Ki tehet róla?

  • Kálmán C. György
  • 2013. október 23.

Első változat

Ki és hogyan tehet arról, hogy 2010-től a nyakunkba zúdult a NER? Tényleg a jelenlegi ellenzék az oka?

Tudom, hogy ez a blog nem alkalmas az eszmecserére – kommentálni kevesen szoktak, én visszaszólni soha; ezért nem is azt írom, hogy tanácsot, hanem inkább együtt gondolkodást kérek; ki-ki töprengjen el rajta, és válaszolja meg maga számára azt a kérdést, amit az egyik hozzászólás nemrég felvetett.

Azt írja ugyanis (sok minden más mellett) az egyik kommentelő, hogy én és sokan mások „többet tettek a Fidesz 2/3-áért, a NER-ért, és azért, hogy olyan, amilyen, mint L[.] S[imon] L[ászló] összes gombnyomásával”.

Én hajlandó, sőt hajlamos vagyok az önkritikára, szívesen belátom, ha valamit rosszul csináltam, de ezúttal tanácstalan vagyok.

Kissé az az érzésem (de lehet, hogy ebben [is] tévedek), hogy ez a panel – tudniillik hogy a mostani rendszer, minden szörnyű hozadékával együtt, éppen azoknak a bűne, akik nem akarták, hogy ez következzen – nem sokban különbözik az „elmútnyócév” vagy a „bajnaigyurcsány” feliratú panelektől. Mindegyik gyors és egyszerű megoldást kínál, megvan a felelős, rámutattunk a bűnösökre, nem kell tovább gondolkodni, dőljünk hátra. Akkor is feltűnő a hasonlóság, ha mások használják őket. A különbség talán annyi, hogy a Fidesz-táborból elhangzó visszamutogatásokat különösebb elemzés és kifejtés nélkül is érteni vélem – bizonyára voltak olyan kormányzati húzások, nem is szólva a gazdasági világválságról, amelyek sokakat nagyon rosszul érintettek; az viszont, hogy mennyiben oka, felelőse, előidézője a (jelenlegi) ellenzék a mostani kormány politikájának – teljesen homályos vád.

Szeretném megérteni, hogy rosszul érezhessem magam miatta, ha igaz; vagy hogy vitathassam, árnyalhassam, ha tévesnek gondolom; és hogy tanuljunk belőle: efféle hibát egyikünk se kövessen el a jövőben.

Nem akarok igazságtalan lenni, a kommentelők (és olykor mások is) két magyarázattal azért szolgálnak. Az egyik a fiatalok feltűnő s ijesztő vonzalma a szélsőjobbhoz; a másik az éles szembenállás, a politikai oldalak kibékíthetetlen konfliktusa, a kettészakadás.

Ami az új generáció nevelését illeti, abban igen csekély részem volt; de nem csak ezért olvastam némi kétkedéssel azt, amit György Péter már több mint fél éve írt arról a felelősségről, amit az egyetemeken oktatóknak vállalniuk kellene a Jobbikhoz sodródott egyetemisták miatt. Erősen idegenkedem a kollektív ruhamegszaggatás és a fejre hamuhintés gyakorlatától; ez sikerrel mossa el az egyéni felelősséget (vagy gyászt), ha van ilyen; nem szembesít igazán az egyéni bűnökkel vagy hibákkal, és látványos gesztusokkal letudni véli az elemzést. Ráadásul – és nem magamat akarom fényezni, ezért ezt nagyon sok kollégám nevében mondom – az egyetem mindig is a szabad vita terepe volt; lehettünk olykor unalmasak, szétszórtak, készületlenek vagy hepciásak, de tőlünk ugyan aligha leshették el a diákok a tekintélyelvűség, a dogmatizmus vagy a poros, áporodott múltba fordulás eszményeit. Ez még a híresen rossz oktatókra is igaz. Még ráadásul: a fiatalság szocializációjának helyszínei nemcsak az iskolai vagy egyetemi padok, hanem az órák után eljárnak sörözni, társastáncos összejövetelekre, a magyarság igazi természetét feltáró előadás-sorozatokra és vitakörökre, és ki tudja, nyáron nem egy-egy hagyományőrző harci táborba visz-e az útjuk, remek közösségbe. És még-még ráadásul: nem aránytévesztés a köz- és felsőoktatásban dolgozó oktatókra (na meg a fiatalokra) kenni ezt a sajnálatos fordulatot?

És a szembenállás szokásai (mert nem szeretem „kultúrának” nevezni, még ha értem is, hogy a nagyon széles értelemben vett kultúrának ez is része)? Mit lehetett volna tenni? Elnézőnek és udvariasnak lenni a burjánzó agresszív nacionalizmussal szemben, amely (hol rejtve, hol nyíltan) antiszemitizmussal párosult? Előzékenyen utat engedni a naftalinszagú magyarkodásnak, az idióta populizmusnak, a művészeti bóvlinak? Nem tudom, hogyan lehetett volna nem szemben állni; hogyan lehetett volna kikerülni – vagy a racionális vita keretei közé terelni – a konfrontációt. Tudom, óvodás dolog azon huzakodni, hogy ki kezdte – de az igenis felvethető, hogy melyik félen múlt, hogy a megoldás (feloldás, kibékülés) elmaradt. Nem látom be, hogy ez a mostani ellenzék felelőssége volna.

De, mondom, tévedhetek. Lehet, hogy valamire vak vagyok, visszavetítek, egyszerűen: értetlen vagyok. De hát, mégis: ki és hogyan tehet róla?

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.