„Mi elvek és értékek mentén politizálunk, nem ideológiai alapon.”
(A Momentum Mozgalom vezetői)
„Mindent átlátni, sokat elviselni, egyszerre egy dolgot kijavítani.”
(Giulio Andreotti olasz kereszténydemokrata politikus Clairvaux-i Szent Bernáttól kölcsönzött mottója)
A politika néha drámai fordulatokat jelent, forradalmakat és évszázadokra szóló alkotmányok megalkotását, bátor hadüzeneteket és bölcs békekötéseket, kardélre hányást és önkardba dőlést. De azok az epizódok, amikor ezek a tettek megvillannak, az idő szalagján ritka díszítések csupán. Még az olyan gyakori fordulatokkal megvert országokban is, mint a miénk, a politika rendszerint normál üzemben ketyeg. Mint a háziorvosé, akinek egy életmentésre ezer nátha, hátfájás és aranyér jut, vagy az ügyvédé, akinek egy-két ünnepelt ügyére ezer tyúkper és adásvételi szerződés, a politikusok többségének az ideje is apró rutinfeladatokkal telik. Támogatás, szavazatok és szavazatra váltható pénz gyűjtögetésével, kicsiny közprojektek útjának egyengetésével, alkudozással és kompromisszumokkal.
De ha ritka is a tárgyalótermi tapsorkán vagy a zokogva hálálkodó megmentett, a két értelmiségi hivatás alapküldetésébe beleillik az, amivel gyakorlója dolgos hétköznapjait kitölti. Az orvos akkor is csökkenti az emberi szenvedést, amikor épp nem a halállal kardozik, az ügyvéd a legjobb tudása szerint vezeti kliensének lépteit a jogrendszer aknamezőjén. Ezt ígérték, erre szerződtek.
De hogyan hangzana a politikus esküje, ha a lakossági fórummal, kerületi fogadóórával, programírással, egyeztetésekkel töltött hétköznapokra is kiterjedne – úgy, ahogy a hippokratészi meg az ügyvédi eskü is gondol az effajta aprómunkával? Ennyi állna benne, és nem több: „Én, X. Y. Morus Tamásra, a politikusok védőszentjére esküszöm, hogy igyekszem az alkotmány engedte eszközökkel megragadni, és törvényes keretek között a falu (a város, az ország, a nemzet, az emberiség) javára gyakorolni a hatalmat. (Rendben, legyen Morus Tamás csupán – az eskütevő meggyőződése szerint – választható elem.)
Vajon elég-e ez programnak?
Az orvosoknak és az ügyvédeknek, úgy tűnik, a maguk esküje elég. Ha megosztják is őket áramlatok, iskolák, ideológiai küzdelmek, ezek másodlagosak. Az ügyvédi hivatás gyakorlása nem elsősorban a jogpozitivisták, jogi realisták és processzualisták ádáz harcát jelenti, hanem az ügyfél lelkiismeretes képviseletét.
Az persze nem véletlen, hogy a politika nem kis részt ideológiai küzdelmet jelent. A közjót ugyanis sokkal nehezebb üstökön ragadni, mint a hátfájás okát azonosítani, vagy felmérni, hogy a felperes kárigényét milyen észszerű határon belül fogadhatja el a bíróság. Vajon az szolgálja a közjót, ha kivágjuk az állam által állított tilalomfákat, vagy az, ha új korlátokkal tereljük el az embereket a vélt szakadéktól? Ha kicsit felkurblizzuk a gazdasági növekedést vagy ha az erre is fordítható pénzből a csak közösen elérhető eredmények csoportbüszkeségében részesítjük a közösséget? (Igen, ilyen például az olimpiarendezés.) Ha csökkentjük a legelesettebbek kiszolgáltatottságát a sorsnak, vagy ha támogatjuk az egyházakat, amelyek legalább híveiknek segítenek elfogadni a nyomort?
Az efféle kérdésekre a politikai ideológiák segítségével viszonylag könnyű a priori válaszokat adni: liberális vagyok, tehát a kisebb állam a jó állam. Nemzeti érzelmű honpolgár lennék, tehát a honfiúi büszkeséget felszító projekteké az elsőbbség. Kereszténydemokrata vagyok, ezért a politikától is azt várom, hogy a (katolikus) egyház küldetése szerint rendezze be a hétköznapok világát. E politikai ideológiák nem csak leegyszerűsítik a válaszadást, de segítenek is a politikusoknak pártokba szerveződni és szavazatokat vadászni – márpedig a demokratikus politika intézményi okokból csapatsport. A pártoknak muszáj valamit, zászlót, jelszót, jelképet, hősöket magasra tartani, hogy a drukkerek azonosulni tudjanak velük. Megszoktuk, és el is várjuk, hogy a politikus ideológiát hímezzen a lobogójára.
De mi történik, ha a helyes, tehát a közjót növelő megoldás reményében közelebbről is megvizsgáljuk azokat a közpolitikai kérdéseket, amelyeket politikusainkra bízunk? A jó válasz (mármint szerintem) szinte mindig az lesz, hogy: attól függ.
Pár száz millió forint közpénzt (állampolgáronként egy húszast vagy egy ötvenest) legtöbbünknek megér egy szép középület, a világra szóló művészfilm állami támogatása, vagy egy világbajnokság sikeres hazai megszervezése. Több ezer milliárdot viszont még a legfényesebb, az egész világot ámulatba ejtő olimpiára is csak a legelkötelezettebbek költenének. Ez könnyedén belátható: de a kettő közti helyzetekre csak alapos költség-haszon elemzés alapján, mindenre kiterjedő megfontolások után lehet jó döntéseket hozni. Az ideológia ilyenkor bizonyára orientál – de rég rossz, ha ráhagyjuk a döntést. Ha engedjük, hogy a bódítószerek szabályozása ügyében pusztán az ideológia diktáljon, hamar odajutunk, hogy mindent, még a sörkereskedelmet is államilag korlátozni kell. Vagy éppen mindent engedélyezni – a heroin adásvételét is. Ezzel szemben a józan, a köz érdekében álló közpolitika – a világnézet mellett – társadalmi, népegészségügyi, költségvetési hatások elemzésére támaszkodik, s a sör, a pálinka, a marihuána és a heroin esetére a felvilágosítás, a kárenyhítés, az adóztatás és a tiltás más és más mixét fogja diktálni.
A politikusszakmát választó fiataloknak a tárgyba vágó klasszikus mű, A politika mint hivatás szerzője szerint a szenvedély és a felelősségérzet mellett még egy, e kettővel egyenrangú fontosságú, de nehezen megragadható képességre van szüksége. Az arányérzékre. S ha igazam van a fentiekben, akkor a legjobb politikai döntéseket józan, arányérzékkel bíró, pragmatikus, semmilyen ideológiától túlzottan meg nem érintett politikusoktól lehet várni. (Legalábbis azokban a korszakokban, amikor normál üzemben pörög a politika.)
Csináljuk a dolgokat kicsit jobban! Mi semmilyen világmegváltó hitnek nem ülünk fel! Éljen az arany középszer! Szavazz ránk, mi fogjuk a leglelkiismeretesebben elolvasni a döntés-előkészítő anyagokat! Igen, nehéz elképzelni azt a csillogó szemű fiatalt, aki épp ezektől a jelszavaktól delejezve szenteli életét, de legalábbis szabadidejét és pénzét arra, hogy közössége, országa, a világ sorsán próbáljon javítani.
Pedig nem biztos, hogy nem ezzel járnánk mindnyájan a legjobban.
