Osztie Zoltán plébános, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) vezetője megbízható támasza a kormánynak. Már a választások előtt nagy buzgalommal hívta fel a választópolgárokat, hogy „csak arra a pártszövetségre érdemes voksolnia, amely polgári, kereszténydemokrata, kétharmados többséget képes szerezni”. (Vigyázat! Óvatosan! Kattintásra a Magyar Hírlap jön elő!), s talán ettől nem függetlenül tavaly magának Navracsics miniszternek a kezéből vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést. Osztie Zoltán Helyzetértékelés című írását most a Népszabadság közli.
A plébánossággal, sőt az értelmiségi léttel, ezt minduntalan keserűsen megtapasztalhatjuk, nem jár együtt a fogalmazás képessége. Osztie túlhabzó, koordinálatlan mondatairól tehát több szó ne essék. De állapítsuk meg a tőlünk ilyenkor telhető higgadtsággal, hogy a szöveg a virtigli fasizmus jegyeit viseli.
Először is megképzi az ellenséget. Azzal indít, hogy „jól ismert körök folytatják Magyarország és nemzetünk elleni hajtóvadászatukat” – vagyis vannak olyanok (nyilván az országon belül), akik saját országukra támadnak (ezt jelentené a „hajtóvadászat” – holott az ország meg a nemzet nyilván nem menekül, nem bujkál).
Hamarosan megtudjuk, ki is ez a (belső) ellenség. „Kikből állnak ezek a körök? Azokból, akiket reprezentálnak például az Egymillióan a magyar sajtószabadságért mozgalom aktivistái, akiket külföldről pénzelnek, hogy anarchista akcióikkal belülről bomlasszák országunkat.” Tehát: belső bomlasztás, külföldi pénzből. Továbbá: „közszereplők, akik kirabolták egyéni haszonszerzés és külső megbízás érdekében az országot, emberek élete szárad a lelkükön, családok sokasága ment tönkre miattuk”. Röviden: „az idegenszívű hazaárulók…, akik gátlástalanul folytatják − egy erőszakos kisebbség tagjaiként − gyűlöletkeltő kampányukat”.
Ez egyfelől nagyon mulatságos, tényleg nehéz nem ízekre szedni a mondatokat és egyes elemein egyenként jó nagyokat röhögni – kéjjel rákérdezni minden burkolt és nyílt megállapításra, visszavezetni valamennyit jól ismert előzményeire (és ízlelgetni a szóválasztás, a mondatszerkesztés hisztérikus esetlenségeit). De azért hamar megkeseredik a nevetés. Ez az ember azt akarja, hogy aki az (most már csak volt) elnök kisdoktorijának eredetiségére rákérdez, tűnjön el a közéletből – „ki kellene tiltani őket minden közszereplésből”, mondja, és még jó, ha ezt csak a „közszereplőkre” érti; ez az ember bárkit, aki az általa vélt igazságnak ellentmond, „idegenszívű hazaárulóknak” nevez. És ez azért már nem vicc.
Ha a nemzetre támadó „jól ismert körök” vagy a „külföldi pénz” nem volna elég nyilvánvalóan kódolt beszéd, azért az „idegenszívű” már nem hagy sok kétséget; talán Csurkától ered a kifejezés, mindenesetre a szélsőjobb (a nácik) köreiben terjedt el a zsidók jellemzésére – ők azok, akik „belülről” bomlasztanak, akik saját nemzetükre, országukra támadnak. Ezt mindenki, aki ma nyilvánosan megszólal, pontosan tudja. A plébános (nem is nagyon titkoltan) zsidózik – ahol persze a zsidó nem(csak) vallási (vagy „faji”) kategória, belefér mindenki, aki másként gondolkodik, aki nem a „keresztény értelmiségbe” tartozik, aki például „a külső támadások pergőtüzét” másként értelmezi. Őket fenyegeti a KER elnöke, hogy ne merjenek a közéletben részt venni.
Rémületes.
