Miközben már nemcsak találgatások fogalmazódnak meg arra vonatkozóan, hogy szembesülnie kell-e Iránnak egy ellene irányuló amerikai – vagy szövetséges – légitámadással, hanem egyesek már a dátumot is tudják – október első napjai –, eközben minden közel-keleti tényező lázas igyekezettel próbál olyan stratégiai pozíciót elfoglalni, ami számára a legkedvezőbb lehet a szíriai Asszad-rendszer összeomlása esetén. Valóban, az úgynevezett arab tavasz eseményeinek sorában a szír jelenség kezd felnőni a líbiaiakhoz, mind az áldozatok számát, mind pedig az uralkodó elit hajthatatlanságát tekintve.
Ám míg Kadhafi rendszerének bukását volt ki levezényelje, a Nyugat komoly segítséget nyújtott az ottani ellenzék megszervezésében, majd az átmeneti intézmények kiépítésében, addig a Szíriába irányuló külső segítség és politikai szolidaritás egyelőre csak a napi konfliktusokat táplálja, jöjjenek azok olyan szunnita államokból (Szaúd-Arábia, Katar, Törökország), amelyek Bassár el-Asszad bukását kívánják, vagy Iránból, amely az elmúlt évtizedekben, s különösen az elmúlt években Damaszkuszra mint szövetségesére tekintett. Nem véletlenül. Ugyanis Szíriában és a szír események befolyása alatt álló térségi államokban nem ugyanannak az arab tavasznak a szele fújdogál, mely sikeressé tette az észak-afrikai tömegek lázadását. Itt az iszlámon belüli ideológiai – és az ennek nyomán megfogalmazódó geopolitikai – szembenállás szüli a konfliktust. Vagyis nem rendszerváltás a tét, hanem hatalmi térnyerés. A célok között a demokráciára való hivatkozás a fügefalevélnél is kevesebb, amit viszont ez rejteni remél – azaz a síita–szunnita irányzatok politikai küzdelmét –, az annál nyilvánvalóbb.
Az aktuális szír rezsim azonnali bukását már sokan jövendölték az elmúlt egy évben, ám az még mindig ellenáll. Ugyanakkor túlélési esélyeiről beszélni ostobaság lenne. Az ebből fakadó következtetéseket már sokan levonták, főként olyanok, akik fontos információk birtokában vannak. Ilyennek számít a politikai és gazdasági befolyásban bővelkedő szíriai Tlassz-klán, melynek tagjai épp a napokban távoztak az országból. A család feje, Musztafa Tlassz a rezsim szunnita pillére volt, ő és az idősebb Asszad személyesítette meg – eddig legalábbis – a szír síita–szunnita egységet. Tlassz és Hafez el-Asszad, a dinasztiaalapító, 1958 és 1961 között magas rangú katonaként a Baath Pártot képviselték Kairóban, akkor, amikor még a két ország hatalmi elitje Egyesült Arab Köztársaságként egyetlen országgá forrasztotta a két államot. Később együtt tértek haza, miután Nasszer pánarab tervei elbuktak, és Szíriában közösen vetették meg a mozgalom befolyását, amely aztán az 1970-es hatalomátvételhez vezetett. Tlassz ezt követően a legfontosabb tárcát kapta Asszad kormányában, a védelmit; vezetése alá tartoztak a legfontosabb titkosszolgálati intézmények is.
A Tlassz család szakítása a rezsimmel több mint szimbolikus: ez a síiták és szunniták ismételt történeti szétválását jelenti, ami a kiegyezés teljes lehetetlenségét, a rezsim széthullását jelzi.
Bár a Tlassz-féle elitet a túlélés foglalkoztatja, miként Asszadot is, ám mindenki más arra a jövőre tekint, melynek menedzselése nélkülözhetetlen lesz az összeomlás után, s ami egyelőre alig kiszámítható:
Irán még mindig ellenállásra buzdítja Damaszkuszt, és az ehhez nyújtott támogatása közel sem csekély. Célja az, hogy az alavita vezetés révén olyan síita geopolitikai térséget hozzon létre, amely kijárást biztosítana számára a Földközi-tengerhez, a Hezbollah garantálta, Izraelt is érzékenyen érintő libanoni befolyását pedig szintén megerősíthetné, miként az irakit, ami talán a legfontosabb Teherán számára e pillanatban. Ugyanis, ha elvész Damaszkusz, akkor a bagdadi szunniták könnyen keresztülhúzhatják Teherán ottani számításait is.
