Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Lex Gabinia Tabellaria
szerző
Váradi Balázs
publikálva
2018/14. (04. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A titkos szavazás intézménye nem kimondottan új keletű. A római köztársaságban a négy ezt előíró leges tabellariae közül az elsőt, a lex Gabiniát i. e. 139-ben fogadták el. De miért hozakodok most elő ezzel?

Az Orbán-rendszer a modern képviseleti demokrácia formális intézményei között kíván hosszú távra, akár évtizedekre párt-egyeduralomra berendezkedni. Ez nehéz feladat – még ha kételkednénk is abban, vajon a nép valódi uralmát jelenti az Európában ma bevett tömegdemokrácia, az tagadhatatlan, hogy két-három ciklus alatt a legsikeresebb politikusokkal szemben is kialakul valami épkézláb alternatíva. A szavazók akkor is ráunnak a hivatalban lévőkre, ha azok egész jól kormányoznak. (Legalább annyira, hogy az abszolút parlamenti többséget elveszítsék.) Winston Churchill koalícióban nyerte meg a II. világháborút, és utána rögtön kitették a választók a konzervatívok szűrét. A CDU/CSU sem egyeduralkodóként vezényelte le a II. világháború utáni német gazdasági csodát – szinte végig szövetségben kormányzott, változatos partnerekkel; de a rendszerváltás és 2010 között nálunk is szinte mindvégig valódi koalíciós kormányzás folyt.

Tudjuk, 2010-es alkotmányozó országgyűlési kétharmada segítségével a Fidesz a politika intézményi kereteit egyoldalúan úgy változtatta meg, hogy egyetlen pártnak – neki magának – legyen esélye a hatalmat hosszú távon is megtartani: szinte eltávolíthatatlanná tette a maga választotta főügyészt, újrarajzolta a választási körzeteket és átalakította a részletszabályokat és a többi, és a többi. Persze az évtizedekre szóló berendezkedésnek ez csak szükséges, de nem elégséges feltétele. Legalább ennyire fontosak azok a – főként a vidéket érintő – társadalmi átalakítások, amelyek a lentről felfelé épülő struktúrák helyébe a hatalmat fentről lefele közvetítő gépezetet plántáltak. Míg az előbbiek azt teszik lehetővé, hogy a választópolgárok ellenőrizzék a hatalmat, az utóbbiak – a neofeudálisnak, kliensrendszernek is hívott rendszer részeként – a választópolgárok függését szavatolják. A kormányhivatalok élére fideszes politikusok telepedtek, a helyi potentátok kényük-kedvük szerint rendelkeznek a közmunka-lehetőségekkel, megnyirbálták az alanyi jogon járó szociális támogatásokat, kegyként osztogatják a trafikmonopóliumot, az iskolaigazgatói kinevezéseket, gleichschaltolták a megyei újságokat és drámai módon csökkentették az önkormányzati jogköröket – mindez mára kész ténnyé vált. Milliókat igazgat a „fortélyos félelem” – a Fidesztől, az Orbán-rendszertől, a NER-től és helyi erős embereitől.

A Horthy-rendszerben ez a berendezkedés remekül működött, és az Egységes Pártot két évtizeden át senki sem tudta megszorítani. Működhet-e egy ilyen rendszer ma is?

Azt állítom, nem. Két fontos elem hiányzik ahhoz, hogy a Horthyék szabadalmaztatta magyar politikai masina oly simán elpöfögjön, mint a múlt század 20-as, 30-as éveiben. Az egyik a választójog gondos manipulálása a cenzussal. (Emlékszünk, 2012-ben épp erre tettek kísérletet, amikor Kósa Lajos előállt a választási regisztráció bevezetésével. De a Fidesz végül visszakozni kényszerült). A másik, a fontosabb hiányzó elem – és itt kanyarodok vissza voltaképpeni témámhoz – a választás nyíltsága.

A Horthy-rendszerben a választókörzetek több mint kétharmadában, a kisvárosokban és a falvakban az elöljárók szeme előtt kellett a szavazópolgárnak leadnia a voksát. És józan ember ugyan miért kockáztatta volna a csendőr, a bíró, a polgármester nagyon is kézzelfogható haragját azért a semmiségért, hogy az Egységes Párt helyett a szociáldemokraták, a kisgazdák vagy éppen a fajvédők jelöltje mellé húzza be az ikszet? Hisz’ ez az egyetlen szavazat önmagában nem osztott és nem szorzott.

Ahhoz, hogy a nép lehessen az úr, az is kell, hogy senki ne leshesse meg, hogy kit választ. Ha a választási rendszer valóban titkos, a választópolgár formálisan minden fenyegetésre és ígéretre immunissá válik, hiszen senki nem tudja ellenőrizni, végül is kire szavazott. (És ő sem bírja senkinek bebizonyítani.) Az elhúzott függöny mögött kifejezheti, amit valójában érez. A választás titkossága a demokráciában a hatalom elkergethetőségének a kulcs­eleme. Ezért volt mindig is szálka azok szemében, akik a szavazók megfélemlítésével vagy lekenyerezésével akarták megtartani hatalmukat. A parlamenti választások titkosságát az Egyesült Királyságban garantáló 1872-es törvényre 1882-ben egy konzervatív képviselő így panaszkodott: „A Ballot Act azt az angol szokással szerfölött ellentétes viselkedést erősítette, hogy a szavazók mindkét féltől hagyták megvesztegetni magukat, vagy az ellen szavaztak, akitől elfogadták a megvesztegetést.” Fontosak az eljárási részletek is: Cicerótól tudjuk, a fent emlegetett római törvényt tíz évvel követte az, amely megszabta, milyen széles lehet az urnához vezető átjáró – nyilván azért, hogy ne férjen át rajta a szavazó mellett az árgus szemmel figyelő divisor, a voksért pénzt osztó ókori kampánymenedzser.

Itt és most a szavazás titkos. A titkosságot leleményesen megkerülő ún. láncszavazást, amikor az egyenként beküldött, félelemben tartott vagy lekenyerezett szavazók már előre kitöltött szavazólapot dobnak be, és a magukét kihozzák, hogy az egy sarokkal odébb, egy furgonban várakozó tartójuk kitöltse azt és a következő láncszavazó kezébe nyomja, a törvény büntetni rendeli. (Ha netán mégis ilyet lát majd az olvasó, elő az okostelefon videófelvevőjével, és már mehet is a feljelentés!)

Ne tévesszenek meg minket a kooptált püspökök és a szoboravatások, vagy Boross Péter nyilatkozatai. Ez nem a Horthy-rendszer. Akármekkora is a nyomás, amikor behúzzuk a szavazófülke függönyét magunk mögött, az az icipici, négyévenként egyszer birtokolt hatalom csak a miénk. Azt is Cicero írja – A kötelességekről (II. 7.) –, hogy ha a törvényeket és a szabadság szellemét valamely nagy hatalmú politikus el is tudja nyomni, az a szellem akkor is előtör – vagy névtelen népi megnyilvánulásokban, vagy a titkos szavazáskor.

Vasárnap meglátjuk, tényleg előtör-e.

szerző
Váradi Balázs
publikálva
2018/14. (04. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk