Az már-már megszokottá válik, hogy a legjobb népszórakoztatási eszköz egy-egy erőforrás minisztériumi sajtótájékoztató, kormánypárti gazdasági elemzés vagy KEHI-közlemény. Hihetetlenül kitágultak a nevettetés műfajainak határai, eddig széles körben ismeretlen szövegtípusok léptek elő a legjobb viccek terepévé – megújul (és jobban teljesít) a magyar humor, már egy-egy parlamenti folyosói interjún is szénné röhögi magát a nép. Csodálatos időket élünk, mosoly terül szét a magyar arcokon, olykor már elég egy-egy szót felidézni, és hangos kacagás veri fel a termékeny rónát.
Most például egy parlamenti módosító javaslat (az egyes oktatási tárgyú törvények módosításáról szóló T/311. számú törvényjavaslathoz, itt olvasható, a méltán híres dr. Pósán László munkája, Budapest, 2014. június 20.) volt az, amelyik viharos nevetést váltott ki mindazokból, akik követik hazánk közéletét. A módosító javaslat azt is tartalmazza, hogy
A művészeti felsőoktatásban – a 105. § (5) bekezdésében foglaltakon túl – az e törvényben előírt alkalmazási, foglalkoztatási, képesítési feltétel teljesítése szempontjából a doktori fokozattal egyenértékű a Kossuth-díj, valamint kormányrendelet vagy miniszteri rendelet alapján adományozott díj, annak tekintetében, aki a díj tulajdonosa, feltéve, hogy az érintett legalább alapképzésben szerzett oklevéllel rendelkezik.
Valamint:
A sporttudományi felsőoktatásban – a 105. § (5) bekezdésében foglaltakon túl – az e törvényben előírt alkalmazási foglalkoztatási képesítési feltétel teljesítése szempontjából a doktori fokozattal egyenértékű a Kossuth-díj, valamint kormányrendelet vagy miniszteri rendelet alapján adományozott díj a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által szervezett olimpiai játékokon, 1984-től kezdődően a Paralimpián vagy Siketlimpián elért 1–3. helyezés annak tekintetében, aki a díj tulajdonosa, illetve aki a helyezést elérte, feltéve, hogy az érintett legalább alapképzésben szerzett oklevéllel rendelkezik.
Így aztán a javaslat
a művészeti és sporttudományi felsőoktatás területén távlatosan rendezi annak lehetőségét, hogy meghatározott díj, versenyen elért helyezés az alkalmazási, képesítési feltételek teljesítése szempontjából a doktori fokozat helyett elfogadható legyen.
Hogy jól értsük: ezentúl doktori fokozatnak ismerik el a Kossuth-díjat, a sporttudományban meg az olimpiai első három helyezést, tehát akinek ilyen díja, címe, elismerése van, az ennek megfelelő pozíciót kaphat a felsőoktatásban. Jó vicc, hagyok is egy kis időt, hogy a kedves olvasó rekeszizomgörcse oldódjék, letörölgesse könnyeit, fókuszálni tudjon a monitorra. Gondolom, maga előtt látta, amint Ákos megtartja „A kortárs polifónia sajátosságai” című zeneelméleti kurzust, vagy Kozák Danuta docens asszony bevezetést tart a sportszociológia elemeibe. Vagy eszébe jutott, hogy az áramlástan egyetemi tanára már fogalmazza a beadványt, hogy megkaphassa végre a kisöbű sportpuska olimpiai bajnoki címét, elvégre nyilván visszafelé is működik a rendszer. De legyünk komolyak. Miért is nevetünk ezen? Nem, nem azért, mert a Kossuth-díjasok vagy az olimpikonok szellemileg ne érnének fel a felsőoktatás őrületes magasságaiba. Nem: az is épp ilyen különös ötlet volna, ha az aranykezű fogorvosra rábíznánk a csöpögő radiátort, vagy a kiemelkedő állattenyésztőt megbíznánk az ajtópasszítás finom és felelősségteljes munkájával. Vagyis annak a felismerése váltja ki a derűt, hogy a kiválóság nem univerzális jellegű: aki egy területen igen jó, az nem szükségképpen állja meg a helyét másutt. Bármilyen rangot, címet, helyezést ér el valaki egy bizonyos mérce és intézmény szerint, korántsem biztos, hogy másutt ez bármire feljogosítja. Nem az a kérdés, hogy melyikhez mekkora szellemi vagy fizikai teljesítmény kell – ezt még csak lehetne akár hasonlónak tekinteni –, hanem hogy egy másik területen a kiváló személynek más a funkciója (és, amiről legközelebb írok majd, hogy erről a más funkcióról mégiscsak azoknak kellene dönteniük, akik azon a területen otthonosak).
A módosító indítványt a beterjesztő visszavonta, tehát azt mondhatnánk, hogy mulatságunk okafogyott; de nem egészen, mert nagyon jellemző a gondolkodásmód, akkor is, ha most éppen nem lesz belőle törvény. Azt sugallja, hogy akinek dicső múltja és magas rangja van, azt akkora tisztelettel kell öveznünk, hogy bármire alkalmasnak kell tartanunk. És okkal feltételezhetjük, hogy ez nemcsak az állami díjakkal és sportsikerekkel dekorált kiválóságokra érvényes: ha egyszer valaki felvergődött a politikai vezetés csúcsaira, aligha eshet nagyot – remek menedzser, üzletember, médiamunkás, igazgatótanácsi tag vagy önkormányzati ember lesz belőle. Sőt egyszerre akárhány magas tisztséget betölthet, megérdemli. Hiszen nem hiába kapaszkodott magasra – valahol, valamikor.