Törökország, Szaúd-Arábia és Katar összehangolt, Iránt elszigetelő politikájának ugyanezért lett fontos eleme a mai damaszkuszi rezsim eltűnése. A három szunnita ország még azt megelőzően szeretné beteljesülve látni a perzsa állammal szembeni reményeit, mielőtt az sikerrel megvalósíthatja nukleáris terveit.
Izrael a legutolsó, Szíria ellenében megnyert háborúját (1973) követő évtizedekben igazi haszonélvezője volt a két ország között kialakult furcsa, gyakran felforrósodó, ám végül mégis tartósnak bizonyult békének; az addigi ellenségeskedések elültek, s csak a Libanonból át-átcsapó, Damaszkusz által is támogatott Hezbollah okozott gondokat, de ez a nagyon lokális konfliktus kezelhető maradt. A szír szunniták esetleges győzelme – legalábbis jó ideig – veszélyekkel teli időszakot hozhat, s a zsidó államnak komoly nyomást kell gyakorolnia majd ahhoz, hogy olyan stratégiát kényszerítsen a jövendő damaszkuszi vezetésre, ami eltekint a közvetlen konfliktusoktól. Az viszont több mint valószínű, hogy a libanoni síita Hezbollah nem éli túl Asszad bukását, Izrael és potenciális libanoni szövetségesei élnek majd a felkínálkozó alkalommal, hogy Damaszkusz korábbi patronáltjait, Irán ügynökeit kifüstöljék az apró államból. És ezzel nem csak önmaguknak, de az egész Közel-Keletnek nagy szolgálatot tesznek majd.
Izrael szempontjából továbbra is kulcskérdés, hogy miként akarnak e zavaros helyzetből hasznot húzni a palesztinok. Vannak arra utaló jelek, hogy egyes országok – Törökország, de mindenekelőtt Katar – szívesen a maguk táborába csalnák a szunnita, ám az utóbbi években mégis Iránhoz húzó palesztin radikálisokat, még annak árán is, hogy a kérdést Izrael-ellenességgel kötnék össze, ezzel szerelve le a Hamasz és a többi szélsőséges csoportosulás gyanakvásait. E taktika nincs híján a ravaszságnak és az ügyes helyzetfelismerésnek, de a jelek szerint megkésett, ráadásul keresztülhúzhatja a benne rejlő számításokat az, hogy Szaúd-Arábia semmilyen Izrael elleni kombinációban nem hajlandó részt venni. Pozíciója érthető: a legnagyobb kihívást jelentő Iránnal szemben nem oszthatók meg a frontok, márpedig egy Teheránnal szembeni amerikai vagy nemzetközi fellépés nem nélkülözheti Izrael nyílt, de valószínűleg inkább rejtett részvételét az akcióban.
Hogy a nemzetközi közösség szeretné kizárni a meglepetéseket, s azt, hogy az események nem várt irányt vegyenek, annak számos jelét látni. Oroszország a „külső beavatkozás” elhárítására hivatkozva tizenegy hadihajót vezényelt közvetlenül a szír partok elé, Tartusz térségébe, míg a NATO, amely többször kijelentette, nem hajlandó semmilyen szinten beavatkozni, ezt követően két gyorsreagálású haditengerészeti egység helyszínre küldése mellett döntött, ahol egyébként már öt izraeli hadihajó is várakozik. Sűrítették azoknak a felderítőgépeknek a repülését is, amelyek német bázisokról indulnak a térségbe. A török hadsereg délkeleti egységeinél már korábban teljes riadót rendeltek el. Amerikai és izraeli hírszerzési források szerint a szír hadsereg tömegpusztító kémiai fegyverek hordozására alkalmas Scud–D ballisztikus rakéták csatasorba állítását rendelte el. Ez nem jelenthet mást, minthogy kész nemcsak a civil lakosság, hanem távolabbi célpontok ellen is fellépni. A konfliktus nemzetköziesítése viszont már nem lehet más, mint végjáték Damaszkusz számára.
Ám az, ami ma Szíria körül zajlik, csak előjáték mindahhoz, ami majd iráni vonatkozásban bekövetkezik. A mediterráneum térségében most gyülekező katonai erő szinte semmi ahhoz képest, mint ami a Perzsa-öbölnél, illetve a Hormuzi-szoros környékén már hetek óta állomásozik.
