A Törökországgal kapcsolatos nyugati politikai opciók már jó ideje nemigen lelkesek. Pár év alatt a remélt uniós perspektívák illuzórikussá váltak, majd a hírhedt Mavi Marmara vezette kis török hajóflottilla gázai feltűnését, majd annak izraeli lefoglalását követő konfliktusok fényében immáron a legtöbben Európában is feltették a kérdést: normálisak voltunk-e, amikor hittünk a jövendő török csatlakozás realitásában?
Ugyanakkor nincs igazuk azoknak, akik már eleve abszurdnak tartották Ankara Európába vezető igyekezetét. Erőteljes ellenérv volt persze annak képtelenségére hivatkozni, hogy egy – Németország lakosságának lélekszámát nemsokára meghaladó – iszlám ország a keresztény Európa tagjává válhat. Erőteljes, de roppant kínos ellenérv. Különösen azokban a boldog, normális időkben volt az – itt a 90-es évekről beszélek –, amikor Európa még nem is volt olyan nagyon keresztény, Törökország pedig nem is volt olyan nagyon iszlám. Ráadásul a jelenlegi török kormánypárt még fel sem tűnt a színen, Európában meg senkinek nem jutott eszébe olyan ájtatos giccsekből, nemzeti elmezavarból és antidemokratikus hatalmi technikákból összefércelt „alaptörvényeket” fabrikálni, mint legutóbb a magyaroknak.
A török csatlakozás mára igencsak lekerült a napirendről, ugyanakkor ostobaság lenne a gondolatot végképp leírni. Igaz, geopolitikai vonatkozásban Törökország fontossága a Nyugat (NATO) szempontjából igencsak leértékelődött 1991 decembere, vagyis a Szovjetunió mint katonai szuperhatalom megszűnése nyomán. De a közel-keleti politikai átrendeződés nem csak aktuálissá, de akár nélkülözhetetlenné is teheti a törökökkel máig létező szövetségesi viszonyunk pozitív újragondolását.
Hogy ehhez persze a török politikát aktuálisan alakító, befolyásos tényezőknek is lehet szava, az természetes. Ám az ankarai stratégák előtt is eléggé világos ma már – az utóbbi időszak számos háttérbeszélgetése nem hagyott efelől kétséget –: a jelentékeny gazdasági előrelépés, a számos látványos infrastrukturális beruházás, azaz minden közelmúltbéli siker egyetlen magyarázata, hogy a csatlakozás reményében Törökország komoly reformokat vezetett be, átalakította jogrendszerét, és modernizálta nem csak iparának eszközrendszerét, de azokat a viszonyokat is, amelyek között a lakosság a saját életét megszervezheti.
Már Ankarában is sokan elgondolkodtak azon, hogy az arab „forradalmak” utáni konszolidációnak miért kizárólag ott mutatkoznak stabil eredményei, ahol a nyugati gazdasági, katonai, politikai és kulturális segítség megjelenhetett, és kissé önmaga képére formálhatta a helyi adottságokat, épp úgy, ahogy 1923 óta – az atatürki reformok kezdete – az Törökországban is történt. A teljes siker persze még ilyen körülmények között sem garantálható; erre akár épp maga Törökország is példa lehet, ha azok kerekednek végül felül, akik képtelenek átlátni a nagyjából 2007 óta tartó és 2009-cel felgyorsult „iszlamista fordulat” kontraproduktív jellegét.
Az idegek harca természetesen egyre feszültebbé teszi a török politikai hétköznapokat, ami egyáltalán nem tragédia, de azzá válhat, ha Törökország végképp elveszíti európai realitásérzékét. A kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) és vezetői ilyennek tűnnek, komoly kockázatokat vállalva magukra azzal, hogy egyszerre próbálnak megfelelni a Keletnek és a Nyugatnak.
