Nagyon tanulságos az amerikai Stratfor biztonságpolitikai elemzőközpont napokban publikált véleménye Orbán londoni megnyilatkozásairól. A cikk messzemenően illeszkedik azon politikai keretbe, amely évek óta meghatározza a Stratfor álláspontját az új nemzetközi rendszerben zajló események kommentálásakor. Egyrészt felismerték Oroszország továbbra is meghatározó szerepét az Amerika számára kihívást képviselő globális erők között, ugyanakkor úgy vélik: az Európai Unió sokkal inkább konkurens, mint szövetséges, s perspektivikusan – ha komoly, nagyhatalmi szerepre tenne szert – többet ártana Amerikának, semmint hogy használna.
A cikk dilemmája rendkívül érdekes: egyrészt kihívásnak tartja azt a politikát, amely a jelenlegi magyar vezetés számára stratégiai perspektívának tűnik: hogy a transzatlanti kapcsolatok ellenében erősíteni igyekszik gazdaságilag és politikailag is az orosz relációt, ugyanakkor helyesli, hogy távolodni próbál az uniótól, s ebbéli igyekezetével rongálja nemcsak annak belső kohézióját, de hitelét is.
A Stratfor vezetésének az aktuális magyar jobboldallal kapcsolatos igencsak megértő magatartása – s ebből fakadóan a magyar viszonyok egyoldalú szemlélete – nem új keletű. Ez tükröződött tudósítóik kiválasztásában is: a 2006-os budapesti eseményekről született beszámolóik például nélkülöztek minden tényszerűséget. A tévé székházát megostromló neonáci csőcseléket tudósítójuk „szabadságharcosoknak” tartotta, s beszámolói igyekeztek a Fideszt az egyetlen magyarországi Nyugat-képes politikai tényezőként beállítani.
A Stratfor munkatársai a jelek szerint továbbra is tanácstalanok: vajon Orbán igyekezete, hogy egy putyini rendszert építsen ki országában, nagyobb kihívás-e, mint az abból származó haszon, hogy minden igyekezetével rombolni próbálja az unió belső kohézióját?
Igazi hidegháborús dilemma, azokat az időket eleveníti fel, amikor Washington kényszerűen odaállt a legócskább diktátorok mellé, ha azok készek voltak támogatni őt az ellene irányuló globális kihívás elhárításában.
Ám ma minden jel arra utal, hogy a magyar kormány unióellenességét és az orosz rezsimmel szembeni pozitív érzelmeit egyazon szándék táplálja: a nyugati típusú demokráciák elutasítása. Ez pedig az Egyesült Államok érdekeivel szemben vitt politikát is jelent, elég egyetlen pillantást vetni a jelenlegi magyar–amerikai kapcsolatok feszültségeire.
Meglehet, a Stratfor azzal számol, hogy fölösleges tartani a magyar–orosz reláció felvirágzásától. Ebben persze nem téved: az óriási magyar próbálkozások gazdasági és politikai téren mind zátonyra futottak, és hasonlóan képtelen állapotokra utalnak a személyes kapcsolatok is. (Amikor legutóbb Orbán Moszkvában járt, alig valamivel több mint tízpercnyi találkozóra kapott lehetőséget Putyintól, aki ráadásul – minden protokolláris előírás dacára – sem ebédre, sem vacsorára nem invitálta.)
Ám aligha életképes ötlet abban reménykedni, hogy az unió szétessen, ráadásul épp Orbán aknamunkája miatt. Amerikának e percben nincs és nem is lehet alkalmasabb szövetségese, mint Európa, annak dacára, hogy sokan úgy látják – méghozzá okkal –: az unió teljesítőképessége a nemzetközi konfliktusok globális kezelése terén messze elmaradt a technikai képességek és a morális kötelezettség mögött.
Mindezek alapján az ember hol felnevet, hol csak bosszankodva elcsodálkozik, amikor efféle „elemzéscímeket” olvas, mint hogy Miért is jó geopolitikai stratéga Orbán Viktor?, elvégre elég megnézni, mit nyilatkozik a magyar miniszterelnök hétfőn, s utána mit cselekszik kedden, majd szerdán és csütörtökön. Persze lehet, hogy a Stratfor számára a permanens opportunizmus és az át nem gondolt rögtönzések jelentik a stratégiát. Ez esetben igazuk van.
