Fotó: Donáth Mirjam
Elkerültük egymást. Mire az ötlet megszületett, hogy megnézem magamnak New Yorkot, már Londonban forgatott. Azóta – vagy hét éve – egyetlen történet erejéig foglalkozott a Várossal. De a Whatever Works íróasztalfiók-mélyből előhúzott forgatója nem számít, mert azt még a hetvenes évek New Yorkja ihlette: az Annie Hall és a Manhattan között írta. A siker úgy hozta, hogy – miképpen ő mondja – „irreális körülmények között” éldegélhet Manhattanban: magánsofőrrel és Upper East Side-i házban. De azt mondja, az csődbe vinné, ha a filmjeit itt forgatná. Így lettünk egymás kontinensén vendégmunkássá. Woody Allen és én.
New Yorkban a múlt előtti pénteken mutatták be a Rómának szeretettel című új Woody Allen-filmet, melyet otthon augusztustól vetítenek. Nem jutottam be rá. Kora estére már az összes jegy elkelt, pedig félóránkénti kezdéssel egész nap műsoron volt. Igaz, nem multimozi-férőhelyes óriás termekben, mint amilyenekbe a Times Square tornyaira kúszott Batman kerül nemsokára, hanem Alsó-Manhattan művészmozijának kistermében. Vasárnap estére kaptam jegyet. Beleolvasva a kritikákba, látom, már megint a hetvenes években alkotó művész után sírnak, a New Yorkot „megromantikázó” mozgóképfestőért, akinek bemutatói még eseményszámba mentek. Két dolgot képtelenek neki megbocsátani. (Hármat.) Az egyik, hogy mindig önmagát ismétli. A másik, hogy már nem a régi önmaga. Erre mindenki maga varrjon gombot. A New York Times kritikusa, A.O. Scott – akit, akárcsak Fáy Miklóst, akkor is élvezet olvasni, ha semmi közöm nincsen az általa éppen szétcincált műhöz – arra jut: a disszonanciát az okozza, hogy Woody Allen hiába tudja, mit szeret a közönsége, csak azt és úgy fogja mesélni, ahogy neki tetszik. A gyerekek nehezen viselik, ha nem úgy hallják a mesét, ahogy ők szeretik. Scott szerint lehet, hogy mi váltunk képtelenné együtt öregedni Woody Allennel.
Tiszta szerencse, hogy úgy vagyok a mozifilmekkel, mint ő – hogyha lemaradok a főcímről, már be sem ülök –, és a vetítés előtt jó háromnegyed órával érkeztem az Angelikába. Errefelé ugyanis a mozik csak jegyet adnak, helyet nem biztosítanak. Az „aki kapja, marja” helyzetet a kis mozik a vetítés előtt fél órával felállított sorral oldják, amely az utcáig kígyóztatja a várakozókat. Nem telt belé sok, és az Annie Hall mozis-sorban állós jelenetében találtam magam. Abban, amelyikben Alvy Singer a Sajnálat és bánat című második világháborús eposzra viszi Annie-t, hogy azután várakozás közben, megelégelve a mögötte Marshall McLuhanról hablatyolót, előhúzza magát McLuhan professzort egy filmplakát mögül az Arany János-i gondolta a fene beszólás erejéig – „Maga tényleg nem ismeri a műveimet!" –, miközben Annie zavarba ejtő hangerővel puffog azon, hogy nem csak ő a felelős szexuális életük problémáiért. Egészen a múlt vasárnapig abban a hitben éltem, hogy ebben a híres jelenetben a jegypénztárhoz állnak sorba, pedig gyanús volt, hogy miért tart annyi ideig, de hát fikciós időnek tudtam be az esetet. Pedig az a jelenet az Annie Hallban valóság volt. Ehhez képest a Rómában maximum a Colosseum az, aminek látszik. A káosznyitánytól fogva, melyben a világ legparadoxonabb foglalkozását látjuk: egy olasz közlekedési rendőrt – a film szürrealista jelenetek sora. Azaz mese a köbön, mely egyszerre karikírozza az olaszok és Woody Allen világát. Utóbbi visszatért a tiszta komédiához. Zilch pesszimizmus, zilch kesergés. Jókedve volt Woody Allennek.
