Mindketten írek voltak, bár örökül kapott identitásuk révén mintegy megtestesítették a modern kori Írország egymással konfliktusos viszonyban álló "két nemzetét". Joyce felmenői "bennszülött" vagy "őslakos" ír-kelták, katolikus vallásúak; Beckett családja vallásilag, politikailag és gazdaságilag is a protestáns "telepes", az Írország felett a hatalmat a XVII. század végétől gyakorló réteghez tartozik.
Azaz a papírforma szerint Joyce-t és Beckettet súlyos identitáskonfliktus állította szembe egymással - hogy milyen hevületű ez az ellentét Írországban, erről a mi "népies" kontra "urbánus" szembenállásunk analógiája segíthet fogalmat alkotni.
Ám sem Joyce, sem Beckett nem kért ebből a "papírformából". Hazájukat mindketten lelki-szellemi rabtartónak tudták, "mélyírségüket" (Joyce), illetve "hígírségüket" (Beckett) börtöncellának tekintették, ketrecnek, amelyből szabadulni kell.
Ki is szabadult mindkettő, mégpedig hasonló módon és hasonló eredménnyel. Joyce 1904-ben elhagyta Írországot, életét önkéntes emigrációban (ön-száműzetésben) élte le, kényszerű vándorként Trieszt, Zürich, Párizs állomáshelyekkel, majd újra Zürich következett végállomásként, 1941-ben. Beckett a húszas évek végén érkezik Párizsba, London és Dublin között ingázik, végül hosszabb németországi kóborlás után haláláig (1989) párizsi lakos. Itt kerülnek szoros kapcsolatba egymással. Hazatérésüket még holtukban sem tudta kieszközölni a hivatalos igyekezet: Joyce hamvai a zürichi Fluntern-temetőben, Beckettéi a párizsi Montparnasse-temetőben nyugszanak.
Öröklött nyelvi identitásukból is kiléptek. Joyce komolyan fontolgatta, hogy olaszul vagy franciául írja meg az Ulyssest (1922), majd a Finnegans Wake-ben (1939) az angol nyelvet a sarkából kidöntve a totális nyelvi identitáshiány foglalatát kreálta meg. Beckett a negyvenes évek során írásaiban átváltott a francia nyelvre, mert úgy érezte, hogy az angol nem eléggé idegen a számára, ezért folyvást kénytelen behódolni anyanyelve tűrhetetlen zsarnoki otthoniasságának.
Ön-gyökértelenítésükhöz, identitásuk hibridizálásához, az idegenség és a száműzetés jegyében telő életükhöz (és e kettő jegyében születő diaszporikus-exilikus művészetükhöz) mindketten kötődésre alkalmas identitásmintát kerestek, s mindketten a modern otthontalanság egyszerre gyakorlati, egyszerre jelképi megtestesülésében: a zsidóban találták meg, az ő tükrében ismerték fel saját arcuk mását.
Ha részleteiben taglalnánk ennek az arcmásnak a szerepét Joyce és Beckett életében, a zsidó barátok, szerelmek, kiadók, rendezők, festők, írók felsorolása hosszúra nyúlna: Italo Svevo (1861-1928) állna az élen, a nagy olasz modernista regényíró, Joyce trieszti barátja, a sort pedig talán Földes Andor zongoraművész (1913-1992) zárná, az "budáról elszármazott nagy Beethoven-interpretátor, Beckett barátja, akinek minden művéből küldött dedikált példányt. De elég a zsidókkal azonosuló és önmagukat szellemi-lelki szinten, a jelképinél mindenképp szubsztanciálisabb mértékben zsidóként azonosító két ír szerző munkásságára vetni egy pillantást, hogy lássuk ennek az azonosulásnak és önazonosításnak a rendkívüli fontosságát. Az Ulysses főhőse, az 1904. június 16-i dublini nap Odüsszeusza, Leopold Bloom alakja a tanúnk: a Szombathelyről elszármazott Virág Rudolf Dublinban született fia, a kikeresztelkedett és hitetlen, magát írnek tudó, az írek között mégis idegen Másik ő, egyszerre az érett férfikorba forduló Joyce önképkivetítése és a modernista Művész mindennapi polgár-pendant-ja. Amihez lábjegyzetként hozzáfűznénk, hogy a Godot-ra várva első változatában Estragont Levynek hívták.
Mindkettőjük életében szerepet játszott egy harmadik dublini ír, Oliver St. John Gogarty (1878-1957). Költő, fül-orr-gégész, sportember, éles nyelvű, veszedelmesen szellemes figura volt. Barátsága a nála négy évvel fiatalabb Joyce-szal 1901 táján kezdődött, de idővel megromlott közöttük a viszony. Joyce róla mintázta az Ulysses Buck Mulliganját - a regényből kiderül, hogy barátságuk éppen ezen a napon, 1904. június 16-án futott végleg zátonyra.
Gogarty antiszemita volt: Buck Mulligan a zsidók rovására elsütött élcekkel vicceli végig az Ulyssest, Leopold Bloomon köszörüli nyelvét. Beckett is "zsidóügyben" került vele szembe. Nagynénje férje, William Sinclair dublini zsidó üzletember rágalmazásért beperelte Gogartyt, aki a Sinclair családra nézve súlyosan dehonesztáló szellemességekkel tűzdelte meg nemrégiben közzétett visszaemlékezéseit. Az 1937-ben lezajlott bírósági tárgyalás során Beckett is tanúskodott Sinclairék mellett. Gogarty ügyvédje gúnyt űzött tanúvallomásából, megalázó módon kifigurázta a fiatal írót. Az esküdtszékhez intézett szavaiban Gogarty maga is minősíthetetlen hangon nyilatkozott róla. Az epizód valósággal traumatizálta Beckettet.
Egyébként Gogarty életében volt egy fontos, ám visszatekintve igen bizarr találkozás a zsidósággal: "Buck Mulligan" szemben találta magát valakivel, aki az UlyssesLeopold Bloomjának az életbeli mintája lehetett volna. 1907-08-ban - immár komolyan készülve az orvosi pályára - a Bécsi Egyetemen képezte tovább magát. Tanárai között volt dr. Robert Barany, a fül-orr-gégészet professzora. Az ő identitását mintha maga Joyce rakta volna össze: apja magyar zsidó volt, a pápai illetőségű Bárány Ignácz, anyja, Hock Mária Csehországból származott, fiuk, Bárány Róbert Bécsben született 1876-ban. Azaz magyar-zsidó osztráknak, esetleg osztrák-magyar zsidónak, netalán zsidó osztrák-magyarnak tekinthetjük, olyasvalakinek, mint a szombathelyi születésű Virág Rudolfot, Leopold Bloom Ulysses-beli édesapját.
1914-ben dr. Robert Barany az egyensúlyszervek fiziológiája és patológiája terén végzett kutatásaiért orvostudományi Nobel-díjat kapott. Ekkor már - a K. u. K. hadsereg orosz fogságba esett katonaorvosaként - egy hadifogolytábor lakója volt, a díjat csupán 1916-ban vehette át, amikor a svéd uralkodóház és a Vöröskereszt közbenjárására szabadon engedték. Ám amikor Stockholmból Bécsbe visszatért, egyetemi kollégái ellenségesen fogadták: szemére vetették, hogy mások kutatási eredményeit használta fel, s ezt elmulasztotta jelezni, azaz plagizált. A méltatlan vádaskodás hatására dr. Barany 1917-ben elhagyta Ausztria-Magyarországot, kivándorolt Svédországba, ahol az Uppsalai Egyetem professzoraként működött, immár osztrák-magyar-svéd-zsidó Nobel-díjasként, sikeresen és közmegelégedésre. Ott is halt meg 1936-ban.
Hogy Gogarty, aki ismerte, mit gondolt felőle, érdektelen. De hogy Joyce és Beckett, akik a létezéséről sem tudtak, mit gondoltak volna felőle, annál érdekesebb.
