A Maliban végrehajtott múlt heti katonai hatalomátvételt legtöbben a szokásos afrikai társadalmi folyamatok egyik aktuális elemének tekintik, pedig többről van szó. Ez az első olyan hatalmi válság, amelyet közvetlenül az új életformába kényszerített tuaregek okoztak a térségben. A tuaregek – szokás őket berbereknek is nevezni – évezredek óta a Szaharát behálózó kereskedelmi kapcsolatok legfőbb fenntartói voltak. Korábban sót, szárított élelmiszereket, drágaköveket és fegyvereket szállítottak olyan utakon, amelyek mások előtt ismeretlenek voltak. Nomád világukat leginkább a ma Malinak, Nigernek, Mauritániának, illetve Algériának nevezett országokban építették ki, és az, hogy időközben országhatárok szabdalták fel ezt az életteret, eddig csak kevéssé érintette őket.
Igaz, létfeltételeik és mozgásterük csökkenése nem mai keletű; komoly kihívás elé állította őket már az 50-es évek végén, a Dél-Algéria sivatagi területein kibontakozó francia atomprogram (három nukleáris bombát robbantottak itt fel, Algéria függetlenné válása után a program Francia Polinéziában folytatódott), de hasonlóképp a szaharai víz- és kőolajkinyerés, a klímaváltozás és főként a Nigert és Malit érintő túllegeltetés számos negatív következménye.
A szaharai Afrikát is érintő urbanizáció szintén kihatott az életükre; egyes államok megpróbálták letelepíteni őket, mások komolyabb határellenőrzést vezettek be, hogy akadályozzák vándorlásaikat. A legnagyobb csapást persze a modernizáció okozta, hisz a tömeges áruforgalom új, gyors és olcsó módjai – elsősorban a javak tengeri úton történő szállítása – már egy ideje fölöslegessé tették karavánjaikat. Nem csoda, hogy a gyökértelen tuaregeket mágnesként vonzották a szaharai államokat gyakorta megrázó válságok, zsoldosi szolgálataikra szívesen támaszkodtak helybeli diktátorok, hadurak.
A mostani, Malit érintő válság a Kadhafi-rendszer bukásával kezdődött. Líbia diktátora kitárta az Iszlám Légió néven elhíresült – pontosabban inkább hírhedté vált – elitalakulat kapuit a tuaregek előtt, s az évek során közülük közel ezer férfi részesült katonai kiképzésben, a fegyverhasználattól kezdve a gerillatámadások szakszerű kivitelezésén át a hírszerzési problémák megoldásáig. Minthogy e harcosok valóban zsoldosok voltak, akiket nem vallási vagy elvi megfontolások vittek az Iszlám Légióba, gyakorlatilag egy emberként fordítottak hátat Kadhafinak azt követően, hogy nem tudta fizetni őket. Így – szemben sok szubszaharai zsoldossal – még azt megelőzően hagyták ott Líbiát, és húzódtak vissza Maliba vagy Nigerbe, hogy Kadhafit egy szirti csatornában elérte volna végzete.
Az arab tavasz még kiszolgáltatottabbá tette a tuaregeket. Sorra váltak földönfutóvá az őket időnként megfizető diktátorok, a nyugati nyomás pedig rákényszeríti az új kormányokat, hogy gyorsan megszabaduljanak az eddig különleges feladatokat ellátó alakulatoktól. Az ekként elárvult katonák visszahúzódtak törzsi területeikre, ahol a most szerveződő észak-afrikai al-Káida-hálózatok már fel is fedezték őket, s nemcsak a helyismeretük miatt. Alkalmanként fegyvert és robbanóanyagot is csempésztetnek velük, olykor nyugati turisták túszul ejtésével bízzák meg őket.
A legújabb lázadás január 16-án tört ki Mali északi területein, tuareg közlés szerint azért, mert a központi kormányzattal megszakadtak a tárgyalások, amelyek az országba beáramló nomád népesség letelepítéséről folytak, illetve arról, hogy milyen erőforrásokat kaphatnak a központi kormánytól. Való igaz, a 2007 és 2009 közötti elkeserítő tapasztalatok óvatossá tették a bamakói politikusokat, ami biztonsági krízist okozott, és megnövelte egy esetleges tuareg siker esélyét. Ezt viszont a hadsereg nem tolerálhatta.
Maliban és Niger területén is már hónapok óta jelen vannak olyan nyugati – elsősorban amerikai – katonai tanácsadók, akik igyekeznek a helyi hatóságokat felkészíteni az al-Káida helyi feltűnésére, épp a tuareg beáramlás révén. Bár a jelenlegi, Maliban lezajlott puccs és a Bamakóban, a fővárosban bekövetkezett zavaros események némi kétséget ébresztenek afelől, hogy a hatóságok képesek lennének kezelni a helyzetet, illetve hogy a politikai vezetés és a hadsereg együtt tudna működni, a terrorizmussal kapcsolatot kereső vagy találó tuareg vezetők azonosítása már korábban megtörtént.
2011 augusztusának végén a tuareg ellenállás egyik vezéralakját, Ibrahim Ag Bahangát, aki 2007 és 2009 között több lázadást is szervezett Mali területén, órákkal azt követően, hogy szatelliten keresztül interjút adott az Al Watan című algíri lapnak, a biztonsági erők likvidálták. A biztonságot érintő legfőbb mai kérdés persze az, hogy nem nevelődött-e ki már egy újabb rebellis generáció, amely képes alkalmazkodni az arab tavasz teremtette új helyzethez, illetve katonai szaktudása révén képes összeroppantani Mali és Niger rendkívül gyenge állami infrastruktúráját? Ha ez bekövetkezik, akkor Afrika területén egy vadonatúj válságövezettel kell számolnunk.
