Manapság már nem csak sci-fikben bukkan fel a károsnak ítélt szerelmi vágy vagy épp a szerelmi bánat, az érzelmi veszteség orvosi kezelése. Az ötletet támogatók úgy érvelnek: ha a szülés, a reprodukció medikalizált, akkor miért ne lehetne a vágy vagy akár a reménytelen szerelem is gyógyítható? Az ellenzők erre így felelnek: nemcsak a világirodalom lenne szegényebb a szerelmi bánat költészete nélkül, és nemcsak kevésbé értékelnénk, amikor boldogok vagyunk (hiszen a boldogság csak egy pirulányira lesz tőlünk), de súlyos mellékhatásokkal is számolnunk kéne.
Az idegtudományok fejlődésével egyre többet tudunk meg a központi idegrendszerben lejátszódó folyamatokról; köztük a szerelem, a vágy központjairól, s ezen érzelmi folyamatok biokémiai, neurológiai, hormonális összetevőiről is. E belső történéseket mind jobban értjük, egyre inkább képesek vagyunk ezek pontos leírására, láttatására – de esetenként már a beavatkozásra, a hatások tompítására vagy a kellemetlen emlékek törlésére is. Márpedig az egyik legfájóbb lelki seb a szerelem tárgyának elvesztése, amely akár hónapokig, évekig hátráltatja az érintettet a munkájában és társas kapcsolataiban. Ezért talán nincs is olyan ember, aki ne álmodna a csodapiruláról, ami egy csapásra megszabadítaná e szenvedéstől.
De vajon etikailag elfogadható-e az érzelmeket, a vonzódást, a vágyat kezelni – még ha ez a vonzalom fájdalmat is okoz? Szabad-e megakadályozni a kialakulását, vagy legalább csökkenteni személyiségkárosító hatásait? Még ennél is indokolhatóbb lenne, ha a kóros függést tudnánk gyógyítani – például azok esetében, akiknek a választottja lelki vagy testi bántalmazó, mégsem tudnak szabadulni a hálójából, mert még így is kötődnek hozzá. A veszedelmes viszonyok közé tartozik a függés egy szektavezértől; a gyermekek és tehetetlen idősek iránti erős vágyakozás, a hírességek iránt táplált viszonzatlan vonzalom is. E függőségek súlyos bűncselekményekhez is vezethetnek. És a biokémiai kezelésre már vannak kísérletek – például naltrexont adnak a kémiai kasztrálás néven elhíresült beavatkozás esetében a szexuális bűncselekmények elkövetőinek.
Csakhogy jól tudjuk azt is: az orvostudomány gyakran belesodródik a hatáskörébe valójában nem tartozó szexuális kérdésekbe. Hippokratésznak tulajdonítják azt a megfigyelést, hogy a szexuális aktus olyan, mint a nyavalyatörés, azaz szeretkezéskor kisebb epilepsziás roham következik be. Mivel Hippokratész nagy terjedelemben foglalkozott a nemzéssel és az ejakulációval, az orvostudomány is gyakran mint patológiás jelenségről beszélt a szexualitásról; ennek a megközelítésnek a nyomait máig felfedezhetjük az orvosi tankönyvekben. A nemi vágy, a vonzalom és a kötődés amúgy is három különálló rendszer, még ha szorosan kapcsolódnak is egymáshoz.
Vajon hol húzható meg a határ a súlyos depressziót, veszélyes állapotok kezelését célzó kezelés és az érzelmek mesterséges csökkentése vagy épp felturbózása között? Ha elfogadjuk azt, hogy a plasztikai sebészettel a külső vonzóbbá tehető, akkor hajlunk rá: igenis lehessen lekonyult érzelmeinket mesterséges úton rendbe hozni. Sok évtizedes kapcsolat után gyakran elhidegülnek egymástól a párok, még ha az eszükkel fenn is szeretnék tartani a kapcsolatot. Az egykedvűek, kiégettek, búskomorak – és környezetük – számára komoly segítséget jelentene, ha visszakaphatnák az eltűnt vagy kihunyóban lévő érzelmeket. És ha a biokémia kéznél van…?
