Kellér Andor írja rajongásig szeretett Szomory Dezsőjéről, az író (és sok ezer sorstársa) életének egy nehéz pillanatáról az alábbiakat:
És aztán különös idők jöttek: igazolni kellett állampolgárságot, honosságot, benyújtani születési bizonyítványt.
Szomory ősei legalább kétszáz év óta éltek Magyarországon, de nem tudta igazolni, mert egyetlen hivatalos papirosa nem volt. ...
Vállat vont: "Nincs igazolásom. Mindenki tudja, ki vagyok." Emil [Szomory fivére] kétségbeesett: "Dezsőkém, deportálnak, elvisznek Kamenyec Podolszkba." Nem zökkent ki: "Ott még úgysem jártam. Szép város?"
Amikor nagyon régen, évtizedekkel ezelőtt először olvastam el Kellér Andor Szomory-könyvét, az Író a toronyban című - mit is? - portrét és memoárt, életrajzi dokumentumregényt és autobiografikus vallomást, megakadtam egy pillanatra ennél a részletnél. Állampolgárságot igazolni? Deportálás? Kamenyec-Podolszk? - igazából nem tudtam, miről is van itt szó. Aztán sietve ennyiben - azaz kapirgálás nélkül - hagytam a dolgot. Olvastam tovább mohón és türelmetlenül, hagytam, sodorjanak magukkal a Kellér-próza remekbe szabott mondatai.
Hogy miről is van szó, csupán sokkal később, jó másfél évtizede derült ki számomra. Ekkor került kezembe Szirtes Zoltánnak - Szirtes András filmrendező édesapjának - Temetetlen halottaink / 1941 / Körösmező, Kamenyec-Podolszk címmel 1996-ban magánkiadásban közzétett dokumentumgyűjteménye. A szerző szerencsés túlélője volt annak, amit a kötet írásaiban többen is "magyar kisholokausztnak" vagy "magyar előholokausztnak" neveznek. Egy 1941 júliusában és augusztusában belügyminiszteri utasításra lebonyolított idegenrendészeti intézkedéssorozat volt ez, amelynek során "rendezetlen állampolgárságra" való hivatkozással több tízezer zsidót - németországi, lengyelországi menekülteket, de igen nagy számban magyarországi születésű embereket is - internálótáborokba gyűjtöttek, majd az (akkori) ukrán-magyar határ menti Körösmezőn felállított internálótáborba "koncentráltak". Innen aztán, úgymond, "eredeti lakóhelyükre", az időközben "felszabadult" (értsd: német és magyar megszállás alá vett) Ukrajnába, közelebbről a nyugat-ukrajnai Kamenyec-Podolszkij (ez a hivatalos névalak, ez a forma olvasható a budapesti gyűjtőhelyként szolgáló Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga falán elhelyezett emléktáblán is) térségébe toloncolták őket. Itt már javában működtek az SS keretében működő, elsősorban zsidóirtásra profilírozott Einsatzgruppék, mozgó kivégzőosztagok. Ezek végeztek - kollaboráns ukrán "policájok" és egy honvéd utászalakulat közreműködésével - a "kamenyec-podolszkiji mészárlás" néven hírhedtté vált akció során 26 600 személlyel (ez az adat áll Franz Jaeckeln tábornok jelentésében az augusztus 27-28. során végrehajtott tömeggyilkosságról). Az áldozatok közül körülbelül 16-18 000 Magyarországról kitoloncolt zsidó volt, a többiek helybeliek.
Hát ettől menekült meg Szomory Dezső 1941 nyarán - barátai ugyanis kijárták neki az állampolgársági igazolást. Meghalt, igaz, ő is, három évvel később, 1944. november 30-án, ostrom és terror szörnyű idején, razziázó csendőröktől és nyilasoktól zaklatva - de legalább ágyban, párnák közt, szülőhazájában és természetes halállal. Szerencsésen. Vagy legalábbis - mint egyik szomszédja a halottat elnézve megjegyezte - szabályosan.
Szirtes Zoltán könyvéből persze más tanulságok is adódnak. Például az, hogy a szabálytalanul meghalt - legyilkolt - ezrekre a háború után évtizedekig nem volt ildomos emlékezni. De Szirtes igyekezete - nyilvánítsák népirtásnak az esetet, állapítsák meg az ügyben szabadon, mindenféle külső nyomástól vagy kényszertől mentesen eljáró magyar hatóságok teljes felelősségét, nevezzék meg a bűnösöket, és állítsanak emlékművet az áldozatoknak - még a kilencvenes évek elején is zátonyra futott a magyar hivatalosság jogi formulákba kapaszkodó kelletlenségén. (2009-ben végül emlékművet állítottak az áldozatoknak Kamenyec-Podolszkijban - civil kezdeményezés keretében, a Wesley János Lelkészképző Főiskola és a Magyarországi Evangélikus Testvérközösség igyekezetéből.)
Talán meglepő, de mégis akadt valaki a hallgatás évtizedeiben, aki emlékezett és emlékeztetett a szörnyű ügyre - bár szinte groteszken ildomos formában, azaz a lényeg (hitleri szófordulattal) kiradírozásával vagy (freudi értelemben vett) elfojtásával, netalán (divatos számítástechnikai metaforával élve) felülírásával. Antikváriumi kapirgálás során került a kezembe a kora ötvenes évek egyik jellegzetes "szocreál" produktuma, Vlagyimir Beljajev (1907-1990) A régi vár című Sztálin-díjas regénytrilógiája. Nálunk 1955-ben jelent meg, nyolcszázhatvannyolc oldalon, két kötetben (ford. Radó György). Címlapja ébresztett fel bennem valami gyermekkori emléket: alighanem a Liszt Ferenc téri Szabó Ervin Gyermekkönyvtárban találkoztam először a regénnyel (a magyar változatot az Ifjúsági Könyvkiadó jelentette meg, a primitíven tendenciózus, de izgalmas kalandokban gazdag és fordulatos munkát még leginkább gyermekirodalomként vélte elsüthetőnek a kiadáspolitika).
A monumentális regény, melyet 1935-ben fejezett be és 1937-ben jelentetett meg először szerzője, egy vonatkozásban unikumnak tekinthető: Kamenyec-Podolszkij egyetlen számottevő irodalmi emlékműve (én legalábbis nem tudok más szépirodalmi alkotásról, amely erről az ukrán kisvárosról szólna), szülővárosát örökítette meg benne Beljajev. A címben szereplő "régi vár" a város történelmi nevezetessége, a tizenhetedik században Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király parancsára épült erődítményrendszer. Körülötte - s részben fizikailag is, jelképileg is hozzá kapcsolódva - zajlik a trilógia cselekményének java része, kamenyec-podolszkiji kiskamaszokkal a fókuszban - az ő szocreál Bildungsromanjukat, felnőtté válásuk és felelős szovjetpolgárrá formálódásuk történetét olvassuk, az 1917-es forradalmat követő polgárháború (Ukrajnában különösen virulens és véres) időszakától nagyjából a harmincas évek legelejéig.
Szempontunkból egyébként igazán az a fontos, hogy Beljajev 1951-ben Húsz év múlva címmel utóhangot írt a trilógiához, s a mű evvel a kiegészítéssel jelent meg 1952-ben a moszkvai Ifjú Gárda kiadónál. A függelékben a történet szereplőit - nem sokkal a háború végét és Ukrajna felszabadítását követően - hosszú-hosszú évek után újra Kamenyec-Podolszkijba veti a sors. A főhős-elbeszélő, Vaszil Mandzsura régi ismerősénél, Jelena Lukjanova doktornőnél száll meg. Másnap elindul, hogy körülnézzen a háborús pusztítás nyomait viselő városban. Közben eszébe jut, amit vendéglátója mondott el neki a náci megszállás alatt történtek egyik borzalmas epizódjáról.
Mintha orkán söpörte volna el az apró házakat Báthory István hatalmas, hétemeletes tornya körül, a Szeles-kapu környékén. Ezt a tornyot valamikor egy magyar király parancsára építették, aki idegen volt a lengyel trónon, és Podólia ukrán földjeit akarta meghódítani. Most pedig nemrég, 1943-ban (amint Jelena Lukjanova meséli) e Szeles-kapu mellett lőtték agyon a hitleristák Magyarországnak több mint hétezer kitűnő fiát, akik nem akartak együttműködni a fasiszta megszállókkal. A Gestapo nem mert Budapesten végezni velük, ezért ideküldte őket meghalni, ebbe az ukrán kisvárosba.
Hm.
Ezek szerint az ötvenes évek elejének magyar olvasói mégiscsak tudomást szerezhettek a kamenyec-podolszkiji vérengzésről, mégpedig tekintélyt parancsoló szovjet szépirodalmi forrásból. Igaz, igen különös tálalásban. A regény szerint a kivégzettek nem kitoloncolt "rendezetlen állampolgárságú" zsidók voltak, hanem "Magyarország ... kitűnő fiai" - nyilván antifasiszta ellenállók, a megszállók ellen harcoló hazafiak, kommunisták. Lényegtelen apróság, talán említeni sem kellene, hogy 1943-ban Magyarországon nem voltak fasiszta megszállók, akikkel meg lehetett volna tagadni az együttműködést, az illegális Kommunista Párt létszáma pedig a legoptimistább becslések szerint sem érte el a háromszáz főt, ebből a tagságból nehéz lett volna nyolcezer deportáltat kiállítani. A Gestapo sem működött 1943-ban Magyarországon, a "rendezetlen állampolgárságú" zsidókat a magyar hatóságok (elsősorban a M. Kir. Csendőrség egységei) gyűjtötték össze és szállították Körösmezőre. Maga a kitoloncolási akció és a kitoloncoltak lemészárlása egyébként 1941-ben zajlott le, s nem 1943-ban, az áldozatok száma legalább háromszorosa volt a Beljajev által megadott számnak, a mészárlás munkáját nem a közelebbről meghatározatlan "hitleristák", hanem német, ukrán és magyar kötelékek végezték, hivatalos utasításokat és parancsokat követve.
Beljajev szemlátomást gondosan kerüli a Szovjetunióban ekkor már szigorúan tabu témát: az ügy zsidó vonatkozásának - azaz lényegének - az említését. (A könyv 1952-ben jelenik meg: ekkor már anticionista kampány folyik, Sztálin a zsidó orvosok perére készül.) S nyilván a hitleristák cinkosából, Ukrajna fasiszta megszállójából időközben "baráti népi demokráciává" lett Magyarországot sem akarja saját, belső keletkezésű fasizmussal és népirtásban való önkéntes közreműködéssel megvádolni. (Arra viszont, hogy miféle okból tette át 1941-ről 1943-ra a történtek idejét, egyelőre nincs ötletem.)
Hogy beszél egyáltalán a mészárlásról, érthető: a tömeggyilkosságot már propagandaértékénél fogva is fel kell tennie a hitleristák bűnlajstromára, még ha ennek során jelentős mennyiségű forró kását kell is gondosan kerülgetnie. Ebben szerencsére hathatós segítséget kap a szocreál diskurzus sajátos para-wittgensteini retorikai manőverétől: amiről nem hasznos dolog hallgatni, arról beszélni kell.
Mellé.
