Paktum - javított kiadásban
Az idén a József nádor téren kétszeresen is beköszöntött a tavasz: nemcsak a madarak csivitelése dobta fel az íróasztaluk fölött görnyedő pénzügyéreket, hanem a stabilitási és növekedési paktum reformjának híre is érezhető megkönnyebbülést hozott nekik. Az uniós ügyekben naprakész járókelő nem lepődött volna meg, ha március 21-én indiánszökdeléssel közlekedő pénzügyminiszterbe vagy államtitkárba botlik, bár a gyalogszerrel közlekedő miniszterek ideje László Csaba távozásával rég elmúlt.
Az uniós pénzügyminiszterek március 20-i tanácskozásán, majd az állam- és kormányfők Európai Tanácsának ezt követő ülésén egyebek mellett azt a javaslatot is elfogadták, hogy a nyugdíjreform miatt keletkező költségvetési hiány - egy ideig és bizonyos mértékig - ne számítson bele az uniós metódus szerint számított deficitbe, és így kikerülje a 3 százalékos deficitplafont. Ami praktikusan annyit jelent, hogy az eddig elvártnál nagyobb állami túlköltekezés mellett is besétálhatunk az euróövezetbe. Ennek szólt kormányberkekben a megkönnyebbülés nagy sóhaja, bár a döntés nem fenékig tejfel: csak 2004-re könyvelhetjük el a nyugdíjreform teljes hatását, a következő esztendőkben évi 20 százalékkal csökkentett mértéket vehetünk csupán figyelembe; így 2009-re lenullázódik a korrekció. Na de ki az a kormánytag, aki 2009-ben gondolkodik, amikor még a 2005 és, pláne, a 2006 túlélése sem biztos? (Cikkzárta után jött a hír, hogy Draskovics Tibort menesztette a kormányfő; ő tehát a 2005-öt sem élte túl. Most utódjára marad az a lecke, hogy miként lehet az adóterheket csökkenteni olyan időszakban, amikor az uniós követelmények miatt mérsékelni kell a hiányt, és a politikai elvárás miatt egyetlen rétegtől sem szabad megvonni a költségvetési juttatásokat.)
Nem a nyugdíjreform költségeinek beszámíthatósága volt a paktummal kapcsolatos legjelentősebb engedmény az EU-csúcson. Sőt azt lehet mondani, hogy ez volt a közgazdaságilag legkevésbé necces puhítás, hiszen a magánpénztárakba történő kötelező befizetés éppúgy megtakarítást jelent, mint az államkasszába folyó járulék, viszont nem jelenik meg az állami bevételek között, miközben annak jövőbeli kiadásait mérsékli. Ebben az esetben akár teljes mértékű engedmény is indokolható lett volna a részleges helyett. Több probléma van egy sor másfajta, nehezebben indokolható vagy nehezebben ellenőrizhető könnyítéssel.
A legfeltűnőbb engedményt a német újraegyesítés költsége címén kérte a másfél évtizede (!) újraegyesült Németország. Ahhoz, hogy igénye meghallgatásra találjon, némi ellenszolgáltatásra is hajlandónak mutatkozott, és nem csak a stabilitási paktum más országoknak kedvező engedményeivel. Ugyanezen EU-csúcs napirendi kérdése volt az unió versenyképességének a növelését célzó, bár eddig tetszhalottnak látszó lisszaboni program életre lehelése, benne a szolgáltatások liberalizálásával. A határon átnyúló, szabad szolgáltatások ellen viszont az a - kiterjedt állami szektorát védő - Francia-ország ágált, amely ennek kellő nyomatékot is tudott adni az EU-alkotmány esedékes referenduma kudarcának fenyegetésével.
Végül a kormányok többsége a rövid távon kifizetődőbb utat választotta: érdemi reform helyett beszállt a vezérürük által megindított alkufolyamatba. Az alku tárgya azoknak a mérlegelési szempontoknak a bővítése volt, amelyek a deficitplafon megsértése esetén vehetők figyelembe. (A már említettek mellett mentő körülménynek számíthatnak a kutatás-fejlesztésre, a közberuházásokra, a strukturális reformokra, a költségvetési konszolidációra vagy a természeti katasztrófákra fordított állami kiadások.) A felpuhítás veszélye oly nagy volt, hogy végül még a stabilitási cél mellett kiállók is örültek az eredménynek, mivel úgy látták, hogy az EU gazdaságpolitikája összességében stabilitásorientált maradt.
A stabilitási és növekedési paktum végrehajtásának javítása címet viselő dokumentumot egyesek a paktum reformjaként, mások annak felpuhításaként értékelik. Az utóbbiak közt kiemelt szerepet játszanak az árstabilitásért felelős központi banki tisztviselők. De a paktummódosítás megítélése azok körében sem egységes, akik korábban kritizálták annak eredeti változatát. A radikális kritikusok tábora alapjában tartja elhibázottnak a paktumot, mondván: az abban megszabott mennyiségi követelmények mögött már kezdetben sem volt megalapozott elvi megfontolás, az idő múltával pedig mindinkább életidegenné váltak a kizárólag az államháztartás egyensúlyi helyzetét értékelő, merev mutatószámok, amelyeket ráadásul eltérő fejlődési pályákon lévő és eltérő gazdaságpolitikát alkalmazó országokkal szemben támasztanak. A paktum gyökeres reformjában gondolkodók között a legszélsőségesebb álláspontot talán a magyar Surányi György képviseli, aki a Pénzügykutató tavaly őszi konferenciájára már rendszerbe foglalta érveit, s még a márciusi EU-csúcs előtt egy brit szakmai folyóiratban világgá is kürtölte őket.
A radikális reformerek most nyilván elégedetlenek, hiszen a paktum "javított kiadása" is az államháztartási deficitre és az államadósságra fokuszál, és nem veszi figyelembe a gazdasági növekedést befolyásoló külső egyensúlyi helyzetet és a belföldi megtakarításokat. Talán kevésbé elégedetlen a paktumot kritizálók másik, mérsékeltebb tábora, amelyik elfogadta, hogy muszáj valamilyen szabályrendszerrel kikényszeríteni a költségvetési fegyelmet, csak az alkalmazott mennyiségi követelményeket tartotta túlzottan rugalmatlannak. A mostani módosítás éppen a rendszer merevségén változtat, egyrészt azzal, hogy egy sor mérlegelendő szempontot kínál föl a deficitcélt nem teljesítő kormányok mentségére, másrészt azzal, hogy több időt hagy az egyensúly helyreállítására.
Azt hiszem, a stabilitási paktum mérsékelt kritikusai sem lehetnek igazán elégedettek a "javított kiadással". A rendszer ugyan rugalmasabb lett, ami kétségtelen előny, de az új szabályrendszer kevésbé az elvi, közgazdasági megfontolások, mint inkább a politikai erőviszonyok alapján állt össze. Ami meg is látszik rajta: a megreformált paktum a sokak által vágyott országspecikfikus elvárások helyett kormányspecifikus követelményeket tartalmaz. Ez jó a hatalmukat a költségvetési szigortól féltő kormányoknak, de rossz az emberöltőnél is hosszabb távban érdekelt állampolgároknak.
Azzal, hogy a némi költségvetési fegyelmet kicsiholó stabilitási paktum reformjával kis időre elhalaszthatóvá váltak az államháztartási reformok, hosszú távon többet veszítenek az unió tagországai, mint amit a rövid távú könnyebbségen nyernek. Mert attól, hogy időnként meglengetik a versenyképesség növelésére létrehozott, de többnyire talonban tartott lisszaboni programot, még nem fog javulni az unió évről évre romló gazdasági pozíciója. A jóléti államok fenntartásának költsége azonban biztosan nő.
