A múlt hétvégi iráni elnökválasztás meglepő végkimenetelét nagy elégtétellel fogadta nemcsak az ország lakosságának nagy többsége, hanem a világ is. Utóbb persze már nem tűnik meglepőnek az, hogy Hasszan Ruhani ajatollah (címoldali képünkön) olyan fölénnyel vette az első fordulót, hogy második fordulóra már nincs is szükség, de az előzmények mégsem voltak ennyire egyértelműek. Kezdetben 686-an jelentették be igényüket, hogy megmérettessenek, és bár a választás előtt mintegy tucatnyian – közöttük olyan jelentékeny figurák, mint egy korábbi elnök, Ali Akbar Hasemi Rafszandzsáni ajatollah, vagy a most leköszönő elnök, Mahmud Ahmadinezsád egykori jobbkeze és politikájának elkötelezett folytatója, Eszfandiar Rahim Masaei – léptek vissza egy esélyesebb jelölt javára, a verseny még nyíltnak mutatkozott. Az iszlám köztársaság politikai életében talán a legbefolyásosabb szerepet betöltő Őrök Tanácsa végül nyolc jelöltet igazolt le, s közülük került ki győztesen Ruhani.
E győzelem meglepő egyértelműségét nem csupán a Ruhanira leadott szavazatok abszolút többsége okozta, de maga a személy is. Az ország vallási vezetője, Ali Hamenei ajatollah ugyanis, úgy tűnt, egy ideje a rendkívül szerény Szaeed Dzsalilit, az ország jelenlegi nukleárisügyi főtárgyalóját támogatja. Erre jó oka volt, mivel az utóbbi években látványos feszültség keletkezett Hatami és Ahmadinezsád elnök között, mert ez utóbbi igyekezett minduntalan kiterjeszteni az elnöki pozícióval együtt járó jogosítványokat, nyilvánvalóan a vallási vezető hatalmának kárára. Így Hatami szívesebben látta volna a poszton az engedékenyebb bürokratát, mint olyasvalakit, akinek nagy a befolyása és ambíciója. Ma már az elemzők egyetértenek abban, hogy Ruhani győzelme nem jelenthet mást, minthogy Hatami belátta: a békesség kedvéért bele kell nyugodnia olyan vezető személyébe, aki képes kielégíteni azokat az ellenzéki elvárásokat is, amelyek egyre nagyobb erővel jelentkeztek a belpolitikában. És Ruhani erre tökéletesen megfelelt; személye garancia lehetett rá, hogy nem lesznek hasonló, lázadásszámba menő tüntetések az országban, mint voltak Ahmadinezsád 2009-es, vitatott újraválasztását követően.
Már az a tény is, hogy a befolyásos, de ellenzékinek számító Rafszandzsáni miatta lépett vissza, mintegy hitelesítette Ruhanit. 2009-ben Rafszandzsáni az ellenzék egyik ikonjának számított, feleségét letartóztatták, magát többször inzultálták. A hatóságok perbe fogták lányát, s a köztársaság elleni bűncselekmények ürügyén hat hónapra bebörtönözték. Ennélfogva visszalépése – hisz Rafszandzsáni személyét a konzervatív körök nehezen tolerálták volna – nagy megkönnyebbülést okozhatott Hameneinek, s a gesztust azzal honorálta, hogy nemcsak áldását adta Ruhani győzelmére, hanem Rafszandzsánit beemelte ismét a legfőbb vezetésbe; az ajatollah megkapta a Legfőbb Döntési Hivatal – a rendszer egyik irányítótestületének – vezetői posztját. E posztot maga Hamenei töltötte be azt megelőzően, hogy vallási vezetői pozícióját elfoglalta volna.
Ruhani a kampánya során olyan programot hirdetett meg, melynek céljait az ellenzék már régóta követeli: megígérte, hogy a 2009-es tüntetéssorozat még börtönben lévő egykori résztvevőit, közöttük a házőrizetben lévő két vezetőt, Mir Hosszein Muszavit és Mehdi Karrubit azonnal szabadon bocsátja, s visszahelyezi őket korábbi pozícióikban. Ígéretet tett arra is, hogy komoly reformokat indít el, tárgyalásokat kezd Irán külkapcsolatainak helyreállítása és a szankciók enyhítése végett; egyáltalán: párbeszédre törekszik a Nyugattal, s nyitni fog a külvilág felé.
Ezek az ígéretek a lakosság nagyon nagy hányadának támogatását élvezik, de ami még ennél is fontosabb: megegyeznek a hagyományos gazdasági tényezők legfőbb törekvéseivel. Az Iránnal szembeni szankciók az utóbbi időben kezdték igazán éreztetni hatásukat, a lakosság egyre nagyobb hányada nyomorog, s még a gazdagabbak sem jutnak hozzá olyan kiváltságokhoz, mint a nyugati gyógyszerek.
Ruhaninak persze nem lesz egyszerű dolga. Mindenekelőtt bizalmat kell ébresztenie a Nyugatban; kezelnie kell azt a problémát, amit az Ahmadinezsád által szorgalmazott térségi síita expanzió okoz; meg kell nyugtatnia a hatalmi befolyásától tartó Szaúd-Arábiát, Törökországot és az iraki szunnitákat. És mindezek mögött ott van még az iráni nukleáris program, melyet ha leállít, nemcsak árulással vádolhatják majd a konzervatívok, hanem a programhoz kötődő roppant ipari beruházás tízezrek egzisztenciáját érintheti – könnyen átlátható, hogy nem megy majd máról holnapra Ahmadinezsád rendszerének felszámolása.
