Maga itt a tánctanár? - A vörös farok

szerző
Mérő László
publikálva
2003/39. (09. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha hallgatóimmal az 1960-as, 70-es években írott magyar pszichológiai, közgazdaságtani vagy akár biológiai szakcikkeket olvastatok, mindig van egy pont, aminél megakadnak. Úgy érzik, a szerző egy pillanatra megőrült. Mit keres egy szakszerű, korrekt műben egy olyan bekezdés, amely elmagyarázza, hogy a szerző mondanivalója mennyire megfelel a marxizmus-leninizmus elveinek - holott a cikk egészéből világos, hogy nem felel meg. Pontosabban, ma már szerencsére azt sem tudják a hallgatók, hogy minek kellett megfelelni, ezért a bekezdés nem hamis, csak abszurd, érthetetlen.

A vörös farok

Ha hallgatóimmal az 1960-as, 70-es években írott magyar pszichológiai, közgazdaságtani vagy akár biológiai szakcikkeket olvastatok, mindig van egy pont, aminél megakadnak. Úgy érzik, a szerző egy pillanatra megőrült. Mit keres egy szakszerű, korrekt műben egy olyan bekezdés, amely elmagyarázza, hogy a szerző mondanivalója mennyire megfelel a marxizmus-leninizmus elveinek - holott a cikk egészéből világos, hogy nem felel meg. Pontosabban, ma már szerencsére azt sem tudják a hallgatók, hogy minek kellett megfelelni, ezért a bekezdés nem hamis, csak abszurd, érthetetlen.

Nos, ez az, amit annak idején úgy hívtunk, hogy vörös farok. A diktatúra puhulásával a kibernetika, a pszichológia vagy mondjuk a genetika kikerült a "burzsoá áltudomány" hivatalos kategóriájából. Már lehetett írni róluk, de azért mindig ott volt az ideológiai lektor (nevezzük a nevén: cenzor), akinek a feladata az volt, hogy megakadályozza a "rendszerellenes" irományok megjelenését. Az ideológiai lektor szerencsére többnyire nem volt hülye. Ha csak lehetett, behunyta a szemét, vagy hagyta, hogy port hintsenek bele. De a vörös farokhoz ragaszkodott, valahogyan neki is el kellett számolnia a munkáltatójával.

Voltak persze szerzők, nagyon nívósak is, akiknek nem volt szükségük vörös farokra, mert tényleg, őszintén a marxizmus-leninizmus talaján álltak. Nekik sokszor még több problémájuk akadt művük megjelentetésével, mivel hittek ugyan az uralkodó ideológiában, de nem ortodox módon. Nekik nem volt elég egy vörös farkat odabiggyeszteni az ideológiai lektor meggyőzéséhez, hisz a mű egészével volt a probléma. Az ő esetükben hiába volt maga a cenzor is a puhuló diktatúra cinikus terméke. De a legtöbben azt gondoltuk: egye fene, minél feltűnőbb, hogy az adott bekezdés csak vörös farok, annál jobb, mert annál kevésbé zavarja meg az olvasót. Az olvasó is az adott kor terméke volt, tudta, amit kellett.

A vörös farok néha egészen fura formákat öltött. Például az 1970-es évek elején a Nyelvtudományi Intézetben összeállították a Magyar nyelv értelmező kéziszótárát. Hibáival együtt is remekmű volt, joggal voltak rá büszkék az alkotói. De jött a hír: az ideológiai lektornak súlyos kifogása van. Kiderült: a fő probléma, hogy egymás utáni címszó a bolond és a bolsevik. Nehéz ügy. A nyelvész nem költő, nem írhat be egy szótárba akármit. A nyelvészek elkezdték bújni a környező nyelvek szótárait, és valahol, bizonyára valamelyik szláv nyelv környékén találtak végre egy alkalmas szót: bolonyik. Ha valaki netán nem tudná, ez békakorsót jelent, ami valami kis növényke. De leginkább vörös farok, legalábbis ebben a szótárban.

A szótárt jó harminc év után idén végre felújították, és belekerültek például olyan szavak is, mint szövegszerkesztő vagy klónozás. Ja, és a bolonyik kihalt belőle.