Azért bírnám, ha írna még egy mesét a 21. századi New Yorkról is azon az Upper East Side-i fél évszázados írógépen, amelyiken évente születik egy új. „Keveseknek van folyamatosan ennyi mondanivalójuk az életről” – mondta Woody Allenről a rendezőtárs, Martin Scorsese. A róla készült dokumentumfilmben megmutatta a munkamódszerét: az éjjeliszekrénye fiókjából előhúzza a halomnyi cetlit, melyek jártában-keltében születtek, ahol épp érte az ihlet, és az ágyon kiterítve bogarászik ötletért. Ő azt mondja, hogy régi filmjeiben egyfajta mesebeli Manhattant romanticizált úgy, ahogyan azt gyermekkorában a brooklyni linóleumpadlós játékszobából elképzelte: hogy a Városban esténként tündéri kis moziba megy az ember, utána benéz egy jó dzsesszklubba, majd gyalog sétál haza a Central Parkon át. Persze, gyalogost… A vasmarkú Rudy Giuliani polgármester ideje előtt, azaz a kilencvenes évek elejéig íratlan törvény volt, hogy a Central Parkba sötétedés után épeszű ember nem merészkedik. Ez megváltozott. De a változásnak ára van. A város kisebb, barátságos parkjait rács veszi körül, melyekre kora este lakat kerül. A játszóterekre felnőtt nem léphet kisgyermek társasága nélkül – biztonsági elővigyázatosságból. A tenger szabad strandján még csak lábujjat sem lehet a vízbe dugni este hat óra után – biztonsági elővigyázatosságból. Az éjjel-nappali könyvtárban öregdiák-belépővel éjfél után nem lehet tartózkodni – biztonsági elővigyázatosságból. Biztonsági elővigyázatosság… Ez a New York-i rendőr mantrája. Ha tragikusan élem meg: rendőrállam. Ha komikusan: óvoda. Csak romantikusan nem megy, ami miatt valami azt súgja, hogy nem csak az anyagiak némították el Woody Allen New York-i múzsáját, bár ő határozottan az ellenkezőjét állítja. Igaz, volt élettársa, Mia Farrow adoptált lányának elcsábítását sem sorolná az okok közé, pedig a családi pszichodráma alapjaiban rengette meg a New York-i idillt.
A Rómában egyedül a saját öregedését célzó viccek elgondolkodtatóak. Most, hogy visszatette magát a stáblistára, széles vásznon látszik, ha vicces is, amit az elmúlástémában összehadar, az egyre kevésbé megfoghatatlan, távoli, brooklyni zsidó neurózis. Woody Allen 77 éves. Ha lehet, még törékenyebbnek tűnik, elveszítette rohanós ritmusát, és a nyelve el-elmaradozik cikázó gondolatai mögött. Nem temetem, csak aggódom, mert első körben a mesemondóknak szavaznék halhatatlanságot, mint Sahriár király Seherezádénak az Ezeregyéjszakában. A mesék ugyanis gyógyítanak. Most persze a fülembe cseng a „Maga tényleg nem ismeri a műveimet!” sor, de nekem az a Woody Allen-truváj, hogy nevessetek csak csalódásaitokon meg a másik butaságán meg az élet számtalan hiábavalóságán. Még akkor is, ha ő erre csak legyintene: „Meg vagyok verve a bohóckodással, nekem mindig komikusként kell megközelítenem ezeket az ügyeket. A legboldogabb én lennék, ha tehetséges, grandiózus tragédiaírónak születtem volna. De nem így történt.”
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
