Magamban persze én is dühöngök, röhögök, elkeseredem és szorongok Fekete György művelődési-kulturális-művészeti mindenhatósággá történt kinevezése miatt, de nem jó lelkiismerettel. Látom azt is, hogy a papíralapú és az online sajtóban, meg a közösségi oldalakon mindenki (többnyire nagyon szellemesen, máskor felháborodva, olykor olcsó fogásokkal) ekézi Feketét, kap a volt belsőépítész, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke hideget-meleget. Főleg hideget.
Nem vagyok finnyás, nagyon meg tudom érteni az indulatokat, de valahogy rossz érzésem van akkor, amikor valakinek előszedik a múltját, fiatalkori botlásait vagy túlzott alkalmazkodását róják fel neki; mindannyian követünk, követtünk el hibákat, volt éretlen korunk, amikor tudatlanságunkban, kellő meggondolás nélkül mentünk bele hülyeségekbe vagy kötöttünk elvtelen kompromisszumokat. Vagy legalábbis – megtehettük volna. És különösen: nem mindenki szakmája vagy művészete nagymestere, vannak közöttünk, akik gyengébben teljesítenek, ez nem jellemhiba vagy alkalmatlansági kérdés – nem csak ötcsillagos éttermek szakácsainak a főztjét esszük, nem kötjük németországi továbbképzéshez, hogy az autószerelő karburátort cseréljen, nem nézzük meg a villanyszerelő villamosmérnöki diplomáját. Ráadásul a vezetés, irányítás megint külön ügy: nem feltétlenül a legnagyobb művészek (vagy legjobb tudósok, legkiemelkedőbb közgazdászok, remek jogászok és így tovább) a legjobb irányítói a kultúrának (tudománynak, nemzetgazdaságnak, államigazgatásnak és így tovább).
Szóval, miért kell akkor bántani Fekete Györgyöt? Néha már egészen megsajnálom.
Sőt: elmoralizálgatok magamban a sajtó és a nyilvánosság kegyetlenségéről, és fontolgatom, hogy hát hiszen minden oldalon vannak, akik hülyeségeket beszélnek, akik mesterségüknek nem a legjobbjai, és akiknek nem egészen makulátlan a múltjuk (Fekete pedig csak egy alkalmazkodó, középszerű mesterember volt, amennyire tudjuk – nem besúgó, nem valami kártékony szörnyeteg).
Talán valamivel tényleg jobb volna, ha nem így lenne: ha Fekete nem beszélne hülyeségeket (pláne, ha abbahagyná az alig titkolt zsidózást), ha volna ízlése, ha nagy művész lenne. De végül is, azt hiszem, tökmindegy. A felháborodás, a személy kikezdése és a felé irányuló gyűlölet, a karakterrombolás: jogos.
Fekete György, ha nem Fekete György volna, akkor is megérdemelné – akkor is Fekete György volna.
Mármint: az a struktúra (és az a pozíció), amelybe most éppen egy Fekete György nevű ember került bele, velejéig romlott és aljas. Teljesen érdektelen (vagy majdnem az), hogy éppen Fekete Györgynek hívják az illetőt: az a rendszer, ahol egy önerőből, önjelöltek által, magánúton kialakított művészeti szervezet (amely „akadémiának” nevezi magát) az Alaptörvény jóvoltából válik tényezővé a kulturális életben, és a kormány akaratából vesz át nagyon fontos jogosítványokat a demokratikusan megválasztott (mindenkori) kormánytól – ez a rendszer elhibázott, torz, erkölcstelen. Nevezzék a grémium vezetőjét bárhogy, legyenek bármilyen kvalitásai. És bármilyen kormány volna is hatalmon, ezt gondolnám.
Nagyon is rendjén van, hogy mindenféle szakmák – meg a művészek is – szervezeteket hoznak létre, ahol megvédik érdekeiket, találkoznak, eszmét cserélnek, megmutatják a világnak, hogy vannak, dolgoznak, hogy fontosak. Azzal sincs baj, ha több ilyen van, miért is ne. Tagjaik fizessenek tagdíjat, és az állam támogassa is őket, ha már a magánemberek és cégek támogatása sehogy sem elég. Ez azonban – a nyilvánossághoz való jobb hozzáférésen meg a tekintélyen túl – semmire nem kell, hogy feljogosítsa őket. Sem a Magyar Művészeti Akadémiát, semmi más hasonló szervezetet. Ha az állam konzultálni akar bizonyos szakmák kérdéseiről az őket érintő ügyekben, keresse meg ezeket a szervezeteket – vagy még azt is megteheti, hogy létrehoz olyan testületeket, amelyek a szakmát jól reprezentálják (hogy jól, az az ő érdeke is). A jelenlegi megoldás ezekkel az elvekkel megy szembe. Visszataszító protekcionizmus, az időben, megfelelő helyre felcsatlakozottak favorizálása.
Bárhogy nevezzék is az elnöküket.