Négy oxfordi professzor, Brian D. Earp, Olga Wudarczyk, Andres Sandberg és Julian Savulescu egy tavaly megjelent tanulmányában bioetikai szempontból elemezte a vágy, a vonzódás és az érzelmi kötelék kezelését. Áttekintették az idegtudományok széles skáláját, és az eddig felmerülő, elsősorban gyógyszeres kezelési lehetőségeket. Megállapításaik szerint leginkább a vágy csökkentésére van lehetőség – az antidepresszánsoktól a tesztoszteronszint mérsékléséig sokféle módszer ismert erre. A triptorelin hatására visszahúzódnak a pedofil fantáziák. A flutamint eredménnyel alkalmazták egyes parafíliák kezelésére. Mindez arra utal, hogy hormonális és neurokémiai jelenségek állhatnak számos, társadalmilag károsnak ítélt vágy hátterében. Csakhogy míg a vágy csökkentésére vannak biokémiai eszközök, a vonzalom születéséről, megszűnéséről és e folyamatok befolyásolásáról jóval kevesebbet tud az idegtudomány. A kötődés befolyásolására már kevés eredménnyel kecsegtető megoldást ismerünk. Igaz, egereknél megfigyelték, hogy az oxytocin a nőstények kötődését segítheti elő, míg a vazopresszin befecskendezése a hímek esetében teszi ugyanezt. (Az mindenesetre nem túl hízelgő a szerelmesekre nézve, hogy Marazziti 1999-es tanulmányában már hasonlóságokat fedezett fel a kényszeres viselkedés és a romantikus vonzalom között – de ebből az is következhet, hogy a kényszeres viselkedést csökkenteni tudó kezelés a veszélyes vonzalom kényszeres jellegét is befolyásolni tudja.)
A négy oxfordi tudós etikai analízise arra keresi a választ, hogy mi történne, ha ezek a kezelések hozzáférhetővé válnának. Helyesen állapítják meg, hogy az egyén saját belátása, munkája nélkül a veszélyes kötődés, vágy vagy vonzalom kezelése invazív terápia, ami később az egyén személyiségére és jogaira is kihatással lehet. Ezért a bevizsgált és engedélyezett kezelésfajtákat is csak akkor lehet alkalmazni, ha az érintett maga is belátja, hogy veszélyes kapcsolatban van, és a kilépéshez kér orvosi segítséget. Kedvenc példájuk – épp kevésbe megosztó jellege miatt – a házastársi erőszak esete, amikor az áldozat nem tud kitérni a sorozatos és visszatérő bántalmazások elől. Ezzel a megoldással szemben persze felvethető: vajon az áldozat medikalizálása, orvosi kezelése nem sugall-e ellentétes üzenetet azzal, hogy a társadalom a bántalmazót kívánja semlegesíteni? S a gondolatmenetet folytatva: vajon lehet-e az emberi érzelmeket kezelni úgy, hogy csupán egyetlen emberre koncentrálunk? Hiszen egyetlen „páciens” „meggyógyítása” hosszú láncreakciókat válhat ki. A kezelés önkéntessége is veszélyben foroghat, ha a szer hatásossága egyszer majd valóban igazolható lesz.
Nem lehet állandó örömmámorban élni – de a depresszió kiüresítheti a személyiséget. Az életkor kitolódásával egyre inkább szembesülünk azzal, hogy testileg ép emberek érzelmileg, hangulatilag, a gondolkodásuk terén szorulnak külső, orvosi segítségre. Talán eljön az ideje a kémiai szakításnak és a kémiai kapcsolaterősítésnek is – de ezek csupán segédeszközök lehetnek. És ha a fenti kérdésekre egyszer meg is találjuk majd a választ, remélem, a nemek mesterséges szétválasztása csak rút disztópia marad. Hiszen ez a próbálkozás, mint tudjuk, már a Szexmisszióban is kudarcot vallott.