A vörös farok azonban a rendszerváltással sem halt ki, legfeljebb színt váltott. Ha egyszer valakiben kialakult a vörös farok fogalma, az sok formájára érzékennyé válik. A rendszerváltás előtt szomorúan kellett tudomásul vennünk, hogy a cenzúra intézményének csak egy kis része az ideológiai lektor - a nagyobbik része bennünk lakik, legalábbis a puha diktatúrában ez volt a helyzet. Amióta pedig egyáltalán nincs diktatúra, azóta az a normális helyzet állt elő, hogy a cenzor csakis bennünk él - a kiadó vagy a lapszerkesztő nem cenzúráz, legfeljebb visszautasít, és akkor még mindig kereshetünk másik kiadót vagy szerkesztőt.

Egyfajta vörös farok tud lenni például a happy end is. Itt a szó hollywoodi fogalmára gondolok, bár tudom, hogy ez így tisztán magyar kifejezés, angolul nem is így mondják, de nem akarok belekontárkodni Nádasdy Ádám dolgába. Szóval, egészen kiváló filmeken tudunk fanyalogni az értelmetlen happy end miatt, és nemcsak mi, kelet-európaiak, hanem amerikai értelmiségi társaink is. De mindjárt elfogadhatóbb a dolog, ha tudjuk, hogy ez is csak egyfajta vörös farok, amit külső elvárások kényszerítenek a rendezőre. Ha egyszer ez kell a közönségnek, hát kapja meg, a teljes film értékén ez néha szinte semmit sem változtat. Na jó, ez nem vörös farok, hanem rózsaszín, de a funkciója ugyanaz.

Ez alól még a legszínvonalasabb tudományos könyvek sem kivételek. Például nézzük meg Dawkins: Az önző gén című könyvének (amúgy egyik nagy kedvencemnek) a végét. A könyv megtanít arra, hogy valamennyien önző génjeink és mémjeink termékei, túlélőgépei vagyunk - ennek jelentését most nem magyarázom el dióhéjban. Ezután a szerző utolsó mondata így fejeződik be: "...a Földön egyedül mi lázadhatunk fel az önző replikátorok zsarnoksága ellen." Éppen tőle tudjuk: dehogy lázadhatunk. Talán nem is kell. De ez bonyolult, és inkább egy másik könyv témája már. Szebben-jobban zárja le ezt a kitűnő könyvet a rózsaszín farok.

De fekete farok is létezik. Például Hamlet halála. Ami Fortinbras-szal jön, az már nem ehhez a történethez tartozik. Fortinbras szavai ("Nagy király lett volna, ha megéri") még valójában rózsaszín faroknak tekinthetők. Ugyanis nem lett volna nagy király, mert döntésképtelen volt. De már Hamlet halála is indokolatlan. Az, hogy mindenki meghal körülötte (indokoltan), az ő halálát még nem teszi szükségessé sem logikai, sem pszichológiai szempontból. Lehetett volna tépelődő, bujdokló királyfi hátralévő életében. De ezt a "dramaturgiai lektor" nem engedné. A darabot le kellett zárni - adott esetben egy fekete farokkal.

A valóságban a dolgok ritkán záródnak le véglegesen: az élet mindig megy tovább. Mindig érvényesek Esterházy Péter szavai: "Az utolsó szó nincs kimondva, mert nincs utolsó szó." A történeteket viszont valahol le kell zárni. A tudományos műveket is: most eddig jutottunk. Örüljünk annak, hogy ma senki sem kényszeríti ránk kívülről a farok színét, de ettől még a bennünk lakó ideológiai, dramaturgiai vagy egyéb lektor valamit elkerülhetetlenül ránk kényszerít.

szerző
Mérő László
publikálva
2003/39. (09. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Interjú Szabó Szabolccsal
Ellenzéki harcok Csepelen
Az elhibázott tét
Ungváry Rudolf: vitában Kis Jánossal
„Válsághelyzet” ürügyén
Mire mentek el a százmilliárdok?
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs