Nyilvánvalóan megkezdődött a legújabb magyar diplomáciai háború, a szomszédos államok, majd az unió, s részben Németország és Ausztria után immáron az Egyesült Államokkal is. Martonyi képes volt a televíziók képernyőjébe belehazudni, hogy a kijelölt új amerikai nagykövet egyoldalúan, értsd: csak a magyar demokratikus ellenzék információi alapján tájékozódik. Mintha – saját tapasztalatból – nem tudná, hogy a nagykövet felkészítő anyagát az Egyesült Államok kormánya állítja össze, figyelve minden véleményre, minden szempontra és érdekre. A Fidesz tehát nem kevesebbet állít ezzel, minthogy az amerikai kormány csak a magyar demokratikus ellenzékkel, azaz csak az egyik féllel állna kapcsolatban.
A konfliktus nem új keletű; a Fidesz felé tényleg elfogultan elkötelezett Eleni Tsakopoulos Koulanakis korábbi nagykövetet is megtámadta már a jobboldal, merthogy az amerikai adminisztráció merészelte kritizálni a médiatörvényt, a választójogi törvényt, illetve az egyházak életébe nem demokratikus módon beavatkozó új egyházügyi törvényt; és persze az egész „magyar – azaz, hogy Fidesz – jelenséget”. Igaz, akkor a feladatot a házi sajtóra bízták (Magyar Hírlap). Most, hogy Paks kapcsán prognosztizálható: Washingtonban újabb súlyos kérdőjelek merülnek fel Magyarország euroatlanti elkötelezettségével kapcsolatban, az új, még nem is akkreditált személyt pécézték ki, hogy az adminisztrációt frusztrálják, s ekként hallgatásra, nem reagálásra bírják.
Mi is történt tulajdonképpen? Colleen Bell kongresszusi meghallgatásán, ahol az igen jól informált szenátorok keresetlen módon tették fel kérdéseiket Magyarországgal, illetve a leendő nagykövet céljaival kapcsolatban, Bell azt találta több esetben is mondani, hogy „sokan azt állítják”, nem mennek Magyarországon rendben a dolgok.
Hát igen, vannak ilyen vélemények, és természetesen vannak a kormányzat tényei. Colleen Bell minden bizonnyal eljut majd odáig is, hogy ez utóbbiakat is idézze, de tartok tőle, Martonyi és Orbán ettől sem lesz boldogabb.
A diplomáciai háborúskodás megelőző fázisa körülbelül egy hete zajlott, közvetlenül azt követően, hogy a Putyin–Orbán-paktum Moszkvában megköttetett Paksról. A külügyminisztérium helyettes államtitkára, egyben a Magyar Evangélikus Egyház országos felügyelője, Pröhle Gergely a Klubrádióban, amikor Bolgár György felhozta, hogy létezik a paksi terveknek másfajta értékelése is, s ezek közül idézett egyet, ami nem vágott egybe a Fidesz-propagandával, nos, akkor ez a kiváló européer valami olyasmit talált mondani: Ja, kérem, annak szerzője csak egy norvég transzszexuális. Igen, erre a cinikus, goebbelsi szintre jutott a magyar diplomácia. Mintha a Bukás című film peregne szemeink előtt: immár semmi sem drága, csak éljük túl valahogy a következő pillanatot; hogy utána mi következik, az nem érdekes, mintha ránk se tartozna.
Magyarországra mintegy húsz esztendeje politikai kinevezettek érkeznek amerikai misszióvezetőként, tekintet nélkül arra, hogy épp milyen színezetű – demokrata-e vagy republikánus – az ottani adminisztráció. Baráti gesztus ez, amit nyilvánvalóan egy ideje semmiképp sem érdemlünk meg. Mindazonáltal e gesztus azt is tükrözi, hogy Washingtonban még él a remény, hogy a jelenlegi helyzet átmeneti, s egy következő kormány korrigálni tudja a 2010–2014 közötti kurzus politikájának következményeit. Ennek ellenére sokan egyre inkább úgy érzik, mégis rég karrierdiplomatáknak kellene érkezniük, akiknek úgy kellene viselkedniük, ahogy azt rémképeiben a jobboldali sajtó vizionálja.
Elég megnézni némely Bukarestbe vagy – különösen a mečiari korszakban – Pozsonyba akkreditált amerikai nagykövet működését. Ezek a diplomaták személyes küzdelmet vívtak az adott kormányokkal, ha azok jogsértésre vagy a demokratikus játékszabályok megszegésére vetemedtek. Akkor például, amikor Romániában ismét magasra csapott a homoszexuálisokkal szembeni intolerancia, George W. Bush republikánus elnök Michael Guestet, egy nyíltan meleg karrierdiplomatát küldött oda nagykövetnek, aki nem volt rest hetente többször is megjelenni a televíziók híradóiban, az aktuális – nyilvánvalóan nem csak a melegeket érintő – politikai túlkapásokat bírálva. (Ezt a hagyományt követi Barack Obama is, példázva, hogy e téren az amerikai elnökök között nincs ideológiai vita; 2013 novemberében a Dominikai Köztársaságba szintén egy meleg nagykövetet, James Brewstert nevezte ki Washington.)
Érdekes lesz nyomon követni, Colleen Bell milyen tanulságokat von le mindabból, ami Magyarországon történik, még azt megelőzően, hogy ő ideérkezne. Vajon észreveszi-e, hogy a mai magyar kormány elszánt ellensége azoknak az értékeknek, amelyek Amerika hétköznapjait és ünnepnapjait igazgatják annak megalapítása óta?
Szenátusi meghallgatása alapján Colleen Bell más, függetlenebb és felkészültebb személyiségnek tűnik, mint elődje, tőle többet várhat Magyarország és a demokrácia. Reméljük.
