Amikor egy új gyógyszert tesztelnek, mindig végeznek placebovizsgálatokat is. A placebo ugyanúgy néz ki, mint az igazi gyógyszer, ugyanúgy is van csomagolva, csak épp hatóanyagot nem tartalmaz. Az ilyen vizsgálatokban nemcsak a beteg, de az orvos sem tudja, hogy a gyógyszernek kinéző tárgy valójában placebo, mert különben a placebónak semmilyen hatása nincs. Így viszont sokszor ugyanúgy vagy majdnem ugyanúgy gyógyulnak a betegek a placebótól, mint az igazi gyógyszertől.
A gyógyszerkutatások esetében a lényeg csak az, hogy a placebohatást le kell vonni a gyógyszer hatásából, és ha ezután is marad valami gyógyító hatás, azt már csak a gyógyszer hatóanyaga okozhatja. A placebo hatása viszont önmagában is nagyon bonyolult, sokféle körülménytől függ. Még a "gyógyszer" árától is: a drága placebo jobban gyógyít, mint az olcsó. Önmagában is érdekes kérdés, hogy mitől hat a placebo.
Erre a kérdésre mindmáig nincs egzakt tudományos válasz. A gyógyulásban sok minden játszik szerepet: a beteg tudatosítja magában, hogy beteg, elmegy az orvoshoz, az orvos odafigyel rá, megvizsgálja, tanácsokat ad, gyógyszert ír fel, a beteg fizet az orvosságért, felveszi a beteg szerepét, az előírt időben beveszi a gyógyszert, meg akar gyógyulni. Emellett minden bizonnyal szerepet játszik a hit is, a hit az orvosban, a hit a gyógyulásban, és esetleg magában a gyógyszerben is. Mindezeken az sem változtat, ha a gyógyszer valójában placebo.
Szinte lehetetlen olyan kísérletet tervezni, amelynek eredményeként pontosan külön lehet választani e sokféle pszichológiai tényező hatását, de valószínű, hogy a hit különösen fontos komponense a gyógyulásnak. Erre utal az úgynevezett nocebohatás is: ha a beteg abban hisz, hogy egy szer ártani fog neki, akkor sok esetben valóban romlik az állapota, még akkor is, ha az általa szedett gyógyszer valójában placebo. Az ilyen esetekben a hatóanyag nélküli szert nocebónak nevezik, mert ilyenkor nem azt ígéri, hogy "tetszeni fogok" (ami a placebo szó eredeti jelentése), hanem azt, hogy "ártani fogok".
Az orvoslás alapelve: "nil nocere", azaz "nem ártani", ezért kifejezetten nocebokísérleteket nemigen végeznek. Ámbár az életben sokszor akaratlanul is nocebohatást hoz létre az orvos, például amikor azt mondja egy betegnek: "Ebből sohasem fog kigyógyulni". Ilyenkor a beteg állapota pusztán a nocebohatástól is rosszabbodhat, vagy legalábbis még annyira sem javul, amennyire a kezeléstől javulhatna. Ezzel az orvosok óriási lehetőséget adnak a különféle, orvostudományon kívüli gyógyítóknak. Nekik ilyenkor elég lehet valamiféle placebohatással ellensúlyozni ezt a nocebohatást ahhoz, hogy jelentősen javítsanak a beteg állapotán. Ilyenkor már majdnem mindegy, hogy ehhez miféle hókuszpókuszokat alkalmaznak.
A placebokísérletek szigorú etikai szabályok betartásával, igen gondos kontroll mellett folynak, például olyan betegekkel, akik amúgy várólistán vannak. Így derült ki, hogy a várólistán levő depressziós betegek általában lényegesen rosszabbul vannak, mint akik közben placebót kapnak.
Egy japán kísérletben egyszerre jelent meg a placebo- és a nocebohatás is. Olyan középiskolás gyerekeknek, akik azt állították, hogy a lakkfa levelétől kiütést szoktak kapni, bekötötték a szemét. Ezután az egyik kezüket lakkfalevéllel dörzsölték be, de azt mondták rá, hogy gesztenyelevél, a másikat pedig gesztenyelevéllel, amire viszont azt mondták, lakkfalevél. Az a kéz, amelyikről azt hitték, lakkfával dörzsölték, bepirosodott és viszkető hólyagok jelentek meg rajta. A másik kéz viszont a legtöbb esetben egyáltalán nem reagált.
A placebo hatásában az a furcsa, hogy sokszor nemcsak eredményében, de folyamatában is nagyon hasonlít a valódi gyógyszer hatásához. Például a fájdalomcsillapításra adott placebo nagyjából ugyanannyi idő alatt hat, mint a hatásos gyógyszer. Ez azt mutatja, hogy a placebónak valódi élettani hatása is van. Az immunrendszer nem teljesen önállóan, csak úgy magától működik, hanem az idegrendszer is vezérli a működését. Például a depresszió is blokkolhatja az immunrendszer működését; alighanem ezért gyakoribbak a daganatos megbetegedések a depressziósok között.
Ha valaki hisz abban, hogy meggyógyul, az pozitívan befolyásolhatja az állapotát, míg ha abban hisz, hogy semmi és senki nem segít rajta, az nocebóként hathat, és akár a végzetét is jelentheti. Ha például valaki hisz az ima erejében, ezzel is sikerrel ösztönözheti az immunrendszerét a betegség leküzdésére. Sőt, ebből a szempontból az is mindegy, hogy ki mondja az imát, maga a beteg, egy pap vagy maga az orvos. Egy felmérés szerint az amerikaiak 64 százaléka úgy gondolja, hogy az orvosnak együtt kell imádkoznia a betegével, ha az úgy kívánja, és csak 27 százalék tagadja ennek fontosságát. Európai szemmel ez afféle tipikus amerikai naivitásnak tűnik, de egyáltalán nem biztos, hogy igazunk van.
A tudományba vetett hit éppoly sikeresen ösztönözheti az immunrendszert a betegség leküzdésére, mint bármilyen másfajta hit. Akinek megadatott a tudományba vetett hit, annál ez szerencsésen kombinálódhat a tudomány tényleges, vitathatatlan eredményeivel, például a bizonyítottan hatásos terápiákkal és gyógyszerekkel.
Az orvosba és a terápiába vetett hit és a beteg egyébfajta (például vallásos) hite nem feltétlenül mond ellent egymásnak. Az istenhívő beteg is elfogadhatja, sőt igényelheti az orvosi beavatkozást, és ennek hatásából semmit sem von le, ha az eredményt Isten jóságának tulajdonítja. Ha pedig az orvosi beavatkozás eredménytelen, még mindig választhat. Beletörődhet a sorsába, és elfogadhatja Isten büntetéseként - ez esetben egyfajta nocebohatás is előállhat. Vagy kereshet másik orvost vagy másfajta terápiát, amelyhez szintén Isten vezérelte.
Amikor a tudomány határaihoz érünk, a hit még mindig segíthet. Talán valamikor majd sikerül a tudomány segítségével megérteni a hit hatásmechanizmusait, és felhasználni ezeket is a gyógyítás folyamatában, de amíg nem ez a helyzet, addig sem indokolt a hit önálló gyógyító erejét figyelmen kívül hagyni. A tudomány lényegéhez tartozik, hogy nemcsak az eredményeinek van tudatában, hanem pillanatnyi ismereteinek korlátait is felismeri. Csak az ebből logikusan következő szerénységet felejtjük gyakran el.
