger közgazdász, Jürgen Habermas filozófus és Julian Nida-Rümelin filozófus, volt kulturális miniszter a napokban közös cikket tett közzé a párizsi Le Monde hasábjain. Ebben kifejtették: „Az euró krízise az eddig folytatott politika csődjét tükrözi. A számos átfogó mentési program és a krízissel foglalkozó csúcs dacára az eurózónán belüli helyzet tovább romlott. Eddig két koherens program tett javaslatot a válság kezelésére. Az egyik azt ajánlja, hogy az unió államai térjenek vissza korábbi nemzeti valutájukhoz, a másik, hogy intézményesen erősítsék meg a közös fiskális, gazdasági és szociális politikát a zónán belül, azzal a céllal, hogy a politikai elit transznacionális szinten ismét képes legyen a piacok szabta elvárásoknak megfelelően cselekedni.” A szerzők nem hagynak kétséget, hogy szerintük a második megoldás az egyedül járható út, ugyanakkor leszögezik: „Lehetetlen lesz megőrizni a közös valutát a közös felelősség vállalása és az intézményi deficit felszámolása nélkül.”

A cikk megállapításai gyakorlatilag igaz közhelyek, számtalanszor olvasott, hallott az ember efféléket, s – gondolnánk – akit megkímélt a valóság az ilyen vélemények megtapasztalásától, azt a józan ész hasonló következtetésekhez kell, hogy vezesse. Ám ha ez így van, akkor miért érezte mégis úgy a három kiváló szaktekintély, hogy meg kell szólalnia? Feltehetően azért, mert napjainkban – egy másik filozófust, Heideggert parafrazeálva – nagyon sok minden, ami nyilvánvaló, nem kézenfekvő.

A múlt héten a konzervatív cseh kormányzó erő, a Polgári Demokrata Párt (ODS) erőteljes nyilatkozatban szólította fel Petr Nečast, a párt elnökét, aki egyben miniszterelnök is, hogy „lépjen fel az uniós integráció jövőbeni elmélyítése ellen”. Bár a politikus utóbb igyekezett tompítani pártjának álláspontját, csak „egyes paranoiás tagok” csoportjára szűkítve le a hangadókat, de elemzők felhívták a figyelmet arra, hogy a politikai jobboldalon egyre határozottabb unió-, Nyugat- és egyben integrációellenesség mutatkozik. Mi több, Nečas az éves nagyköveti értekezleten elmondott beszédében is kitért a jelenségre, kiemelve, hogy pártja visszautasítja – egyebek mellett – a júniusi EU-csúcson kilátásba helyezett pénzügyi integrációt, beleértve a banki műveletek egybehangolását. Az ODS – jelentette ki a miniszterelnök – egyértelmű üzenetet küldött arról, hogy a „cseh érdekekkel” szöges ellentétben áll minden olyan lépés, ami az uniós integrációt tovább mélyítheti.

Persze lehetne vitázni arról, hogy a puszta nacionalizmus logikus következménye-e a jelenség, vagy a műveltség szempontjából Csehországban sem túl épületes jobboldali kulturális szint, esetleg a nyelvtudás vagy egyéb ismeretek hiánya-e az oka mindennek, de nem érdemes. Mert a magyarázat másutt rejlik.

A cseh Biztonsági Információs Szolgálat (Bezpečnostní informační služba, BIS) nemrég közzétett éves jelentése sok tekintetben iránymutató lehet, s megvilágíthatja, kik és miért is féltik olyannyira a „cseh érdekeket”. A dokumentum elég szókimondóan leszögezi: a politikai döntéseket kormányzati szinten olyan körök befolyásolják, amelyek mintegy bűnözői szervezettségben igyekeznek a közpénzekre rátenni kezüket, mi több, az uniós források felett is megszerezni a teljes ellenőrzést. Az oligarchikus összefonódások – már csak a dolog természetéből fakadóan is – a kormánypárton belül a legerőteljesebbek, az érintetteket pedig zavarná, ha az unió betekintést nyerhetne ügyleteikbe. A jelentés felhívja a figyelmet: több mint nyilvánvaló jelei vannak annak, hogy e bűnözői körök képesek manipulálni a politikai döntéshozókat, s keresik a kapcsolatot olyan keleti hatalmakkal, amelyeknek érdeke az unió belső kohéziójának rombolása.

Az érdekérvényesítés e téren persze békésen megfér az erősödő nacionalizmussal, mely a külföldi tőke és általában a nemzetközi befektetők, valamint a bankok ellen izgat annak reményében, hogy az országból kiszorítva őket, a „nemzeti” vállalkozásoknak nem kell majd a konkurenciával megküzdeni, maguk alakíthatják az árakat, és egymaguk diktálhatják – a politikán keresztül – a feltételeket is.

Minthogy a BIS éves jelentése kiemelten két külföldi titkosszolgálat befolyásának erősödését, illetve módszereik fokozódó agresszivitását emeli ki – nevezetesen az oroszét és kínaiét –, páratlan bűvészmutatványra nincs is szükség ahhoz, hogy e titkosszolgálatok és a hazai oligarchák közötti érdekegybeesés a „cseh érdekek” alapján definiálható legyen. Persze mindenki tisztában van vele, hogy nem a nemzeti érdekekről folyik itt a szó, annál inkább a „nemzeti oligarchák” egyéni érdekeiről, amelyek szemben állnak az unióssal, és messzemenően egybeesnek olyan államokéval, amelyek Brüsszelben és az európai integrációban látják a legfőbb kihívást.

Aki végignézte a Széles Gábor és egyebek által szervezett, január eleji „Nem leszünk gyarmat” produkciót, annak mindez – visszautalva Bofinger, Habermas és Nida-Rümelin cikkére – már nemcsak nyilvánvaló, de kézenfekvő is. Csakhogy nálunk nem létezik az a titkosszolgálat, amely le merné írni jelentésében a Fidesz oligarcháinak viselt dolgait.