„A Huangjan-sziget Kína szerves részét képezi.” „A Scarborough-zátony a Fülöp-szigetek szerves részét képezi.” A két kijelentés békésen megférne egymás mellett, ha történetesen nem ugyanarról a tengerből alig kiemelkedő, apró területről lenne szó. A helyzet komolyságát – és egyben komolytalanságát – jól tükrözi, hogy a földdarab természetesen nem is ugyanabból a tengerből emelkedik ki. Pekingből szemlélve a Huangjan-szigetet a Dél-kínai-tenger vize mossa, viszont Manilából nézve a Scarborough-zátonyt a Nyugat-Fülöp-szigeteki-tenger.
Az elmúlt hetekben komoly biztonsági válság tört ki, minthogy kínai ágyúnaszádok csaptak le a térségben békésen halászó, illetve tudományos feltárásokat végző filippínó hajókra.
A mostani incidensben semmi új sincs, Peking sorra veszett már össze legtöbb szomszédjával. Vagy két éve Japánnal akadt vitája, minthogy megsértette annak felségvizeit; Vietnammal pedig a Paracel-szigetek, valamint a Tonkini-öböl nemzetközi vizeinek hovatartozását illetően csapott össze. A Spratly-szigeteket is magának követeli, bár azok némelyikére Brunei, Malajzia és a Fülöp-szigetek is igényt tart. A leggroteszkebb, hogy Tajvant – melynek egész területét magának követeli Kína, s emiatt számos komoly „forró konfliktusra” is sor került közöttük – a Dél-kínai-tenger apró szigeteinek tulajdonjogi vitájában, szigorúan „nemzeti alapon”, minden esetben Peking oldalán találjuk.
Korábban Kína stratégiai okok miatt küzdött egyik-másik apróbb földdarabért, és magatartását egyértelműen a katonai bekerítéstől való félelem mozgatta. Mi több, a konfliktust belülről gerjesztő nacionalista és paranoid indulatok most sem hiányoznak az argumentációk körül. A vezető pekingi pártlap angol melléklete nemrég így írt: „Kína számára a Huangjan-sziget ügyében fennálló patthelyzet elfogadhatatlan, hisz az szuverenitását sérti. Mindenképp le kell győzzük Manilát e téren, különben a filippínó hajók örökké zaklatni fognak minket, csak azért, hogy megalázva Kínát, nemzeti egységet teremtsenek odahaza.”
A „nemzeti egység” emlegetése viszont eléggé árulkodó, hisz erre a multietnikus Kínának nagyobb szüksége van, mint bármely szomszédjának. Ugyanakkor az aktuálisan kialakult konfliktust mégsem ez, hanem sokkal gyakorlatiasabb szempontok irányítják. A Fülöp-szigeteki partoktól alig 200 kilométerre lévő Scarborough-zátony környezetében komoly földgázmennyiséget sejtenek, a Paracel-szigetek körüli kontinentális talapzat pedig a kutatások szerint jelentős mennyiségű kőolajat rejt. Verseny folyik abban is, hogy ki mennyi halat tud kifogni a környező vizekből; e téren Kína szinte valamennyi szomszédos állammal szemben alulmaradt eddig, halászflottáinak felszerelése ugyanis igencsak elmaradott.
A meg-megújuló küzdelem a Dél-kínai-tenger feletti uralomért már rég globális, mi több, geopolitikai jelleget is öltött. Kína nem alaptalanul állítja azt, hogy Manila, sőt bizonyos mértékig még Hanoi is számíthat az Egyesült Államok csendes támogatására, de szimpátiájára mindenképp. Washington érdekei e téren egyértelműek: az Obama-adminisztráció fenn kívánja tartani az Egyesült Államok eddigi dominanciáját a csendes-óceáni térségben. A Fülöp-szigetekkel korábban is szoros diplomáciai, kulturális és katonai kapcsolatokat tartott fenn, és Hillary Clinton, aki nemrég Manilába látogatott, már azzal is a vitatott területek fölötti filippínó szuverenitás mellé állt, hogy nem Dél-kínai-, hanem Nyugat-Fülöp-szigeteki-tengerről beszélt. Ez persze zene volt a manilai vezetés fülének, míg Pekingben újabb kirohanásokra adott alkalmat.
Ezzel összhangban az amerikai védelmi miniszter, Leon Panetta erőteljes nyomást gyakorolt, hogy a Szenátus végre ratifikálja az ENSZ által elfogadott nemzetközi tengerjogi megállapodást, mert az utat nyithatna az amerikai haditengerészet számára, hogy a Dél-kínai-tenger térségében is intenzívebb járőrszolgálatot teljesítsen. Szenátusi meghallgatásán Panetta egyenesen azzal érvelt: ennek elmaradása nem csak az amerikai érdekek helyi védelmét hátráltatná, de lehetőséget adna az érintett kormányoknak, hogy vitás kérdéseiket tárgyalások helyett „ágyúnaszád-diplomáciával” oldják meg.
Washington persze igyekszik semmit sem bízni a véletlenre; a múlt hónapban amerikai és filippínó tengerészeti egységek közös hadgyakorlatot tartottak, melynek célja egy tenger felőli ellenséges behatolás elhárításának begyakorlása volt. Érdekes módon ezzel egy időben a vietnami Danang kikötőjében amerikai és vietnami közös navigációs gyakorlatra került sor, valamint katonai könnyűbúvártréningre.
Igaz, Hanoinak sokkal nehezebb megküzdenie a múlttal, mint Manilának; politikailag még ma is jól érzékelhető az Amerikához való közeledés kétértelműsége, a szükség és a szándék állandó ütközése. Vietnam ráadásul jól láthatóan még nem döntött a politikai és a gazdasági rendszer cseréjének dilemmájában, ami nemcsak azért fontos, mert az amerikai együttműködés egyik feltétele a rendszerváltás, hanem azért is, mert e nélkül a nyugati politikai és gazdasági-technikai mechanizmusok aligha működnek majd náluk. Jól bizonyítja ezt az ázsiai kistigrisek korábbi pozitív példája.
Ám azzal, hogy az együttműködés keretei létrejöttek, sőt látható bizonyíték van a konkrét közös cselekvésre, az Egyesült Államok elérte legfőbb célját: a vietnamiak is megerősítették, hogy Amerika térségbeli jelenlétét szívesen veszik, s ezzel legitimnek is tartják azt.
