Mario és a varázsló – Orbán a Zsidó Világkongresszuson

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013. május 6.

Diplomáciai jegyzet

A miniszterelnök a beszédét ürügyként használta fel arra, hogy „demokráciabarát” környezetben védelmébe vegye az új magyar alkotmányt, melynek gyalázatos módosításai már egy ideje világbotránynak számítanak. Ennél kevésbé undorító bárdolatlanság is meghaladta volna a minimálisan jóérzésűek ingerküszöbét.

Megosztotta a közvéleményt a Zsidó Világkongresszus (WJC) azon döntése, hogy – az ismert közállapotok dacára – Magyarországon tartja idei közgyűlését. Egyesek úgy vélték, ezzel alkalmat ad Orbán Viktornak arra, hogy ismét ellejtsen egy pávatáncot, megnyugtatva azokat, akik szeretik beérni az átlátszó gesztusokkal. Ezt a véleményt látszott igazolni a magyar miniszterelnök Yedioth Ahronotnak adott múlt heti interjúja, amelyben a zsidóságot „az emberiségnek adott legszebb isteni ajándékként” aposztrofálta, miközben ismét Európát gyalázta, igazi antiszemitizmust a kontinens nyugati felén vizionálva. Mindebből már lehetett is következtetni arra, mi fog elhangzani május 5-én este, a kongresszust megnyitó vacsorán.

Persze értem azokat, akik Orbán teljes elszigetelésében reménykednek, s elvárnák a demokrácia elkötelezettjeitől, hogy ne riadjanak vissza a politikus akár naponta megismétlődő megalázásától, ezzel siettetve politikai megsemmisülését. De azért lássuk be, Orbán megbuktatása nem a külföldi diplomácia, és jelen esetben nem a Zsidó Világkongresszus dolga, hanem a magyar választóké. Ne akarjuk már megint másoktól elvárni olyan feladatok teljesítését, amelyek elvégzése egyedül a mi dolgunk, a mi felelősségünk, sőt kötelességünk.

Ami napjainkban lejátszódik – beleértve a WJC budapesti jelenlétét és politikai állásfoglalásait –, már megesett a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában, amely szép, egészen orbánias pávatáncot lejtvén, példamutató zsidóbarát külpolitikát és antiszemita belpolitikát volt képes összehozni. A következményeivel is tisztában vagyunk; aki nem, annak ajánlatos – már csak a saját jövője szempontjából is – kicsit felfrissítenie történelmi ismereteit.

Épp ezért úgy vélem, a tény, hogy a WJC itt tartja kongresszusát, akár lehet annak a jelzése is, hogy nagyon odafigyelnek Orbánra, és ha odafigyelnek, óhatatlanul ugyanazt fogják látni, mint mi. Legyünk realisták: Orbán nem képes ma már senkit megtéveszteni. Tudjuk, a félfasiszta lengyel elemeken kívül (PiS, Kaczyński), szívből senki sem támogatja őt az Európai Parlamentben, s ezen belül az Európai Néppártban (EPP). Joseph Daul frakcióvezető csak azért próbálja mentegetni olykor – lanyhuló lelkesedéssel –, mert a Fidesz az EPP egyik legnagyobb csoportja, óhatatlanul szükség van EP-s képviselőire, hogy többségük megmaradjon a szocialistákkal szemben.

Hogy Ronald Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke – egyébként volt diplomata – helyesen mérte fel a probléma súlyát, azt két körülmény is pontosan jelzi, s ez talán szolgáljon megnyugtató tanulságként azok számára, akik nagyon háborogtak a kongresszus budapesti megrendezésének ötlete miatt. A szervezők nemcsak Orbánt invitálták meg a nyitó vacsorára, hanem a magyar ellenzék többi vezetőjét is. Bajnai, Gyurcsány és Mesterházy – szigorúan alfabetikus sorrendben – jelenlétével Lauder és csapata jelezte: Orbánt csak a magyar politikai élet egyik, de nem fő tényezőjének tekintik, s nagyon is számítanak arra, hogy 2014-ben esélyt kapnak az alternatívák. Különösen, ha összefognak.

Ugyanilyen fontosságú a világkongresszus honlapjára azonnal feltett értékelés az orbáni megszólalásról, amely nemes egyszerűséggel ekként fogalmaz: „az – vagyis a beszéd – nem foglalkozott a dolog lényegével”. Hát valóban nem…

A szervezőknek alighanem feltűnt, hogy a magyar miniszterelnök a beszédét csak ürügyként használta fel arra, hogy „demokráciabarát” környezetben védelmébe vegye, sőt propagálja az új magyar alkotmányt, melynek gyalázatos módosításai már egy ideje világbotránynak számítanak. Ennél kevésbé undorító bárdolatlanság is meghaladta volna a minimálisan jóérzésűek ingerküszöbét, de a jelek szerint Orbán ismét átlépte a megengedett határokat.

Akárcsak nemrég, április 16-ai interjújában, melyet Stefan Löwensteinnek adott, a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung számára. A találkozás előtt a miniszterelnök azt gondolhatta: na, itt van egy hülye kis bibsi/bolsi, aki közismerten csak magával foglalkozik, dobok neki némi csontot, de azért megmondom a magamét. S ezután ilyesmit volt képes nyilatkozni: Bayer Zsolt valóban mondott néhány cigányellenes dolgot, de írásainak ismeretében nevetségesnek tartom a vele kapcsolatos antiszemita vádakat. Csakhogy Löwenstein nem hülye. Az ily könnyed tudomásulvétele annak, hogy egyik legközvetlenebb harcostársam utálja a cigányokat, s ezzel kapcsolatban különösebb problémám nincs is, legalább olyan megrendülést és felháborodást keltett az újságíróban, mintha valaki a négereket vagy épp a zsidókat szidta volna előtte.

Mindaz, ami napjainkban, a világkongresszus budapesti eseményei alatt zajlik, eltörpül annak fényében, ami ezután fog még megesni. A varázslónak vissza kell bűvölnie a számos kis ostoba Mariót. Azokat, akik nem nagyon lelkesedhettek a Yedioth Ahronotnak adott interjúja vagy a kongresszust megnyitó vacsorán elmondott beszéde miatt. Megbocsátást kell szereznie amiatt is, hogy kizárta a Jobbikkal való koalíciókötés jövőbeni elméleti lehetőségét, miközben tudjuk: újra és újra teszteli a világot, miként reagál majd e csábító lehetőségre. Ennek mindenekelőtt a magyar szélsőjobboldal szempontjából van fontossága, amely most elárulva és elhagyatva érzi magát, s amelynek tagjait heteken belül meg kell szólítani ismét, visszaterelve őket abba a táborba, melynek összetartása legalább olyan nélkülözhetetlen Orbán számára, mint elvetemültségük újólagos felkorbácsolása.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.