Csak egy példa: a török kormány hozzájárulásával a NATO Malatya térségében nemrég felállított egy korszerű radarrendszert, mely elsősorban Irán és a keleti Mediterráneum katonai fejleményeit figyeli. Eközben a Nyugat-ellenes politikai architektúra nagymestere, Ahmet Davutoğlu külügyminiszter a török NATO-tagság 60. évfordulójának tiszteletére rendezett idei ünnepséget használta fel arra, hogy kijelentse: „Törökország soha nem fogja harmadik félnek, különösen Izraelnek megengedni, hogy az új radarrendszerrel megszerzett információkhoz hozzájusson.” A jelen lévő NATO-főtitkár, Anders Fogh Rasmussen erre kelletlenül csak annyit válaszolt: „A megszerzett információk valamennyi NATO-tagállam védelmét szolgálják majd”, ám egy török tábornok már kevésbé rejtette véka alá véleményét az ügyben, felhívva a figyelmet: „Minthogy a megfigyelőrendszert az amerikai hadsereg működteti, Izrael pedig az Egyesült Államok egyik legszorosabb szövetségese, az efféle nyilatkozatok kínosan pontatlanok.” És valóban, egy nemrég lezajlott közös amerikai–izraeli közép-hatótávolságú rakétateszt már a malatyai radarrendszer által begyűjtött hírszerzési adatokra alapulva valósulhatott meg.
Az a tény, hogy az iszlamista vezetés rendre lazított korábbi szövetségesi kapcsolatain – Izrael esetében meg is szakította őket, sőt lefokozta a diplomáciai kapcsolatokat is –, nem csak visszás, de gyakran nevetséges helyzetbe is hozza Ankarát, a török érdekeket pedig meglehetősen sérti. A 90-es évek közepe óta Törökország és Izrael kiemelt katonai együttműködési kapcsolatokat ápolt; Törökország számos olyan, magas technológiát képviselő fegyverhez jutott izraeli forrásból, amiket korábban hiába is kért volna a nyugati kormányoktól. Elsősrangú volt a hírszerzési együttműködés is. 2011 óta e kapcsolatok teljesen leépültek, nem titok, hogy a török hadsereget és a hírszerzést már most nagyon érzékenyen érinti e források elapadása. Davutoğlu sorozatos diplomáciai baklövései pedig teljesen komolytalanná tették a fennen hirdetett célokat még azok előtt is, akiknek nagyon szeretett volna ezzel imponálni.
Bár Ankara, hogy álláspontjának nyomatékot adjon, olykor kihívóan fogalmaz, korábbi szövetségesei híján, akiknek ereje felől senkinek sem volt kétsége, e fenyegetések egyre kevésbé tűnnek komolynak. Azt követően, hogy nemrég bejelentették: a Ciprusi Köztársaság part menti zónájában közös földgáz- és kőolaj-kitermelésbe kezdenek ciprusi és izraeli cégek, Törökország mozgósítást helyezett kilátásba. Ám miután kiderült, hogy az érdekelt cégek között számos amerikai érdekeltségű is akad, a katonai megoldást megalázottan levették a napirendről.
Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnöknek jelenleg szövetségesek nélkül kell szembenéznie az őt körülvevő régi és új kihívásokkal. Az „iszlám fordulat” nem sok hasznot hozott, ám közelebb sodorta az országot a felbolydult arab világhoz. Ankarában ismét lázasan keresik Washington jóindulatát, de annak komoly ára van: nemcsak az Izrael-ellenes politika feladása, de az „iszlamista fordulat” korrekciója is bele van kalkulálva az árba. Viszont cserébe a törökök előtt ismét megnyílhatnak a nyugati perspektívák – beleértve az európaiakat is –, ha nem is pont úgy, mint ahogy a stratégák azt a 90-es években elképzelték, de konkrétabb előnyökkel és nagyobb biztonságot garantálva, mint amilyenekről Erdoğan ma saját népének beszél, és amilyeneket egyáltalán megadhatna neki.
